TANMESE

A bocskor gyűjtéséről

Élt egyszer egy Ókanizsához közeli falu szélén meghúzódó kicsiny házban egy csodálatosan szép fiatal nő. Olyan gyönyörű volt, hogy a környéken sem lehetett szebbett álmodni tőle.

Bolondultak érte a férfiak.

A nő, bár válogathatott volna, soha senkinek, egyetlen neki udvaroló férfinak sem mondott nemet. 

Minden reá vágyódónak odaadta magát, lett légyen pelyhedző szakálló ifjú, házas gézengúz, agglegény, özvegyember, vagy sűrűbb vérű idősödő csődör - az összesnek a kedvére tett..
A férfiak pedig egymásnak adták a kilincset, és a magányos nő sosem ellenkezett.

Volt azonban egy furcsa szokása: mielőtt bárkivel együtt hált volna, az illetőtől kért egy pár bocskort, amit aztán gondosan eltett a többi mellé. A padlása dugig tele volt már a gerendákra aggatott ilyen-olyan méretű bocskorokkal, de ő egyre csak ezt kérte, a kegyeiért ácsingózóktól.

Így szokta meg a falu népe.

Aztán egyszer, egy bátrabb és eszesebb fiatalember, akinek föltűnt a nő furcsa hóbortja, már amikor az ágyon ellustulva heverésztek, megkérdezte tőle, ugyan mi oka van annak, hogy a szerelméért cserébe minden egyes alkalommal bocskorokat kér a férfiaktól?

 A nő pedig így válaszolt:

 - Látod, most még szép vagyok. Fiatal és kívánatos. Neked - csak úgy, mint minden férfinak - tetszek, és mindannyian magatokévá szeretnétek tenni. Én pedig nem kérek tőletek egyebet, csak egy pár bocskort. 

De eljön majd az az idő, nem is olyan sokára, amikor megöregszem, bőröm feszessége helyett ráncos leszek. Hajam kondor feketeségét őszes lobonc váltja föl, és akkor majd úgy tekintenek rám a férfiak, mint  egy megöregedett asszonyra, akinek ágyába senkinek sem lesz kedve belebújni.

Most még egy bocskort itthagy, aki velem szeretne hálni.

Akkor majd egy pár bocskort kap tőlem, aki velem hál...  

(-y)