KIRÁNDULÁS A TÜNDÉRLAKOMBÓL

 –„Non sufficit orbis!” A világ nem elég nagy! – csapott állítólag az asztalra V. Károly, ez a dölyfös, aranyat sóvárgó uralkodó, pedig az 1494-es tordesillasi szerződésen* még meg sem száradt a tinta. A mohó spanyolja aligha tudta, amit én. Dehogynem. A világ éppen olyannyira hatalmas, hogy azt csak a pilleszárnyú képzelet képes beutazni. Gondolatban bejárható zugainak száma végtelen. A magunkfajta földhöz szorítottaknak kedves időtöltés a fantáziánk rongyszőnyegén röpködni.

Álomban utazni meg kifejezetten úri passzió.

Ma pirkadatkor fölébredvén még bennem maradt az éjjeli kóborlásom minden diadala. Kimentem a fürdőszobába, rutin ez már évek óta, három húsz tájékán jelez a test, szükséglete van, illik teljesíteni. Aztán még nem dőltem rögtön vissza. Memorizáltam a friss élményeket, hogy reggel se feledjem mit láttam, kivel- és merre voltam. Rögzíteni kell a kalandokat. A csodás izgalmak ugyanis illékony dolgok. Ha a péntek reggel bezuhan az ablakon, a nappal elszánt rohama gyakran kíméletlenül elsodorja valamennyit. Pedig óvni kéne. Muszájból. Sok egyebünk – ezen kívül – nemigen adatik. Még így, tudatosítottan, elraktározva, lelakatolva is el-elszivárognak az átéléseink. Igaz, lassabban halnak. Előbb tovatűnnek a szagok, az ízek. Utána a színek, majd a hangok, a zörejek, és legvégül az összhatás is fölszívódik, a benyomásunk arról, milyen nagyszerű érzést kaptunk egy kis időre, mennyire tünékeny is az örömünk. Órával, a hagyományos időfölfogás porciói szerint nem mérhető e semmivé válás folyamata.

Régebben pláne, de néha még mostanában is: én joghurttal szoktam. Gyerekkorom óta, ha tehetem, üvegpohárból szeretem inni a joghurtot. Máshol, például Magyarországon ezt nemigen fogják érteni. Az itteni joghurt állaga sokkal folyékonyabb, mint bárhol másutt. Szegeden járva mindig idegennek éreztem a szögletes műanyag pötyölkében vett, inkább aludttejre emlékeztető, vagy tarhószerű ottani terméket. Inni se tudtam rendesen. A miénk, a szabadkai tejgyárból való joghurt kerek kupában volt, és fölrázás nélkül is önteni lehetett. Kanállal soha nem ettük. Vizespohárba ürítve a sűrű, savótlan joghurt fehér bársonya megtapadt az üveg falán, mintha erősen homokozott, matt lenne az ibrik. És elindult a játék az idővel. A pohár szájánál hamarosan fonálnyi vékony csíkok tünedeztek elő, amelyek mindegyike vontatottan, ólomsúlyú nehéz komótossággal, mintegy kényelmes cérnaszálak módjára lefelé tartottak. Csiga lassú nyomukban vált áttetszővé a pohár fala. A joghurtcseppecskék versenye elstartolt, miután ezek a gombostűfejnyi versenyzők a gravitáció parancsszavára egymással párhuzamos csíkokat húzva föntről lefelé szivárogtak, hogy a pohár fenekére érve egy utolsó fél kortyban egyesüljenek. Általában akad kiválasztott indulóm. Neki szurkolok, s bár tétje sosincs, mégis jólesik, ha az ágensomnak elsőként sikerül függőlegesen végigszánkáznia az üvegen. Ilyenkor hosszú percekre válik időtlenné, ami körülöttem van. Miképpen időtlen az álom, és annak a felejtése is.

Az éjjel a Hatcsöcs kocsma melletti utcából indultam. Ne keresse senki a térképen. Nem először járok ott álmomban, aminek minden házát, parcelláját tudom már, jóllehet magamhoz térvén a kezdetektől világos, hogy az az utca nem létezik. Mégis - valahogy van. A régi Hatcsöcstől följebb, merőlegesen metszi át a Széles utcát. Egyik vége a Gesztenyefa-sorra nyílik, a másik meg levisz a Körösre, ami bogárzöld nádpaplannal borított még mindig. Az én látomásos utcám jó hosszú. Derékszögben átszeli a Petőfi Sándor-, a József Attila-, meg a Köztársaság utcát, és azért kedves a szívemnek, mert a hűvös oldalán ott a házam. A házunk. Padlásszobás, és van alagsora is. Új. Szabálytalan a teteje, kész őrület, többismeretlenes föladvány lehetett az ácsnak, aki megépítette. A tetőtérben gerendák vannak, kis hálószobával. Sok a téglafelület, melegek a színek: okker mag barna keveredik, és narancssárga mosolyú az egész. Fenyőszag a hajlékban. Lent a konyha, a nappali. Pont ötünkre való. Csak az udvara kicsi. Jó, ha egy kutya elfér benne, szoktam is keseregni, mi lesz a lóval, a kecskékkel, a disznóval, de van egy reménységem: mivel a szomszédban idősek laknak, és eléggé nagy az összevisszaság, már-már káosz van a telkek között, megeshet, hogy egyszer, amikor álmomban meggazdagulok, bizonyos örökösöket kielégítve átírathatom a házukat, a parcellát a mi nevünkre. Akkor lesz majd a végszomszédok helyén hátsó udvar, kocsiszínnel, góréval, ólakkal, mindennel. Az elhalt öregek házát pedig nem bontom el. Majd szép lassan azt is fölújítom és az álomutcám álomhajlékában álomgalériát csinálok, ahová festeni-írni mehetek bármikor.

Ebből az utcából hánykolódtam el a minap. Egy hátizsákkal (nem sorolom mi volt benne, jóllehet tételesen megtehetném) és egy faládányi almával indultam. Valami elmosódott arcú mellékszereplő rám tukmált egy félpalacknyi sört, vigyem magammal az útra. Dühös kényszerrel tettem az almák tetejére a lötykölődő „nagyágyút.” Sosem szerettem a fölrázott sört, most pedig tudtam, hogy csak nyűg a nyakamon, mert se kedvem, se időm nem lesz rá, hisz nagy fába vágtam a fejszémet. Mentem Újvidékre. Stoppal. Előbb egy nő vett föl. Az arca mintha ismerős lett volna, s bár éppen most az a benyomásom róla, hogy szépen viselte magát, csinos volt, de már nem tudom ki lehetett. Aztán egy benzinkúton átültem egy fiatalemberhez. Esni kezdett az eső, és az ő kocsija kisebb furgonként a terebélyes csomagjaim végett kényelmesebbnek tűnt. Különösen a láda alma feszélyezett. A férfi csitított, hogy ne legyenek aggályaim: Svédországba megy, elfér hátul minden, viszont Újvidék központjába nem fog beautózni miattam, a város szélén a „6-os bekötőútnál” (?) kitesz, onnét gyalog mehetek. Elképzelhetik. Szakad az eső, dögnehéz hátizsák, láda alma, liter langyos sör, és én állok majd az Isten háta mögött, teli kézzel, fölmálházva, sok kilométernyire újvidéki célállomásomtól. Legalább a sört vedd át, mondtam a sofőrnek, de ő nevetve mutatott hátra: kartonszámra állt a csomagtérben az olcsó szerbiai sör, azt isszák a svédeknél, mondta, és hozzátette, hogy van ott ipari mennyiségben pálinka is. Aztán kitett, és megkönnyebbülve láttam, hogy néhány villanyoszlop után, egy kanyarban, a sötét égbolt alatt már sejlenek a város első házainak fényei. A vártnál gyorsabban értem lakott területre.
Buszmegállóban emberek beszélgettek. Nézelődtem, hová cuccolhatnék le, s míg ott bámészkodtam, a kanyarban megállt egy magyar táblás parányi karamella színű autó – talán Mini Morris, vagy valami ismeretlen, régi francia típus – LMI volt a rendszáma, beégtek a betűk az agyamba. A kiskocsiban a híres színésznő ült, Judit, aki kiszólt az ácsorgók közé: na, nem jön velem valaki? Esküszöm, majd sírva fakadtam. Jaj, mennyire mondtam volna neki, hogy kezitcsókolom, mi annakidején az Uránia fölött, L. színiakadémiai vizsgaelőadásán már egy ízben találkoztunk! Hosszú, colos nőként kilógott a közegből, a kislányát karolta, aki anyjához hasonlóan nyúlánk volt, mint a jegenye. Erre tessék! Alighogy megérkeznék, még igazából ott sem vagyok, koloncként a zsák, az almák, bőrig ázva és életem egyik sikere éppen visszafelé vinne, ha mehetnék vele, de nem birok. Gázt adott, el is húzott, nem várt az senkire. Még fölocsúdni sem volt időm, ismerős, magyar beszéd ütötte meg a fülemet. Újvidéken magyarul? Odanézek: kanizsai barát hurcolkodik befelé, közvetlenül a buszmegálló melletti házba. Elvonszolom magamat a nyitott ajtóhoz, szeretettel üdvözöljük egymást. Hát persze, hogy bepakolhatok hozzá! A fia egyetemista, most költöztetik a városba. A motyóm jó helyen lesz nála. Higgyék el, tízszer is nekifogtam, hogy elújságoljam neki, kit láttam, kit szalasztottam el, de álmomban a Jóistennek sem jutott eszembe a díva vezetékneve. Judit, Judit, de milyen Judit? A nyelvem hegyén volt pedig, a sanzonjait is fölénekeltem, hátha, de a barátom csak rázta a fejét. Borzasztó csalódott voltam. A barátom megkérdezte, miként mehetett Svédországba egy olyan, aki Újvidéken körösztül igyekszik oda? Északról délnek? Arra is csak hümmögtem megszégyenülten. Az éjjel további részében hazakocsikáztam vele az álomutcámba, mindvégig dúdolva a slágert, és töprengve az ünnepelt színésznő családi nevén.

Ma reggel, mint aki víz alól bukkan elő, kapkodó lélegzetre az első szavam az volt:

–        Hernádi. Hernádi Judit.   

Pósa Károly

* Tordesillasi szerződés (portugálul Tratado de Tordesilhas, spanyolul Tratado de Tordesillas), amelyet 1494. június 7-én írtak alá a spanyolországi Tordesillas városában, Spanyolország és Portugália között osztotta fel az Európán kívüli újonnan felfedezett területeket. A felosztás a Zöldfoki-szigetektől 370 leugára nyugatra fekvő délkör (nyugati hosszúság 48°) mentén történt: az ettől nyugatra eső területek a spanyolok, a keletre esők pedig a portugálok érdekszférájába kerültek. A szerződést, amely a többi európai hatalmat kizárta a felfedezésekből, VI. Sándor pápa is szentesítette.