 |
| Lakatos Vince fotója |
A ma reggel, mint csás szarvú szürke tehén ballagott búval be az udvarunkba. Tárva-nyitva hagyta a nagykapu szárnyakat, láttatva a vámosokat, az országos határokat, az egykor zagyva, őszre légneműsödő árnyakat, közben a kötélen nedves maradt a kitett téglagyáros, kellőképpen poros munkagúnya. A veríték sója huszonegy évet beleszőtt. Penészes uborka a stelázsi polcán, dércsípte birsalmabefőtt. Madár se röppen. Akár mint tegnapelőtt. Csöndélet kötőféken, Bácska. Egy bekecs, rojtos pulóver, alatta csizma. A firhangként leeresztett ködtől képtelenség látni részletesebben. Más talán nem, de én még értem mi a szép ebben. Mint aki a szegénységét nem szégyelli, a sarkon beforduló lovas kocsis cigánynak a szeme se rebben: hátul vitt rissz-rossz-vasa szemérmesen rozsdás hegynyi púp csupán, tarajozik a fosznideszkás kerekeken guruló iszákban, a kifordítom-befordítom életünk visszáját gyűjti rakásra. Holnap – mi megmaradt – visszük, rábízzuk a Tiszára. Aki hontalan, majdnem mindene haszontalan. Egy vers. Éppen eléggé nyers, mint a lefelé úsztatott lopott tökök héja, és csorba, akár a butykosok szája. Ahogy a bakon ülő cigány vagyontalan. Régtől tudtuk: tökből vájtunk arcot, tettünk szem gyanánt álorcára kemény diót, szájat soha nem tátottunk, szemünk nem nyitottuk ki, hitünk sokáig volt, hisz remélni jó, s mindazt, amit apánk a hajdanvolt átkosból magyarság gyanánt magával hozott, átégette a nyelvünk, mert az összes jussunk a gyertyánk helyett ideje korán itt belül átizzott, átforrósodott. Ennek dacára aki tőlünk megy az folyton mosolyog.
Csoda-e, ha a templomkertben, leplében, idegenszerűen, rettentő kedélyen hempereg valamelyik bokor tövében a vén kujon? Pazar a biográfia: ex chatedra önigazgatású szocializmus, ex-Jugoszlávia. Fagyos november. Hol a repedezett tócsa tükörképed, megszámolható harminc lépted, hol a fenében vagy dél-alföldi Villon? Nem szólal meg. A szellem. Húzza a szemöldökét. Liheg. Kőris avarból gyúr pépet. Fekszik inkább a leölt disznóvérbe, viszik már a mészárszékbe, gurul kalapja a dűlőoldalon, hallja az időt, ahogy ásít, rőt a létra foka – égnek támasztva –, immáron az sem sokat számít, ki mint vet úgy marad, nem lépi át a grádicsokat, csak az arcunk helyén lesz egyre szürkébb a szemünk foltja. Földre zuhantan, a vágyat a valóság kioltja. Egyszer régen, a sorompónál állva földidergett bennem, mi végre lenne jó az elragadtatás, de ma már csak azt látom, ahogy a nekünk szánt kincset zsebre vágva elorozza más. Zilált hajcsomó, alatta reszelt homlok. Nem játék a Budzsákban az élet, Cseh Tamás. Itt hétköznapokon sem akciós, ingyenes az árulás. Csupaszak a fák, oda lettek a lombok, tetejükön integetnek a vasárnapi rongyok, cérnaszálon lógnak róluk a gombok. Kötődésileg összeszűkölők az itteni horizontok. Még együtt vagyunk. Cigarettázunk. Kékülő a hideg. Ám valahol érik a dicstelen útilapu, úgy hagyta a sors a szujos deszkából ácsolt diadalkaput, amin ember ki itt kilépsz – ráhágsz minden reményre, zöld borítékban, áttetsző papíron kiosztott járulékra, euróban mért bérre. Itthon egy meg egy után lesz a jövőnk az ügyetlen kévekötőnk, kenyerünket üldöző, komisz. Szerencsés bácskai vagy, ha lesz ember, aki a temetőbe kivisz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése