2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. november 25., péntek

LAJOS, AZ ATOMFIZIKUS




Hajdanában, vagy kétszáz éve, mióta Kanizsán élek, ő is a város része. 
Homályos emlékeim maradtak róla abból az időből, amikor még a generációmmal egyidősnek számítottam, az arcunk veszélyesen szépnek látszott, és rock-balladákra toltuk a lányokat a tánciskolában. 
Akkoriban ismertem meg Lajost, az atomfizikust. 
Úgy néztem rá, mint a modernebb dolgokra. 
Hajtott az idő, sokat nem volt kedvem törődni vele: láttam a kietlen tekintetét, a jellegzetes lábat lógázó, hányaveti járását, ami olyan lassúnak, esetlegesnek, látszólagosan céltalannak tűnt, mintha csak egy kócszakállú istentagadó, kiugrott jezsuita lépdelne nap mint nap a Gesztenyefa-sor beton járdáján. Blazírt volt, kopottas-szürke zakójába bújva, vasalatlan fekete nadrágban – kortalan. Akár egy lajbis kánya. Hosszú, zsíros haját hátrafésülte, s a hamar őszülő üstökének tollazata a vállát verdeste. Zsebbe dugva öklét, a flasztert kémlelte, bóklászott mindenfelé. Seprőnyi szemöldöke alatt mélyen ülő, bogár szeme a falak tövében csikket vadászott. Ha egészebbet talált: villámgyorsan már hajolt is érte, akár a kanális vizében vajhalra lecsapó gémet látna az ember. Villanásnyira talán föl is derült az arca – de ez lehetett optikai csalódás, a pillanat töredékének játéka. A zsákmányt a zakójába rejtette. Szét sem nézett, ügyet sem vetett rá, figyeli-e, szánja-e, esetleg megszólja-e valaki? Ugyanabban a dermedt tempóban rótta tovább a maga útját. 
Mintegy napi rutinként moziba járt, gyakorlatilag minden előadást megnézett. Váltott helye volt az olajos padlójú vetítőterem fa széksorai között. Nevetni sose nevetett, pöröghetett a legvadabb komédia. Igaz, az akciófilmek, a sok karatés trükk sem hozta lázba. Fekete gombszeme kifejezéstelen maradt. Tán a Teremtő sem tudhatta, éppen mi játszódik az agyában. Egyáltalán: ami körülötte történik abból fölfog-e bármit? Ha igen, akkor milyen kontextusban? Hogy értelmezheti a világot? 
Csak nagy sokára, később ötlöttek föl bennem e vele kapcsolatos dilemmák. Más dimenzióban kalandoztam, kellett egy-két trapézon megugrott salto mortale, hogy háló nélkül zuhanhassak a semmibe. Bizony, addig sok víznek le kellett folynia a Tiszán. Néhányszor az ég is leszakadt muszájból, mert hazudni is megtanultunk. Nem másoknak – azt már a kezdetektől tudtunk. Önmagunknak. Ez volt az a pont, az origó, ahonnét hátrálni kezdtünk, és hátrálunk azóta is, folyami rákok módjára, össze-összeakaszkodó lábakkal. A mindenség átalakult, és vele minősültünk át mi is. Egy valami látszott megváltoztathatatlannak: Lajos. 
Bár egész lénye egy elhibázott gesztusként jelent meg a város utcáin, nagyon hosszú ideig ügyet sem vetettem rá. Sajnálni akkoriban magamon kívül mást még nemigen tudtam, a kaján öröm gúnyára pedig méltatlannak találtam. Kimaradt hát az életemből. Fontosabb volt a cukrászda cigarettafüst-szagú süteménye, a valahára nagy nehezen kilyukadt, szétfeslett farmerem, meg az, hogy végre megtéríthessen egy lány. Mivel mindent az idő hatott át, kellett százhúsz esztendő, mígnem észrevettem, majd gondolkodni kezdtem róla. Izgatott a Lajos titokzatossága. Ez fogott meg benne. Kérdeztem felőle másokat, de csak a vállukat vonogatták. Biztosat senki nem tudott. Az illemet félretéve egyszer aztán elébe léptem. A mozi plakátokkal kitapétázott jegyárusító bódéjának tolóablaka mellett várakozott. Mivel a vetítésekre belépőt sosem vett, kegyelemből, ingyenesen szórakozott, de őt is csak a közönséggel együtt bocsátották a zsöllyék közé. Elébe penderültem hát, és valami semmiséget kérdeztem tőle. Magabízó, öntelt volt az eléje köpött ismerkedő formulám. Általában sikerrel jártam. Viszont a Lajos egyáltalán nem számított általános jelenségnek. Rám se nézett, csak nyikkant valamit maga elé. Kicsit leforrázva kullogtam odébb. 
A rá következő napokban nyomozni kezdtem utána. A legkülönfélébb verziók keringtek róla. 
Egyesek szerint matematikus volt, aki meglehetősen régen egyetemen tanított, de belezavarodott egy teljesen újnak számító, fontos képletbe, összeroppant az elméje a számtani világszenzációtól, pedig nagyon közel volt a megoldáshoz. Mások úgy tudták, hogy nem is kanizsai, hanem Budapesten született csillagász. Mondták róla, emigrálnia volt kénytelen, mert az odaáti kommunisták valamiért tiltó listára tették. A rendszer ellen szervezkedett – súgta az informátorom: Titóék befogadták, de mivel itt is szocializmus van, meg kell húznia magát, mint a vett malacnak. Azért olyan kuka: így szólt az intimpistás hírmorzsa. A legvalószínűbbnek mégis az tűnt, hogy Lajos tulajdonképpen egy összeomlott atomfizikus, aki száműzetve Kanizsára kénytelen a hatalmas tudását, a tehetségét, az energiáját magába fojtva lézengeni közöttünk. Amolyan lovatlan Don Quijoteként hadakozik a démonaival. Közben veszendőbe megy a fölhalmozott tudása, mert mi, itteni, parlagi ésszel áldott bácskai városlakók nem tudunk fölnőni a föladathoz. Hagyjuk a dudva között illatozó liliomot elhervadni, úgy megyünk el a sárba tiport szerencsénk mellett, ahogy a Röszke határában földből kifordított hun-kori aranyedényeket csirkeitató vályúnak használta a tanyasi paraszt. 
Mivel a Lajos ápolatlansága, magánya és szemmel látható őrülettel elegy különc viselkedése egy agyáról lelépett atomfizikus jellemrajzához tökéletesen illett, s mert rajta kívül nem egy művészt, ködszurkálót, bogaras figurát hagytunk Kanizsán lejtmenetben a végzetébe rohanni, engem többé el nem lehetett tántorítani abbéli meggyőződésemből, hogy Lajos, egy atomfizikus. Egy olyan szellem, akinek tragédiája egyben az én tragédiám is, vagyis közös bánatunk. A meg nem értettség. Ennyi okoskodás után a szerénység üzemmódjába váltottam. A Lajossal, mint atomfizikussal csínján bántam, s mert beismerten képtelen voltam már magamat hozzá mérni, a tudását fölfogni, nagyon hamar elkezdtem tisztelni. Számomra szentté vált. 
Egyszer, csak egyetlen egyszer kértem tőle valamit. Vettem neki cigarettát, és a napi sétája közben elébe toppantam. Markomban a dobozzal elfúló hangon megkérdeztem tőle: Lajos, az Isten szerelmére mondja meg, van ennek az életnek értelme? Nem nézett a szemembe, a kezemben lévő Marlborora meredt. 
– Adjá’ cigit! – nyekeregte cérnavékony hangján, s miután a dobozt zsebre vágta, kacsázó járásával elimbolygott a Homoki lejáró felé. 


                                                                                 szöveg és illusztráció: Pk 

Nincsenek megjegyzések: