2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. május 26., péntek

SZÁSZOK, SVÁBOK, MAGYAROK...




Ahogy Bácskában-Bánátban a sváb jelenlét vált a XX. század martalékává, úgy eszi az enyészet a mai Románia területén valaha élt szászoknak az örökségét. Erdélybe oda- s visszaautózva, a Partiumban, meg beljebb, már a brassói hegyvidék falvaiban is még ott található ennek a népnek a keze nyoma. De csak a nyomuk. Ők maguk – már sehol sincsenek.
A szász ősük verítékével, és a vérükkel megváltott földjeiket ma már mások birtokolják. Azaz, jobb, helyesebb és igazabb a szó: bitorolják.
Mások lakják le a hajdanvolt takaros gazdaházakat. Az egykoron évente bemeszelt, kötelességtudón, szász pedantériával karbantartott kontyos süvegű hajlékokba a történelem vihara, meg a nagypolitika szele fújta tele az oda nem illő elemeket. Előtte a jó szászokat kiebrudalták, elüldözték. Amelyik maradt volna, az ősi jussához mégiscsak ragaszkodott volna: azokat fejkvóta alapján, konvertibilis valutáért cserébe elboltolta szülőföldjükről a százszor elátkozott nevű gazember és a rendszere. Tízezer német márka. Ennyit fizetett akkoriban egy nyugati vadász egy igényesebb trófeáért. Ugyanennyit ért egy szász ember élete, a szász sorsa. Ennyiért vihette magával a házából, a hazájából eltagadott, piacra dobott szász gazda a hátán elférő cókmókját. És tartott az embervásár, míg volt szász, akit ki lehetett telepíteni.
Ma már alig akad belőlük. Mutatóban sincsenek. Pusztulnak hát a Szászföld parasztházai. A műút mentén, a kocsi ablakján kibámulva mindenütt az elhagyatottság, az árvaság jelei. Félrecsempülő, spalettás szemhéjú, betört tükrű ablakszemek, korhadó fa keretben a zománcfestéküket rég feledett míves kis ajtók, szárnyuk törött kapuk. A régi, hagyományos, faragott portabejárók helyén jobbára horpadt bádoggal pótolt, még alapozóval sem befestett, ízléstelen fém szerkezetek szolgálnak kapuk, ajtók gyanánt. Idejét sem tudni mikor tüzelték el a díszes léckerítések utolsó remekbe szabott darabjait. Lett helyettük vasrács.
Lett helyettük beton.
Mint elaggott, halálát váró beteg ember arca, olyan máj- és hullafoltos a besüppedt szász házak homlokzata. Málik, esik le a vakolat. Alatta a nyers falak pőre igazsága. Ez a XX. század “igazsága”. Utcányi részeken ugyanaz a látvány, Bánátban, ha kicsit a régió mélyébe kirándulunk. Vagy mint nálunk, Bácskában, a Duna mentén, azokon a településeken, ahol sokáig három nyelven köszöntötték egymást az emberek, és volt olyan falu, ahol négy de inkább öt felekezet templomában, ki-ki a maga szokásai szerint dicsérte a Teremtőt.
A délvidéki zsidó szatócsokat, a termény- és jószágfölvásárlókat amint bevagonírozta az iszonyat kora, menten kiürültek a zsinagógák, és a sokablakos, század elejei stukkós, polgári, zsidó házakat apró, lakásoknak csúfolt lyukakra szelve szétmérték arra illetékteleneknek. Messziről idetelepítettek ültek be a cseléd-  meg fürdőszobás kúriákba, s a diófa bútorokkal, a begyújtott parketták füstjével együtt vált füstté a közénk való zsidóságunk is. Egy évet sem kellett várni, már a délvidéki svábokért tutult gyászt az állomásokra begördülő gőzös sípja. Csak a deportáltak vallása, keresztnevei változtak. A többi ment a haláli tempó megszokott, közönyös rutinja szerint. Ugyanazokon a síneken robogtak el ugyanazok a vagonok, ugyanabba az irányba. A reménytelenségbe, a széttört életek irányába. Így irtották ki mellőlünk a saját viccein heherésző jó zsidót, majd a saját munkájába mindig komoly felelősséggel belefeszülő jó svábot.
S most rajtunk a sor. Magyarokon. Mert a XXI. század a mi házainkra, a mi családjainkra, a mi szokásainkra, a mi nyelvünkre és a mi múltunkra tette pusztító, mandzsettagombos, rózsaszín körmű kezét.
A délvidéki magyarság megmaradása ezekben a percekben dől el. Nem csak Aracs a felkiáltójel a holnapunkat illetően. Hanem az összesért drágán fizetünk: minden szöglet, sarok, zsákutca és szórványfalu; minden tanya és sétány, köztér, intézmény- és helységnév tábla; minden kisiskolás és óvodai tagozat, egyetemi kar, hetilap, rádióműsor és frekvencia; minden amiben még pislákol az itteni népünk magyar szelleme – fölbecsülhetetlen.
Nagyszebentől félórányira van egy lutheránus templom, az eltűnő romániai Szászföld egyik falucskájában. Doborka a neve. A több száz éves gótikus templom boltíveit még a középkori szász mesterek húzták föl, s utánuk sok-sok generáció állhatatosságát, építő szándékát, jóra való hajlamát hirdették azok a falak, az oltár körül. A falakon az egykor volt gót betűs szász írásbeliség föliratai: szent szövegek, bibliai idézetek. A jámbor szász lutheránusok szent fogadalmai, amiket félezer év távlatából küldenének a ma élő leszármazottaiknak. Ha lennének. Nincsen, aki azokat elolvassa. Aki netán olvasná, már az sem értené. Nem a szavakat, az idézetek nyelvezetét, hanem ami mind e mögött volt és van.
Ekképpen nem értik sehol a jövevények, mi az, amikor egy nép önnönmaga lassú, vagy gyorsított ütemű pusztulásához kénytelen asszisztálni.
Ezt csak azok értik, akik már túl vannak rajta. A középkori népvándorlások európai népei, kihalt törzsek, bennszülöttek, az ausztráliai abók, és  az amerikai indiánok. Doborka templomában ma tehenek legelésznek.
Így múlik a világ dicsősége? Nem.
Ez semmiképpen sem dicsőség. Ez nem az. Csak elmúlás. Azt írtam az előbb, a délvidéki magyarság sorsa a most ellobbanó percek nagy kérdése. Ha a lélektanilag igazolt 200 ezres létszám alá esünk, menthetetlenül fölmorzsolódunk.
 „…s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
 Térdre hát, imára.                                                

                                   Pk

2017. május 18., csütörtök

NAGY SÁNDOR MADARAI - III. rész



Vörös pisztráng
Rómát látni és meghalni kell, ahogy azt a rezignált mondás tartja, noha eredetileg Nápolytól erőtlenedett el Goethe mester életkedve. Velence esetében meg mostanában éppenséggel sürgetőleg szól a profán ajánlás: mihamarabb oda látogatni, mert hamarosan visszaveszi a tenger, ami az övé. Mintegy fél évszázad múlva alighanem eltűnik, összeomlik. Macedóniának – sajnos – ennyi időt sem jósolnak.
Ez a szomorú tényállás. Erősen kérdéses a kis balkáni ország sorsa. Félő, szertefoszlik majd, de nem úgy, ahogy Velence: nem a természet hatalmának, hanem a társadalmi erőtereknek, vagyis a nagypolitikának az áldozata lesz. Ezért nem árt még idejében megnézni. Csak aztán nem kéne a római módi szerint rögtön elpatkolni, mert a halál egyébként is gyakori vendég ezen a tájékon. Tán nem véletlenül. Úgy tűnik, errefelé bizonyos eltelt időszakonként embertömegek szenvedésével, kiontott vérrel, mindig egy újabb háborúval kell megváltani a térségben élő nációk viszonylagos nyugalmát. Az úgy-ahogy létezés kétes biztonságát. Ebben a szegény balkáni országban a megalakulása óta akképpen nem múlt el évtized, hogy fegyveres konfliktus nélkül megúszták volna. Legutoljára alig egy hónapja, a szkopjei parlamentben dördültek el lövések. Vér ugyan – hál’Istennek – nem sok folyt. Mindössze pár politikust orrba vertek. Nota bene: az ilyesmi nálunk sem ártana. Volt ökölcsata, lökdösődés. Mindezt egy mélyülő tályogra hasonlító, mind jobban elfertőződő etnikai összetűzés kezdeti fölsajdulásának vehetjük. A macedón-albán kérdés megoldatlanságáról szóló tragédia első fölvonása zajlott. A nyitánynak voltunk szemtanúi. Nyamvadt vigaszként tavasz is van. Gyönyörű, ellobbanó, ideglázas, macedón tavasz.

