DONALD TRUMP A CIGÁNYLEJÁRÓNÁL

"-Hölgyem! Átvertük Önt! Ön hozzáment egy milliomoshoz a műsorunkban, akié ez a sziget is. Nos, ebből egy szó sem igaz! Ez nem sziget, hanem FÉLSZIGET, és nem milliomos, hanem MILLIÁRDOS!!!
- Úristen, ezt a szégyent nem élem túl!"
                                                       (részlet a Simpson család egyik epizódjából)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a ma éjszakát – várva a Nagy Sós Vízen túli elnökválasztás eredményeit – átvirrasztottam volna. Nem. Hagytam békén a laptopot, a televízió is szunnyadt, elaludt a ház, hátul a ló, a kecskék, az emse és én is, mint a Kisbalázs. El ne felejtsem: a kemence tüze is kialudt.

Öt húszas szokott ébredésem első hasznos cselekedete viszont a lakásban található össz média üzembe helyezése lett, abban a pillanatban, mihelyt a földerengő képernyőn döbbenettel elegy izgalommal rácsodálkoztam az amerikai választás hajnali eredményeire. A konyhából a tranzisztoros Kossuth, a szobában a tévé és a számítógép együttes erővel győzködött arról, hogy nem álmodom. Ez itt a lényeg. A fölismerés. Lepkére vetődtem. Illetve annak árnyékára.

Így énbelőlem immáron soha jó politikus, de még politológus sem lesz. Napokkal ezelőtt jeleztem egy anonim bejegyzésben: lefutottnak gondolom a szavazást, megvan már az elnöke, vagyis az elnök-asszonya az Ovális Irodának. Újrázhat a Clinton család, a jó öreg Billy a nejének foteltámlája mögül, vagy annak karfájára tehénkedve fogja virtuális, és mégis valós harmadik elnökségét kipipálni. Sumák módon, a zsebben hordott csacsenoló sleppjével, a háttérből dirigálva. Ehelyett nagyon úgy fest, hogy a szoláriumosan egészségesre sült, pirospozsgás Trump lesz a befutó, aki idáig mintha sötét ló lett volna, de hát tudjuk, hogy inkább szőke Tisza ő, amolyan táskás szemű kesely fakó, nem pedig nyári fekete, hogy ha már a lovaknál tartunk. Erős csontozatú, jóltartott, sonkás-segges vén fedezőmén, de tud valamit. Éppen csak annyit, hogy ezidáig nemigen engedett senkit a megteknősödött hátára, ki-kitört a boxból, szaggatta a fejzőt, a kötőféket rágta. Elég kezelhetetlen jószágnak tűnik, megvan benne a tősgyökeres amerikai appaloosa csődörök makacs vérvonala, impozáns forróvérűséggel ötvözve, és ez nem baj. 

Bár egyik jelöltnek sem szurkoltam az elmúlt hónapokban, titokban szorítottam ennek a seprőfrizurás széltolónak, mert innét nézve még ő is jobb választásnak tetszik a demens vén tyúknál, akinek „a nézését és a járását” elnézve komoly mentális gondjai lehetnek. Megfejelve a több mint gyanús korrupciós ügyeivel, a gyurcsányi pénzügyi „trükkök százaival”, és a Kiszel Tündét überelő nettó naiv online levelezésének – finoman szólva – hibáival. Trump, ez az elaggott csődör még mindig jobb, a két rossz közül. Wenn schon, denn schon.

Nem a férfisovinizmus okán, de hadd legyen szabad kimondani: a hajdani külügyminiszter-asszony képességei messze alulmúlják a legjóindulatúbb, legmegengedőbb kritériumokat is. Magyarországi példával illusztrálva úgy képzelem, mintha Göncz Kinga asszonyt emelnék miniszterelnöki pajzsra valami hagymázas rémálomban, vagy ha Szerbiában Vojislav Šešelj kapná a kisebbségekkel törődő ombudsmani tárcát. Kétségkívül Monty Python bizarr cirkuszába illő mindkét vízió… A központ felé karikázva, a Cigánylejárónál piros micisapkás figura tekert a szemetelő esőben. Biztos a hírkórság hozadéka, de rögtön Trump villant be. Aha! Egyesek már korán reggel átálltak, igazodtak. Megvan a sorvezető! A bácsi a lejtőn gurult lefelé, a pandanja az Egyesült Államokban meg jön fölfelé.

Ezzel együtt nem hiszem, a mostani elnökválasztás bármiféle végeredménye a mi poros, süppeteg bácskai életünkbe túl sok újdonságot fog hozni. Majd lesz egy kis óbégatás. Név szerint tudom azokat a facebookos szószátyár pojácákat, akik heteken körösztül fognak derpegni a hüledező közönségnek. Nagyjából sejtem a mondandójuk lényegét is: Armageddon, tőzsdekrach, kollapszus, pokol kénköves bugyra, kitáguló fekete lyukak az univerzumban, harmadik világháború, diktatúra, Orbán Viktor und so weiter. Hüpp-hüpp-barbatrükk! Attól, hogy nem az ő kedvencük lett a befutó, szerintük menten deficitbe fordul a magyarországi és a szerbiai demokráciai. Majd fonottkalács-hasizmú fiatalemberek mint a közösségi oldalak Fekete Pákói fogják keserű életbölcseleteiket dokumentálva szakérteni a semmit. Ez a pökhendi arrogancia és felsőbbrendű gőg, ami oly elválaszthatatlanul sajátja a produkcióiknak. Látszik rajtuk, elhiszik, hogy minden megszólalásuk kinyilatkoztatás-számba megy, mintha az ő valaguk lyukán világítana a napsugár. Mindazonáltal könnyed szellemességet, magvas gondolatiságot nem kell várni tőlük. Hogy lehet egészséges humort remélni azoktól, akik utoljára akkor nevettek jóízűt, amikor megdöglött a szomszédjuk tehene?

S míg a megfelelési kényszertől űzetve zsizsegő epéjüket a billentyűzetre hányják, egyiknek sem okoz majd lényegi problémát, hogy megint százával ficeregnek a határainkon a jövevények, hogy egy ma reggeli hír szerint Belgrádban és Szabadkán rühös, tetves, ismeretlen bőrbetegségeket behurcoló több ezresre becsült kóbor tömegek tartózkodnak szűkebb pátriánkban. Persze, mindez álprobléma, eltörpül egy Borbála-bál megszervezésének nehézségei mellett. Hadd működjön a medzsik. Bizony vannak itt nagy hibák, problémák, le- és mellényúlások, valamint tévedések, de azért jó érzés, hogy én nem az alapítványoknak és a pártkasszáknak a pénzéből írok. Szemben a clintoni, meg az idehazai, épp ezekben a percekben ájuldozáshoz készülődő aranyszájú nyesedékkel.   

Megrázza a világot Donald Trump győzelme? Hát – csak tessék. Nemhogy megérett rá, de tán túlérett is a mindenség, olyan mértékben, hogy az már nem is erjedés, hanem rothadás. Hulljon a férgese.

Ugyanakkor nem irigylem a sok partizánkodó elvtársat! Nagyot markoltak a levegőbe.

Pedig milyen szép volt a küldetés, milyen szép a feladat! Eddig minden klappolt. A döglődő liberális demokráciát lélegeztetőgépen lehetett tartani. Adott volt uszulni a déli végeken. De most, amikor már csak egy kis nyugalomra vágyna az ember, van itten egy új helyzet, emitt, Budapesten meg akráhogy pedáloznának, ott hoppmesterkedik egy mokány kis magyar, akit nehéz lesz leváltani. S jönnek elő a sarokból sorban az árnyak. Kérdések merülnek fel: lesz-e még erő, s főleg idő a feladat elvégzésére? Egyáltalán: hogy történhetett meg ez? Hol szúrták el? Mit vétettek az általuk nem létező Isten ellen, hogy 2016 végén nekik még  mindig ugyanazok a problémáik vannak? 

Időnként felhívják Paul Lendvait, Charles Gatit, Végel Pepit, Gyurka bácsit hogy egy kis nosztalgiázással kellemesebb pillanatokat szerezzenek maguknak, de a nagy öregek is csak a fejüket ingatják. Megint elúszott négy év, és ki tudja, addig tán Magyarországon meg is koronázzák Orbánt, és a Szabad Magyar Szóba már csak a Sziget Fesztiválos rovat fog működni. 

Na, szegény Purger Tibi! Ma is csak altatóval tud elszenderülni.

Pósa Károly