Csak
a szél marad. Minden más átértelmeződik.
A
táj. A városom. Az emberek. Alighanem én is. Szakadatlanul formálja az idő
önmagam körül a dolgokat. Ez az átváltozás rejtélyes, de azért ez a történés a
gondolatok és az érzések hullámverését viszi előre. Tanács nélkül is bölcsebbé
tesz, noha meghagyja agyunkban a kételyt. Ám a szívünkbe valami praktika
folytán mégis szépséget plántál.
Csak
a szél szava követendő.
A
fölismerés döbbenete fialja a csöndöt, amikor kimegyek a temetőbe. Ezt
tisztelem benne. A méltóságot. Az igazságot.
Éppen
emiatt mostanában nem járok, nem jártam. Túl nagy a zaj. Sokan vannak. Végre
ideért a szezon, huhog a levágott ujjú kesztyűjébe a sült gesztenye árus. Nem
téved.
A
hantok között tarka ruhás nők csörögnek a celofános virágokkal, affektáló
gyerekeket húznak a kezüknél fogva, megtelnek a parkolók autókkal, a szokott
két-három virágárus helyett bazársor éktelenkedik a temető bejáratánál és a vadgesztenyefák
alatt siető családok diskurálása elnyomja az ágak között kaparászó huzat
másvilági hangját.
Itt
egy bajnok, ott egy hős sírja. Amott van az a furcsa nevű orvos fejfája, a végszomszédságában
– jelen esetben kettőzött értelmű a szó – srégen nyugszik az Erdélyből
elszármazott Rozgonyi polgártárs nyughelye, igazi műremek a fejfájának a
faragása.
A
Mester síremlékének csúcsáról már levált egy gyufásdoboznyi malter. A másik
Mesternek megrepedt a körösztje. Cikkcakkosan lajbis kánya repül, szárnyát
összecsapva, tottyanva ér földet. Feketült diót tart a csőrében. Úgy ballag
tova, olyan akszamétosan, mint megözvegyült öregemberek szoktak elbóklászni, palaszürke
kabátjukban.
Vasárnaponként
gázolok a múlott nyár avarjában, és ez is áthallásos megállapítás, hisz
valójában a múlt nekem is megírt levelei között lépdelek, néha rugdalva,
meg-megbolygatva az őszi légvonat által halmokba egybefújt tenyérnyi pergameneket. Nyomulok
zsebre tett kézzel az elhullatott, elsárgult növényi hártyák között. Hideg huzat
mozgatja a fűszálakat és az ágak hegyéről néha ónszínű gyöngyök csöppennek el.
Bűvös
egy hely a temető. Mindegyik. Keresni lehet bennük, ami elmúlt. Meg is lelhető,
csak későn. Nem a nagy- és dédszülőkre gondolok, az elhunyt ismerősökre. Hanem
az andalgó emlékekre, a gyámoltalanul megfogalmazott vágyakra, amiket immáron
megszelídített és átminősített az a sok töprengés, és az a sok szeretet.
Árnyalatok vannak csupán, amiket a belső indíttatású szemlélet fest
püspöklilára vagy éppen borostyán színűre. Örömtelikre és kevésbé azokra.
Párviadalt szül a lélekben.
Sosem
tudjuk eldönteni mi a jó és mi az igazán rossz. Így és ezzel kell együtt
lennünk, hisz amit elítélünk, amire kimondjuk a fekete verdiktet, igen, amit
elátkozunk, még az is válthat másra, hasznosra, jóra. Még egy elpusztult óra is
pontos tud lenni naponta legalább kétszer, amikor a valós időt igenis láttatja.
Gondoljunk erre, mielőtt summáznánk valamit. Mielőtt valakit megbírálnánk.
Most,
november elején, mikor olyan az ég színe, mint a kanizsai móló mellett
fölpucolt halak gyomra, a kétségek kilobbanó fényénél fontosabb a bizonyosság,
ami nem halhat meg sosem.
Az
emlékezések versek. Rímek, dallam, ritmus: mind vérré válik bennünk. Egy idő
után már elválaszthatatlanok tőlünk, névtelenül is a részeink lesznek. A
taglejtéseinkben éppen úgy megmutatkoznak majd, mint a hangszínünknek, vagy a
szemünk tüzének a változásában, az általunk elmondottak puhaságában, az olvatag
szavakban, a kedveseknek címzett gesztusokban.
Hiába,
hogy ilyen világ szakadt most ide.
Valami
mindig lesz, megmarad.
Az
idő képes a föld alá süllyedt ősi fákat kővé, szénné változtatni. A puha
életből kristályokat önteni. Éppen úgy, mint a föld fölötti köveket porrá
őrölni, hogy a Tisza homokja millió éves sziklák hamva legyen csupán. Tücskön-bokron
át kergetni holmi halhatatlanságot: teljes csőd. Az élet egy tarkabarka
intermezzo. Ha szerencse fia az illető, közszeretetben végzi be küldetését. Ha
nem? Nos, akkor mi van? Semmi.
Gyűlölni
és szeretni: majdhogynem komikus párhuzam.
Tudni
kell akarni. Hinni.
Más:
nem számít.
A
végén úgyis csak a szél marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése