Hajdanában, vagy kétszáz éve, mióta
Kanizsán élek, ő is a város része.
Homályos emlékeim maradtak róla abból az
időből, amikor még a generációmmal egyidősnek számítottam, az arcunk
veszélyesen szépnek látszott, és rock-balladákra toltuk a lányokat a
tánciskolában.
Akkoriban ismertem meg Lajost, az atomfizikust.
Úgy néztem rá,
mint a modernebb dolgokra.
Hajtott az idő, sokat nem volt kedvem törődni vele:
láttam a kietlen tekintetét, a jellegzetes lábat lógázó, hányaveti járását, ami
olyan lassúnak, esetlegesnek, látszólagosan céltalannak tűnt, mintha csak egy kócszakállú
istentagadó, kiugrott jezsuita lépdelne nap mint nap a Gesztenyefa-sor beton
járdáján. Blazírt volt, kopottas-szürke zakójába bújva, vasalatlan fekete nadrágban
– kortalan. Akár egy lajbis kánya. Hosszú, zsíros haját hátrafésülte, s a hamar
őszülő üstökének tollazata a vállát verdeste. Zsebbe dugva öklét, a flasztert
kémlelte, bóklászott mindenfelé. Seprőnyi szemöldöke alatt mélyen ülő, bogár
szeme a falak tövében csikket vadászott. Ha egészebbet talált: villámgyorsan
már hajolt is érte, akár a kanális vizében vajhalra lecsapó gémet látna az
ember. Villanásnyira talán föl is derült az arca – de ez lehetett optikai
csalódás, a pillanat töredékének játéka. A zsákmányt a zakójába rejtette. Szét
sem nézett, ügyet sem vetett rá, figyeli-e, szánja-e, esetleg megszólja-e
valaki? Ugyanabban a dermedt tempóban rótta tovább a maga útját.
Mintegy napi
rutinként moziba járt, gyakorlatilag minden előadást megnézett. Váltott helye
volt az olajos padlójú vetítőterem fa széksorai között. Nevetni sose nevetett,
pöröghetett a legvadabb komédia. Igaz, az akciófilmek, a sok karatés trükk sem
hozta lázba. Fekete gombszeme kifejezéstelen maradt. Tán a Teremtő sem
tudhatta, éppen mi játszódik az agyában. Egyáltalán: ami körülötte történik
abból fölfog-e bármit? Ha igen, akkor milyen kontextusban? Hogy értelmezheti a
világot?
Csak nagy sokára, később ötlöttek föl bennem e vele kapcsolatos
dilemmák. Más dimenzióban kalandoztam, kellett egy-két trapézon megugrott salto mortale, hogy háló nélkül
zuhanhassak a semmibe. Bizony, addig sok víznek le kellett folynia a Tiszán. Néhányszor
az ég is leszakadt muszájból, mert hazudni is megtanultunk. Nem másoknak – azt
már a kezdetektől tudtunk. Önmagunknak. Ez volt az a pont, az origó, ahonnét
hátrálni kezdtünk, és hátrálunk azóta is, folyami rákok módjára,
össze-összeakaszkodó lábakkal. A mindenség átalakult, és vele minősültünk át mi
is. Egy valami látszott megváltoztathatatlannak: Lajos.
Bár egész lénye egy
elhibázott gesztusként jelent meg a város utcáin, nagyon hosszú ideig ügyet sem
vetettem rá. Sajnálni akkoriban magamon kívül mást még nemigen tudtam, a kaján
öröm gúnyára pedig méltatlannak találtam. Kimaradt hát az életemből. Fontosabb
volt a cukrászda cigarettafüst-szagú süteménye, a valahára nagy nehezen
kilyukadt, szétfeslett farmerem, meg az, hogy végre megtéríthessen egy lány.
Mivel mindent az idő hatott át, kellett százhúsz esztendő, mígnem észrevettem,
majd gondolkodni kezdtem róla. Izgatott a Lajos titokzatossága. Ez fogott meg
benne. Kérdeztem felőle másokat, de csak a vállukat vonogatták. Biztosat senki
nem tudott. Az illemet félretéve egyszer aztán elébe léptem. A mozi plakátokkal
kitapétázott jegyárusító bódéjának tolóablaka mellett várakozott. Mivel a
vetítésekre belépőt sosem vett, kegyelemből, ingyenesen szórakozott, de őt is
csak a közönséggel együtt bocsátották a zsöllyék közé. Elébe penderültem hát,
és valami semmiséget kérdeztem tőle. Magabízó, öntelt volt az eléje köpött
ismerkedő formulám. Általában sikerrel jártam. Viszont a Lajos egyáltalán nem
számított általános jelenségnek. Rám se nézett, csak nyikkant valamit maga elé.
Kicsit leforrázva kullogtam odébb.
A rá következő napokban nyomozni kezdtem
utána. A legkülönfélébb verziók keringtek róla.
Egyesek szerint matematikus
volt, aki meglehetősen régen egyetemen tanított, de belezavarodott egy teljesen
újnak számító, fontos képletbe, összeroppant az elméje a számtani
világszenzációtól, pedig nagyon közel volt a megoldáshoz. Mások úgy tudták,
hogy nem is kanizsai, hanem Budapesten született csillagász. Mondták róla,
emigrálnia volt kénytelen, mert az odaáti kommunisták valamiért tiltó listára
tették. A rendszer ellen szervezkedett – súgta az informátorom: Titóék
befogadták, de mivel itt is szocializmus van, meg kell húznia magát, mint a
vett malacnak. Azért olyan kuka: így szólt az intimpistás hírmorzsa. A
legvalószínűbbnek mégis az tűnt, hogy Lajos tulajdonképpen egy összeomlott
atomfizikus, aki száműzetve Kanizsára kénytelen a hatalmas tudását, a
tehetségét, az energiáját magába fojtva lézengeni közöttünk. Amolyan lovatlan
Don Quijoteként hadakozik a démonaival. Közben veszendőbe megy a fölhalmozott
tudása, mert mi, itteni, parlagi ésszel áldott bácskai városlakók nem tudunk
fölnőni a föladathoz. Hagyjuk a dudva között illatozó liliomot elhervadni, úgy
megyünk el a sárba tiport szerencsénk mellett, ahogy a Röszke határában földből
kifordított hun-kori aranyedényeket csirkeitató vályúnak használta a tanyasi
paraszt.
Mivel a Lajos ápolatlansága, magánya és szemmel látható őrülettel
elegy különc viselkedése egy agyáról lelépett atomfizikus jellemrajzához
tökéletesen illett, s mert rajta kívül nem egy művészt, ködszurkálót, bogaras
figurát hagytunk Kanizsán lejtmenetben a végzetébe rohanni, engem többé el nem
lehetett tántorítani abbéli meggyőződésemből, hogy Lajos, egy atomfizikus. Egy
olyan szellem, akinek tragédiája egyben az én tragédiám is, vagyis közös
bánatunk. A meg nem értettség. Ennyi okoskodás után a szerénység üzemmódjába
váltottam. A Lajossal, mint atomfizikussal csínján bántam, s mert beismerten
képtelen voltam már magamat hozzá mérni, a tudását fölfogni, nagyon hamar elkezdtem
tisztelni. Számomra szentté vált.
Egyszer, csak egyetlen egyszer kértem tőle
valamit. Vettem neki cigarettát, és a napi sétája közben elébe toppantam.
Markomban a dobozzal elfúló hangon megkérdeztem tőle: Lajos, az Isten
szerelmére mondja meg, van ennek az életnek értelme? Nem nézett a szemembe, a
kezemben lévő Marlborora meredt.
– Adjá’ cigit! – nyekeregte cérnavékony
hangján, s miután a dobozt zsebre vágta, kacsázó járásával elimbolygott a
Homoki lejáró felé.
szöveg és illusztráció: Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése