MOST MÚLIK PONTOSAN

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, november 18-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Damjanich utca, Kanizsa

És nemhogy engedem hadd menjen, hanem már régtől könnyű szívvel eresztettem volna az ótvarba ezt a mostanra bedögleni látszó szép új világrendet. Vagyis e rendetlenséget, aminek hozadéka, hogy ezidáig kötelező érvénnyel csak önmagukból kifordított fogalmakkal, higított szavakkal szabadott zsonglőrködni. 

S bár még egy darabig sokaknak muszáj lesz a mainstream (nyelv)csapásirányát tartva, kizárólag a politikailag korrekt beszéd zsebszótárából idézett frázisokat kántálva hazudozni a polírozott mondandót, azért nem kevés örömmel szemlélhető közben, miként számolja föl magát az elmúlt fél évszázad politikai-gazdasági narratívája: médiástul, közvélemény-kutatóstul, hamis prófétástul, pénzügyi aranyborjústul – mindenestül. 

Másfél hete* szórakozok a sok földigilisztára vetődő Szent Györgyön. Napi első lélegzetvételük után Trumpot emlegetve főnek a keserű levükben. Eddig Orbánnal indítottak, este meg valami fröccsös házban Orsóssal, jó kis cigányozással zártak, miután pusmogva kitárgyalták a vatikáni klerikális reakció bűneit. De mára az ateista ködlovag-kódex sem nyerő. A liberális kánon kóristái szerint ugyanis a pápa Őszentségének személye megint tévedhetetlen, mióta benyelte Morpheus tenyeréből a piros pirulát, és egy gondos casting után lábat csókolt tucatnyi január elsején született szíriai „menekültnek”. Elvégre szerintük – mint az ókeresztény érában dívott – vannak jó, és vannak rossz császárok. Magyarra lefordítva: vannak hasznos és vannak nem hasznos pápák. Attól függ a tevékenységük megítélése, hogy ama haszonkulcsra játszóknak nettó nyereséges, vagy nullszaldós, ne adj Isten veszteséges lesz a gondosan lekottázott, megkomponált bulijuk. Az ő szemszögükből nem mindegy tehát, ki is osztja az igét. 

A lengyellel meggyűlt a bajuk, golyóállónak bizonyult, pedig mérgezték, lődöztek rá elégszer, csak azok a pancser merénylők, ugye. A némettel könnyebben elbántak. Kicsit nácizták, és a kivénhedt bajor keretlegény ráunt az aljas macerára, dobta a tiarát. A mostani megvilágosodott. Hát persze! A migránsok isten parancsára jönnek. A támogatóik is isten parancsára segítik őket. Elvégre az ő istenük a pénz. Szuperál tehát a medzsik. 

Csak mostanra szar került a palacsintájukba. 

A sok hátramozdító-, fékező zsurnaliszta, és a hazai- meg az odaáti mecénások lélegeztető-gépén tartott entellektüel ficereg kínjában. Nem a Szörnyella költözött be az orális irodába. 

Coki Gyuri bácsi! 

Szívják is fogukat az erszényes vén rókák. Sokba van nekik ez a bukta. 

Nekem viszont gyöngyözően üde kacaj tolul ajakamra, valahányszor látom ahogy kínlódnak.
Bűn ugyan a káröröm, de mikor olyan jólesik a zúzámnak! Nem lehet egyszerű beletörődniük a megváltoztathatatlanba. Négy évre megint kihullott a kanaluk a bödönből. Kormányt meg egyre nehezebb buktatniuk, zavart is szítottak már épp eleget. Ismerősek a trükkjeik, beleunt a nép nevű lakosság a softweresen, fröccsöntve gyártott pártjaikba, az általuk tolt dizájn demokrata, szabadelvű politikusokba. Tetejében ezek a wannabe mimóza civilek sem bozótharcosnak szegődnek, csak hülye utcai performanszokra futja a kokszolt, végigcsápolt éjszakáik után. Már a rendőrök sem emelnek kezet rájuk. Méla undorral legyintik odébb őket, nincs mit jajgatni az Amnesty International jogvédőinek. 

Sehol egy kis revolúció, alig fogy a Che Guevarás trikó, mi lesz ennek a vége? Így, öreg korukra pedig még megkavarnák a szotyét, vén kecske se hagyja egykönnyen abba a sónyalást. Most hunyorognak New Yorkban, Berlinben, Brüsszelben, több büfészakos ifjú titán politológus szedte le a kredenc tetejéről a Tescós nindzsa kardját, legyen mibe beledőlnie, úgyis jön a világvége. 

Orbán Viktor trónja megingathatatlan, Putyin biztos megitta már a pertut Trumppal, az angolok után a skandinávoknak is tele a hócipőjük az Európába özönlő agysebészekkel, paradigmaváltás következik be minden téren, mikor már éppen úgy tűnt, hogy flottul mennek a dolgok. Ám a politikai színház zsinórpadlásán valahogy összegubancolódtak a madzagok. Befuccsolt az előadás. Nem kérnek az emberek a válságot válságra halmozó csirkefogók mesterkedéseiből. 

A nagy spílerek, az öreg varangyok most tanácstalanul pislognak. Némelyik arra bazírozhat, hátha egy soron kívüli vérátömlesztéssel túlél, vagy legalább az agyát valami oldatban preparálhatják. Onnét fog kommunikálni, az inkubátorból pislant kettőt, igazítsanak rajta, bélszorulása van, mindig szeles a babkonzervtől. Aztán púzik egyet, amit valószínűleg értelmeznek majd a csalódott hívek, és a tenyészet ezzel egy darabig jól ellesz, csak pénzt ne kérjenek többet! 

A facebookon majd kitombolják magukat. Pótcselekvés gyanánt. Ha már bealkonyult a világuknak.             

DONALD TRUMP A CIGÁNYLEJÁRÓNÁL

"-Hölgyem! Átvertük Önt! Ön hozzáment egy milliomoshoz a műsorunkban, akié ez a sziget is. Nos, ebből egy szó sem igaz! Ez nem sziget, hanem FÉLSZIGET, és nem milliomos, hanem MILLIÁRDOS!!!
- Úristen, ezt a szégyent nem élem túl!"
                                                       (részlet a Simpson család egyik epizódjából)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a ma éjszakát – várva a Nagy Sós Vízen túli elnökválasztás eredményeit – átvirrasztottam volna. Nem. Hagytam békén a laptopot, a televízió is szunnyadt, elaludt a ház, hátul a ló, a kecskék, az emse és én is, mint a Kisbalázs. El ne felejtsem: a kemence tüze is kialudt.

Öt húszas szokott ébredésem első hasznos cselekedete viszont a lakásban található össz média üzembe helyezése lett, abban a pillanatban, mihelyt a földerengő képernyőn döbbenettel elegy izgalommal rácsodálkoztam az amerikai választás hajnali eredményeire. A konyhából a tranzisztoros Kossuth, a szobában a tévé és a számítógép együttes erővel győzködött arról, hogy nem álmodom. Ez itt a lényeg. A fölismerés. Lepkére vetődtem. Illetve annak árnyékára.

Így énbelőlem immáron soha jó politikus, de még politológus sem lesz. Napokkal ezelőtt jeleztem egy anonim bejegyzésben: lefutottnak gondolom a szavazást, megvan már az elnöke, vagyis az elnök-asszonya az Ovális Irodának. Újrázhat a Clinton család, a jó öreg Billy a nejének foteltámlája mögül, vagy annak karfájára tehénkedve fogja virtuális, és mégis valós harmadik elnökségét kipipálni. Sumák módon, a zsebben hordott csacsenoló sleppjével, a háttérből dirigálva. Ehelyett nagyon úgy fest, hogy a szoláriumosan egészségesre sült, pirospozsgás Trump lesz a befutó, aki idáig mintha sötét ló lett volna, de hát tudjuk, hogy inkább szőke Tisza ő, amolyan táskás szemű kesely fakó, nem pedig nyári fekete, hogy ha már a lovaknál tartunk. Erős csontozatú, jóltartott, sonkás-segges vén fedezőmén, de tud valamit. Éppen csak annyit, hogy ezidáig nemigen engedett senkit a megteknősödött hátára, ki-kitört a boxból, szaggatta a fejzőt, a kötőféket rágta. Elég kezelhetetlen jószágnak tűnik, megvan benne a tősgyökeres amerikai appaloosa csődörök makacs vérvonala, impozáns forróvérűséggel ötvözve, és ez nem baj. 

Bár egyik jelöltnek sem szurkoltam az elmúlt hónapokban, titokban szorítottam ennek a seprőfrizurás széltolónak, mert innét nézve még ő is jobb választásnak tetszik a demens vén tyúknál, akinek „a nézését és a járását” elnézve komoly mentális gondjai lehetnek. Megfejelve a több mint gyanús korrupciós ügyeivel, a gyurcsányi pénzügyi „trükkök százaival”, és a Kiszel Tündét überelő nettó naiv online levelezésének – finoman szólva – hibáival. Trump, ez az elaggott csődör még mindig jobb, a két rossz közül. Wenn schon, denn schon.

Nem a férfisovinizmus okán, de hadd legyen szabad kimondani: a hajdani külügyminiszter-asszony képességei messze alulmúlják a legjóindulatúbb, legmegengedőbb kritériumokat is. Magyarországi példával illusztrálva úgy képzelem, mintha Göncz Kinga asszonyt emelnék miniszterelnöki pajzsra valami hagymázas rémálomban, vagy ha Szerbiában Vojislav Šešelj kapná a kisebbségekkel törődő ombudsmani tárcát. Kétségkívül Monty Python bizarr cirkuszába illő mindkét vízió… A központ felé karikázva, a Cigánylejárónál piros micisapkás figura tekert a szemetelő esőben. Biztos a hírkórság hozadéka, de rögtön Trump villant be. Aha! Egyesek már korán reggel átálltak, igazodtak. Megvan a sorvezető! A bácsi a lejtőn gurult lefelé, a pandanja az Egyesült Államokban meg jön fölfelé.

Ezzel együtt nem hiszem, a mostani elnökválasztás bármiféle végeredménye a mi poros, süppeteg bácskai életünkbe túl sok újdonságot fog hozni. Majd lesz egy kis óbégatás. Név szerint tudom azokat a facebookos szószátyár pojácákat, akik heteken körösztül fognak derpegni a hüledező közönségnek. Nagyjából sejtem a mondandójuk lényegét is: Armageddon, tőzsdekrach, kollapszus, pokol kénköves bugyra, kitáguló fekete lyukak az univerzumban, harmadik világháború, diktatúra, Orbán Viktor und so weiter. Hüpp-hüpp-barbatrükk! Attól, hogy nem az ő kedvencük lett a befutó, szerintük menten deficitbe fordul a magyarországi és a szerbiai demokráciai. Majd fonottkalács-hasizmú fiatalemberek mint a közösségi oldalak Fekete Pákói fogják keserű életbölcseleteiket dokumentálva szakérteni a semmit. Ez a pökhendi arrogancia és felsőbbrendű gőg, ami oly elválaszthatatlanul sajátja a produkcióiknak. Látszik rajtuk, elhiszik, hogy minden megszólalásuk kinyilatkoztatás-számba megy, mintha az ő valaguk lyukán világítana a napsugár. Mindazonáltal könnyed szellemességet, magvas gondolatiságot nem kell várni tőlük. Hogy lehet egészséges humort remélni azoktól, akik utoljára akkor nevettek jóízűt, amikor megdöglött a szomszédjuk tehene?

S míg a megfelelési kényszertől űzetve zsizsegő epéjüket a billentyűzetre hányják, egyiknek sem okoz majd lényegi problémát, hogy megint százával ficeregnek a határainkon a jövevények, hogy egy ma reggeli hír szerint Belgrádban és Szabadkán rühös, tetves, ismeretlen bőrbetegségeket behurcoló több ezresre becsült kóbor tömegek tartózkodnak szűkebb pátriánkban. Persze, mindez álprobléma, eltörpül egy Borbála-bál megszervezésének nehézségei mellett. Hadd működjön a medzsik. Bizony vannak itt nagy hibák, problémák, le- és mellényúlások, valamint tévedések, de azért jó érzés, hogy én nem az alapítványoknak és a pártkasszáknak a pénzéből írok. Szemben a clintoni, meg az idehazai, épp ezekben a percekben ájuldozáshoz készülődő aranyszájú nyesedékkel.   

Megrázza a világot Donald Trump győzelme? Hát – csak tessék. Nemhogy megérett rá, de tán túlérett is a mindenség, olyan mértékben, hogy az már nem is erjedés, hanem rothadás. Hulljon a férgese.

Ugyanakkor nem irigylem a sok partizánkodó elvtársat! Nagyot markoltak a levegőbe.

Pedig milyen szép volt a küldetés, milyen szép a feladat! Eddig minden klappolt. A döglődő liberális demokráciát lélegeztetőgépen lehetett tartani. Adott volt uszulni a déli végeken. De most, amikor már csak egy kis nyugalomra vágyna az ember, van itten egy új helyzet, emitt, Budapesten meg akráhogy pedáloznának, ott hoppmesterkedik egy mokány kis magyar, akit nehéz lesz leváltani. S jönnek elő a sarokból sorban az árnyak. Kérdések merülnek fel: lesz-e még erő, s főleg idő a feladat elvégzésére? Egyáltalán: hogy történhetett meg ez? Hol szúrták el? Mit vétettek az általuk nem létező Isten ellen, hogy 2016 végén nekik még  mindig ugyanazok a problémáik vannak? 

Időnként felhívják Paul Lendvait, Charles Gatit, Végel Pepit, Gyurka bácsit hogy egy kis nosztalgiázással kellemesebb pillanatokat szerezzenek maguknak, de a nagy öregek is csak a fejüket ingatják. Megint elúszott négy év, és ki tudja, addig tán Magyarországon meg is koronázzák Orbánt, és a Szabad Magyar Szóba már csak a Sziget Fesztiválos rovat fog működni. 

Na, szegény Purger Tibi! Ma is csak altatóval tud elszenderülni.

Pósa Károly

           

Orosz krímtorta, amerikai pite

„Lopj el mindent. Amit nem lehet, azt gyújtsd fel,

 és öld meg, akit nem tudsz a lovad mögé kötni!”

Jelen írást nem a tudományos igényesség ihlette. Még csak nem is a televíziós híradókból önmagát tájékozottnak, naprakésznek gondoló polgár fotelszakértelme, vagy a történelemhez konyító kompetencia megnyilvánulása lenne. Azt meghagynánk a kocsmapultnál vitatkozó polihisztoroknak, és a kávé mellett hüledező háziasszonyoknak, akik az atomháború rémképét oly nagy hozzáértéssel taglalják a kiskanállal adagolt tejszínpor, VV Pista, meg az ismerős barátnő magánélete között.

A súlytalan Absztinencia Tyereskova

De mivel már a hamarosan ismét használható kerti csapból is az ukrán krízis folyik, erős hajtóerővel tör rám a szükség, hogy kontárkodó véleményemet szavakba öntsem.

Egy régi székely bölcsesség szerint balszerencsés ember, aki olyan verembe pottyan bele, amiben már egy medve is tartózkodik. Bátor az, aki a veremben együtt is tud élni a mackóval. Aki viszont a közös kelepcében ücsörögve is a medvét próbálja hergelni: az hülye.

Szögezzük le gyorsan: Európa természetesen nem hülye.

Ám Amerika zöme - köztudottan igen, és a lelkes idiotizmusukban, gügye infantilizmusukban csak annyi a szerencséjük, hogy néhány vezetőjük a mi fogalmaink szerint még normális. Persze nem a szó közjogi-, mentális-, pszichológia- és pláne nem erkölcsi értelmében.

Hanem csak úgy: szimplán politice.

Másképp mondva: Washingtonban akadnak még néhányan, akik kinéznek a fejükből, és csak a zsebükön túl lesz homályos a látásuk. De a zsebükig ellátnak…

Ennyi pont elegendő ahhoz, hogy az Ó- meg az Újvilágban is betéve tudják a székelyek medvével kapcsolatos álláspontját.

Londonban, Washingtonban, Párizsban de a világ más pontján sem jut senkinek az eszébe, hogy meggondolatlanul molesztáljon egy medvét.
Egyébként igény az lenne rá, nagy a kísértés, mert a mackónak – bár nem finom, mint a királyi hermelinprém -, régtől fogva sokat kóstál a bundája.
Napóleon meg Hitler uralkodói palástot szeretett volna készíttetni belőle, a tímárjaik, cserzővargáik már dörzsölték a tenyerüket, de végül mindkettőnek túl drága lett a medvebőr-trófea.
A kis korzikai jóformán egy szál gatyában dideregve szánkázott vissza a baldachin alatt terpeszkedő imádott Josephine-jéhez, a hajdani bécsi piktor meg sose fejezhette be a Moszkva alatti tájképét, mert 1945 tavaszán Csendéletet parancsolt neki a berlini Reichstagnál fotózkodó diadal- és amúgy is ittas Vörös Hadsereg. Mindazonáltal a medve élettere akkora, hogy azt idáig még aszfaltúttal sem lehetett összekötni, csak a szépnevű Transzszibéria-vasút szeli ketté. Régen ugyan U2-es kémrepülőgépek megpróbálták föltérképezni, ám a ruszki légvédelem szépen le is csúzlizta a meggondolatlanokat a magasból.

Köztudottan a medve ürülékével jelzi a vadászterületének határait, és a múltban, úgy máma sincs senkinek ínyére medveszarba lépni. Amilyen Amerika, mint az egyszeri cigány falnak nekimenő lova, a minap Afganisztánban azért megpróbálta, mert azt hitte, hogy bátor, pedig csak vak volt.

Aztán amikor derékszíjig belegázolt egy gőzölgő kupacba a kaland bűze már neki is facsarta az orrát. És mostanában örülhet, ha a szotyéban ott ragadt bakancsa nélkül, mezítláb hazasunnyoghat a sarki hamburgeroshoz.

Az orosz medvével ujjat húzni tehát nem lehet, merthogy ujja sincs, csak böhöm nagy mancsa, ami karmokban végződik. Mi – magyarok – évszázados történelmi leckéinket megtanulván még ma is csak a denaturáltabb, cirkuszi körülményekhez igazodott medvével pacsizunk, tisztes távolságból. Jóllehet kertszomszédok lennénk, mert gyarmataink egymás mellett helyezkednek el: a Ferenc-József földtől csak egy jégmezőnyire kezdődik a szintén festői Szibéria.
Tőlünk jobban, álmukban is fújják a leckét a lengyel barátaink, a balti kis népek, meg a posztszovjet kaukázusi térségben a szőnyegjén guggoló szivárvány tarka siserehad. Még a hidegvérükre büszke finnek is fölszisszennek, ha a karjalai mocsarak tájékán, a piknikező Szerjózsáék harsány nótáit hozza az északi szél. Nem beszélve a krími tatárokról, akiket retúrjegy nélkül, százezer szám, Sztálin invitált meg egy hosszabb belföldi kirándulásra.
Szegény tatárokkal ellenben mi helyben vagyunk. 

Megérkeztünk. Ugyanis írásom legelején szóltam, hogy a Krímről lenne szó, Ukrajnáról. 

És ha valaki azt hiszi, hogy eldönthető - ebben az állapotban ki a jó, és ki a rossz; hol a jobb, és hol a bal: nos, az fatálisan téved. Merthogy Ukrajnában a helyzet már régen túllépte a józan ítélőképesség határait.

Marad a találgatás, és az események kivárása. A többi: hipokrita okoskodás.

Adott egy – a történelem során alig, vagy keveset – létező államalakulat.

Csődtömeg, üveglábakon.

Nagyhatalmi terepasztallá változott, amin most izmoznak, szkanderoznak zárt ajtók mögött, és mennek a hazug forró drótok, szállnak a milliárdos ígéretek, most köttetnek a titkos záradékok, kicsi Breszt-Litovszki békék, Jalták, papírszalvétán megpecsételt szerződések, bécsi döntések unokái, amikhez képest a Molotov-Ribentropp paktum úriemberek tisztes diskurzusa volt, a moralitás aranybetűs emléke.
Mert az orosz medve a bőrét ugyan nehezen, vagy éppen sehogy se adja.

De az irhája alatt tele van gázokkal.
És nincs az a párizsi parfüm, aminek odőrje kellemesebben, megnyugtatóbban hatna a nyugati tárgyalófelekre, mint egy hosszú távú békességet szavatoló, erőteljes, orruk alá durrantott medvefing.