Fotó: Vermes Tibor
A piros, emeletes buszok balkáni fővárosában, Szkopjéban a napi demonstrációk, a médiából áradó nyugtalan hírek ellenére zajlik az élet. Mintha ösztön, erkölcs, gondolat és érzés nélküli emberek járnának-kelnének a Vardar két partján. Sokat bolyongva a némiképp Újvidékre emlékeztető utcákon, nézelődvén a forgatagban, megállapítottam: itt is vannak állami intézmények, színes lobogós lépcsőföljárók, közterek, meg hatalmas, márvánnyal lelapozott placcok. Vannak pazar épületek, kifejezetten a jó ízlés határát súroló megalomán konstrukciók, amiknek eltúlzott méreteit csak fokozzák a tövükben, előttük-mögöttük, az oldalukban de még a tetejükön is éktelenkedő monstre szobrok. Ismert megoldásként a friss népek mintájára itt is javában tart a nemzeti identitás keresése. A saját történelem legyártása. Ahogy az már lenni szokott: kicsit kapkodva, fröccsöntve, túllihegve. A macedónok előszeretettel álmodnak háztömbnyi szobrokat még a zsákutcák sarkára is. Szemléltetésképpen olyan ez, mintha Kanizsán akarná valaki fölépíteni szobrostul, oszlopostul a budapesti Hősök tere arányaiban pontos mását. Vad gondolat? Nézzék meg Szkopje központjában a szökőkúttal is hangsúlyozott Nagy Sándor szobrot! A bronzba álmodott, hét-nyolcemeletnyi, lovon ülő hadvezér kardja 26 méter magasból karistolja az eget…
A macedón önazonosság-tudat viszonylagosságára már a fővárosban, a Vardar folyó túlsó fertályán ráébredni, mihelyt ellátogatunk a Balkán-félsziget legnagyobb bazárjába, a Stara Čaršijára, ami ugyan kevésbé híres, mint a hasonnevű szarajevói piac, viszont méreteinél fogva a boszniainak a többszöröse. Nem túlzás – a bazár önmaga egy jókora település. Megannyi dzsámival, bolttal, sikátorral és tengernyi odavaló emberrel él önálló életet. Utóbbit a szó legkorrektebb értelmében, ugyanis a macedón főváros szívében, a régi óváros magván megtelepülő zajos, tarka forgatagban szinte sehol sem látni az állam nyelvén pingált reklámot, föliratot, kiírást. Macedón beszédet meg végképp nem hallani. A szkopjei Stara Čaršija szokásaiban, nyelvében, mentalitásában tapinthatóan, jól azonosíthatóan leginkább Albánia, esetleg kicsiben Törökország hangulata van jelen. Mintha egy másik világba, egy párhuzamos társadalomba csöppennénk. Akármerre tekintünk, bármerre indulnánk: virít a megannyi albán árú, úgy a kézműves termékek, az igényesség, mint a bóvli. Az emléktárgyak, az eszközök körül, meg a boltocskák tetején ugyanakkor égő vörös, fekete sasos zászlókat lenget a szél. Itt-ott – az albán mellett, természetesen – török félholdas, sőt amerikai lobogó van kitűzve. Gyakori Erdogan török elnök bekeretezett képe is. Egyedül a Macedón Köztársaság állami attribútumai hiányoznak. A tűző napon sok ezernyi vásárló tolong, alkudozik a ponyvákkal, kartonpapírokkal, szedett-vedett tetőkkel árnyékolt, pállott atmoszférájú, zűrzavaros piaci délelőttön. Az árusok kéretlenül nyomják a vevő kezébe a kis üveg kupicában mért zöld teát, sülő piték, albán édességek cukros szagát hozza a levegő. Idáig biztos: a szkopjei bazárban nincs ami nincs. Ámbár – dehogynem. Szeszes italt például az egész Stara Čaršija területén nem találni. Még sör sincs. Mondom, ez egy – a macedóntól teljesen idegen – már-már nem is európai, hanem inkább közel-keleties világ.

Fotó: Vermes Tibor
 Aminek korántsem ennyire pazar, látványos, és szórakoztató, de eredendően egyenes folytatását Szkopjéból kiautózva, pár kilométer után újfent átérezzük. A macedón főváros magasabb épületei látszanak még ugyan a messzeségben, a közeli Matka-kanyonba tartunk, de a kanyargó műút olyan albán falvakon visz körösztül, ahol már a próféta zászlaja leng a sokasodó minaretek tűhegyes tornyain. Egy helyen megzavarodik a GPS. Hibásan navigálja a kocsit valami mellékútra. Aztán hepehupás sikátor előtt fékezünk. Tőlünk kőhajításnyira négy-öt férfi ücsörög, guggolnak. Bizalmatlanul, sötét tekintettel méregetnek bennünket. Az egyik fiatalabb föláll, s ahogy elindul felénk, máris telefonál. Jobbnak látjuk, ha sietős rükvercben elhagyjuk a helyszínt.
Később a Matka-kanyon látványa kárpótol mindent. A táj – tudom nagyon közhelyesen hangzik, mégis – vadregényes. Zubogó folyócska szelte szurdokban haladunk, odébb vízduzzasztó, erőmű. Mögötte szögletes, kopár sziklákkal bástyázott mesterséges hegyi tó. Mély, kékes-zöld, hideg hullámain sétacsónakok, bárkák ringanak. A kirándulóhely híres az éttermeiről: vörös pisztrángot rendelünk, ezt a speciális halfajtát, sokféle tejfölös és paradicsomos mártással, foszló, frissen sült, ropogós lepénnyel. Macedónia – én így szeretlek.
Ha lehet, erre a turistabolondító életérzésre Ohrid és környéke rátesz egy lapáttal. Az ország délnyugati részén elterülő istentelenül régi város a szlávság egyik történelmi kegyhelye. Itt vetették először papírra az ortodoxia alapjait. Ma is látható Cirill és Metód tanodája, egyeteme, ahol a középkor legelején ezernyi szerzetes-tanítványuknak hintették el a szláv történetiség fundamentumait. A költői szépségű tó partján elterülő fehérre meszelt kőfalak között, a kiugró ablakpárkányok alatti, simára kopott köveken a múlt, az évszázadok civilizációs igézete inti csendesebbre a látogatót. Oleanderek illata és tömjénfüst. Ez Ohrid. A kikötőt nyaldosó hullámok csobogása, a távolba vesző párás horizont, és a körben magasló, még hótól fehérlő karsztos hegycsúcsok mind-mind a tengert idézik. A macedón mediterránium édesvizű tavában a kilenc fokos, kristálytiszta felszín alatt nem ritka a kétszáz métert meghaladó mélység sem. Erről már Tose Angelovszki kapitány számol be nekünk, akivel sétahajózásra indulunk. A bárka tulajdonosa jó ember. Emlegeti a régi Jugoszláviát. Tőle tudjuk meg, Ohridba még szerbiai turistaként is megéri pár napot időzni: a szállás, a költségek megengedően olcsónak számítanak. A jó órás hajókázásért – ötünktől – például csak 10 eurót, azaz 60 dénárt kért. (Összehasonlításképpen a magyarországi kollégák megjegyezték: a Balatonon ugyanez három-, vagy inkább ötszöröse lenne…)
Általában is jellemző: az árak szolidnak tekinthetőek. Nemhiába, szegény ez az ország, talán még tőlünk is jobban meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Amijük van, azt szívesen adják, sokat nem kérnek érte. Körösztül-kasul bejárva a régiót, azért nem kevés bizonyítékát leltem a macedón létezés nagyszerűségének. Kétféle szemmel nézve az ittenieket, felemás érzés kerít hatalmába. Hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. 

Kedvencem :) Fotó: Vermes Tibor
Ha valaki szigorúan társadalmi perspektívából, szociológusi, történészi, tudományos alapokon vizsgálódik, megannyi kínzó kérdés merül föl majd benne. Ebben az esetben a kétely, a félelem, a kíméletlen racionalitás összes szögletes, egzakt tétele fogja a macedóniai képet árnyalni.
De ha jóindulattal, kellő empátiával, emberként, tágra nyitott szemmel és szívvel közelítünk a Vardar mentén, és a Macedónia-szerte lakókhoz: belesápadunk örömünkben mindattól, amit megtapasztalhatunk.
Menjenek tehát Macedóniába! Higgyék el, megéri!      

                          A nagyszerű fotókat Vermes Tibor készítette. A többit meg én.   
               

SILLABUSZ (a jövőt illetően)


Vizet prédikálok

Ennek a kritikátlanul érzelemmentes világnak kiscsoportos az etikája, de az esztétikája is. A távolságokat rajzoló ember szemidege nem reagál a közeli dolgokra. A finom mozzanatokat mellőzzük. Elnagyoljuk, elhagyjuk. Pusztán azt látjuk, ami éppen van. Valahol máshol, tőlünk idegen helyen, idegen vagy félidegen, alkalomadtán ismerős emberekkel megtörtént eseményeket szeretünk nézni. Az idő és a tér biztonságos messzesége éteri világot varázsol számunkra. Ez az internet. Ez a jelenvalóság nyers öröme.
A múlt nélküli ember azon vágya, kétes dicsősége, hogy a személytelenség kényelmét használva közösségben lehessen.
Régen ezt alakoskodásnak hívták. Maszkot húztak, álarcban, jelmezekbe öltözötten szálltak a táncba. Nota bene: akkoriban legalább akadt vidám táncmulatság, szemben ezzel a modern danse macabre-al, ami – példának okáért – a borzalmasan vigyorgó, lompos, de bumfordin kedves busójárásos tradíciókhoz képest a mostani korban pőre valójában láttatja az emberi jellem(telenség) leggonoszabb fattyúhajtásait: a szenvtelenséget, a kárörömöt, a rosszindulatot.
Hadd ne soroljam tovább. Napi szinten szembesülünk a világhálón szájkosár nélkül kommentelgetőkkel, akiknek valami beteges ösztön révén az okoz kielégülést, ha másokat bánthatnak. Oda-odaszúrnak. Észrevehetően soha nem a téma érdekli őket. Nem. Ők csak a másikat, a személyt látják. A kiszolgáltatottat, az áldozatot, akibe jóleső érzéssel belemarniuk muszáj. Gyűjtőnevük is van. Troll. A Gyűrűk ura trilógiája óta ki ne tudná: ezeknek a behemót mitológiai szörnyeknek a csúfságukat csak az ostobaságuk múlja fölül. Az internet trolljai, illemtelen fráterei-banyái is bunkósbottal hadonászva élnek a közösségi oldalakon. Mint elefánt a porcelánboltban. Berontanak valhová, kéretlenül, kopogás nélkül, és erőszakos modorban kioktatnak, gúnyolódnak, játszadoznak mások érzéseivel. Kifordítják mások gondolatait. Hamarjában egy dolgot tehetünk. “Do not feed the trolls!” Ne etesd a trollokat! – hangzik a jótanács. Minthogy ezeknek a gazembereknek pont a zavarkeltés, a bőszítgetés, a témához kapcsolódóknak a hergelése a leghőbb vágyuk. Viszketegségből. Van ilyen, sajnos. Szerintem a közösségi oldalakon java részünk találkozott már velük, meg ezzel az eléggé el nem ítéhető jelenséggel. Tehát a troll bejegyzésére sosem szabad válaszolni. Ki kell törölni. A következő mozdulattal pedig kiiktatjuk. Számát sem tudom, talán több százas már azoknak a listája, akiket letiltottam a velem való kapcsolattartásról.
Minek legyenek? Hogy naponta beléjük botolva éltessem a provokátorokat? Kösz, inkább nem. Nekem is csak egy életem van. Azt viszont szeretném viszonylagos nyugalomban letudni. Amibe, megengedőn az is belefér, hogy olykor vitázom egészséges lelkületű, figyelmes, arra érdemes emberekkel. De a hülyékkel és a rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, sajnálom.
Miért írom mindezt? Miért kell az evidenciákat emlegetni? Ma, május 18-án van az internet világnapja. Szándékosan nem írtam, hogy az internet ünnepnapja. Hiszen ünnepelni csak valami kifejezetten szép és jó dolgot szokás. Olyasmit, amiről mindenki tudja, hogy hasznára vált egy közösségnek: egy családnak, egy nemzetnek, egy adott társadalomnak. Vagy netán az emberiségnek. S noha az internetet sokan előszeretettel vallják a modern korunk legnagyobb áldásának, már-már isteni csodának, ami nélkül képtelenség létezni – legalább ennyien vannak azok is, akik mindezt látva – tapasztalva a virtuális világ árnyoldalát – odabent, a fejükben már megszólalt az a bizonyos vészcsöngő.
Napokkal ezelőtt fölröppenő hírek szerint ismeretlen bűnözői csoport nemzetközi szintű adatlopást vitt végbe. Ezzel együtt zsaroló számítógépes vírusokat hintettek szét a nagyvilágba. Most nagy a kapkodás. Komplett rendszereket blokkol le a virtuális terrortámadás, óriási cégek, intézmények szakemberei néznek egymásra halálsápadtan, bután, tehetetlenül. Mert megtörténhetett. Hiába szóltak, intettek. Hiába, hogy várni lehetett. A biztonság sosem tökéletes. Mindig akadhat rés a pajzson. Hát – lett.
Ezúttal akkora, hogy azon a résen föltárulkozott, megmutatkozott az egész képzeletbeli mesevilágunk összes nyavalyája. Balga dolog áltatnunk magunkat, hogy bennünket el fog kerülni ennek a kényelmesnek tűnő rendszernek a bosszúja. Nem, nem fogjuk megúszni. Pusztán idő kérdése, mikor fordul fonákjára a dolog. Mikor lesz majd számunkra is világos a helyzet: visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül. Ahogy először a szobánkba engedtük a televíziót, megszűnt az esti utcai élet. Amint mobilkészülék került a kezünkbe, megfeledkeztünk az igazi együttlét fontosságáról. Amilyen észrevétlenül minden házba számítógép került, olyan észrevétlenül hagytuk el a kézírást, a könyveket, a régi fotókat, naptárakat meg minden egyebet, ami még hagyományos módon tárolta a gondolatainkat, az emlékeinket. Wifi. Az az új Isten. Elvégre mindenki azt keresi. Meg a kódját. Miként lehet az Istent használni, hogyan viszonyuljunk hozzá. Elég erős-e ez a wifi nevű Isten? Van-e hozzánk méltó ereje?
Talán nem véletlenül éppen ma, május 18-án van a Múzeumok Nemzetközi Napja is. Csak aztán a távoli jövő emberének múzeumában nehogy egy még mindig sugárfertőzött, üres konzervdoboz legyen abban a vitrinben, ahol a mi korszakunk lesz bemutatva.

                              Pk

2017. május 13., szombat

HA A PRÜGELKNABE VISSZAÜT





"Ha meg akarod tudni, hogy ki uralkodik fölötted, 
elég kideríteni, hogy kit nem szabad bírálnod."
(Voltaire)
Magyarázattal kell indítanom, jóllehet magyarázattal kezdeni egy írást nem valami szerencsés publicisztikai húzás.
Mégis muszáj, hátha akadnak olyanok, akiknek a címben szereplő német eredetű szó fejtörést okoz.
A der Prügelknabe főnév. Jó egy évszázada a kifejezés még benne volt a magyar köztudatban. Szó szerint pofozófiút jelent. ( Hogy mennyire ódivatú kifejezés, azt jelzi a gépem: már a World szövegszerkesztő program sem ismeri föl. Menten aláhúzta nekem.)
E rút, szögletes sváb szó hangalakjától csak a tartalma visszatetszőbb. Ugyanis a pofozófiú egy hajdani szerepkör, vagy ha tetszik foglalkozás volt. A nagyon gazdag úri fiúkat, a királyfiakat, a hercegeket, a bárók csemetéit, majd későbbiekben a mágnások ivadékait odahaza, fogadott professzorok tanították. Mivel a momentán dívó, a tanítványnak mindent megengedő, a diákot agyonszerető, puhány, szabadelvű rizsán tartott oktatási rendszernek akkoriban még neszét sem vették, a régimódi oskolázás szerves részét képezte a testi fenyítés. Poroszosan. Szépen. Pálca, pofon, hajhúzás. Und so weiter. (Őszülő halántékúaknak nem kell taglalnom a különféle módszerek mikéntjét, hisz még én is kaptam átszállóst az osztályfőnökömtől, akkorát, hogy a fal adta a másikat. Ezúton is köszönöm neki. Egyrészt: megérdemeltem. Másrészt: megjegyeztem egy életre, miért részesültem benne.)
Amikor a lusta úri fiú nem tanulta meg a leckét, vagy rosszul felelt, a tanára nem neki adott nyaklevest, hanem a mindig kéznél lévő pofozófiúnak, aki – szerencsétlen – egyebet mit tehetett: tűrte szegény, hogy más hibájából őt büntetik, őt ütik. Ez volt a dolga. Elvégre a kékvérűnek, a nemesi növendéknek kijárt az érinthetetlenség biztonsága. Hát: nem állítom, hogy könnyű kenyérkereset lehetett prügelknabenak lenni.
Azt sem állítom, hogy momentán könnyű rezon a bácskai világoskék ég boltozata alatt meghúzódni.         
Mindazonáltal Kanizsán élve abban a városban lakni, ahol három templomra vagy harminc kocsma jut, pompásan rá lehet ismerni a hétköznapi dolgok értelmére. Itt a nagy ügyek távoliak. Csak akkor számítanak a székesfővárosok hírei, a politikum ketrecharcai, meg a potensnek mondott emberek megnyilvánulásai, ha nagy néha a bennünket érintő dolgokra is hirtelen fény vetül. Olyankor, mint tavaszi napsugártól a párkányra dermedt légynek, a jó kanizsaiaknak is megjön a kedvük. Olyankor a többség megáll egy ásónyomra, mert a jövője senkinek sem annyira közömbös, senkinek sem annyira olcsó, mintsem megengedhetnénk másoknak, hogy helyettünk, de rólunk, vagyis a sorsunkról sok malaszttal fölkent urak, pecsétgyűrűs kézzel ugyan, ám mégis lószarral gurigázva vessenek kockát.
Prófétákkal köszönjük, el vagyunk látva. Okos filozófusokból sincs hiány, ám mostanában mintha a költőkből deficit lenne. Biztos azért, mert nincs rá költség, „hogy azt a verset heten költsék”. Hát: megy a polémia a Bácskában. Mi lesz velünk, ha…? Olyan szegény még sosem volt senki, hogy legalább kósza ötlete ne lenne arra nézvést, merre kéne ellépnie, elhajolnia, ha pofont vár szemből. Mert nagyon úgy fest, a taslit már belengették. Szép, svungos, csattanós lesz, ha idejében ki nem térünk előle. Ha nem hárítjuk blokkolva. Vagy ha netán meg nem kontrázzuk.
Tegnap történt: bájos kis hírmorzsa esett le a belgrádi politika kerekasztaláról. Egy bizonyos Axel Dittman nevű úr, aki történetesen Németország Szerbiába akkreditált nagykövete, azt találta kinyilatkozni, hogy az őáltala képviselt állam és kormány számára elfogadhatatlan az országhatárok újrarajzolása a Balkánon. Hozzátette: rendkívül veszélyesnek tartja az ezzel kapcsolatos államvezetői nyilatkozatokat. Noha nem mondott neveket, aligha kétséges kikre gondolt. Jobbára azokra a vezető albán politikusokra, akik miként a múltban, úgy manapság sem az udvarias visszafogottság, a mások érzékenységét akceptáló jó modor megtestesítői. A Nagy Albánia tervét nyíltan hangoztató pristinai meg tiranai politikusok, a német okvetetlenkedést hallva gondolom zavart értetlenséggel előbb pislogtak néhányat, mielőtt hangosan kacagni kezdtek volna. Nekik áll a zászló, tisztában vannak vele. Tehát nagyon nyugodt szívvel teszik tovább a dolgukat. Akiknek az USA hallgatólagos támogatása mellett az idő a legnagyobb szövetségesük, és akinek csak egy lepkefingnyi külpolitikai súllyal bíró Brüsszel aggályaitól kell tartaniuk, azok kényük-kedvük szerint tehetnek meg pofázhatnak bármit. Akár – mint arra már példa volt – sajtótájékoztatót is tarthatnak a jövőben körvonalazódó Nagy Albánia térkép előtt. Nem érdekli őket Szkopje vagy Podgorica köhögése, amiért Macedónia és Montenegró szuverén területeiből jókorát kikanyarítva a két szomszéd nép fővárosát is hozzácsapták a minden albánok álmának tekintett reménybeli országhoz. Attól sem riadoznak, hogy mindez egy újabb balkáni vérfürdő rémképét vetíti előre. Vonogatják a vállukat: ha ez az ára, hát ez az ára, kérem szépen. Nem lehet potyázni, semmi sincs ingyen. Koszovóra is várni kellett kicsit, de az a néhány évtized, míg kiszülték a szerbeket – megérte. Ámbár, volt egy kisebb, lőporfüstös epizód, patakvérrel, de az ortodox és muszlim temetőkben egyformán fehérlő fejfákon megkoptak az elesett hősök nevei, fakul az emlékezet, a fájdalom, a gyász sajgása fokozatosan múlik az évek során.
Bármit mondhat a fényességes tekintetű európai adminisztráció. Az albán kocka el van vetve. Semmiféle bürokratikus brüsszeli nyöszörgés nem fogja azt megakadályozni. Régtől tudott, amit a minapi egy hetes macedóniai körutunk tapasztalatai csak megerősítettek: a Balkánon nincs lejátszva semmilyen meccs. Forr a katlan. Háború lesz. Egyaránt hangoztatják macedónok, albánok: valami készül. A türelmetlenebbje már most kezdené, úgy vannak vele, legyenek mihamarabb túl az egészen, hisz a térséget lángba borító konfliktusok az évszázadok folyamán szinte menetrendszerűen érkeztek. Óramű pontosságával meg lehetett jósolni, mikor dörren el újból egy régtől dugdosott puska, mikor lőnek megint bele egy lakodalmas menetbe, vagy melyik felekezet szentélyénél és miként fog robbanni a bomba.
A meg nem nevezett albán politikusokat nem szankcionálja az EU – így a már említett Dittman nagykövet úr. Noná. Mintha a régi kottákból énekelne a nyugat. A boszniai polgárháborút is efféle óvatos nyilatkozatokkal, sűrű fejcsóválással, kisztihanddal akarták megfékezni. Tudható, milyen sikerrel. Amíg az Adriára nem úszott be az USA néhány repülőgép-hordozó anyahajója, amíg az ágyúk torka nem meredt a harcoló felekre, addig a törzsfőnökök oda nem ültek volna a fess, domborzati térképpel terített daytoni békeasztal mellé. Most nincs semmiféle külső fékező erő. Csak egy-két férfiparfümös aktakukac nyafog, berzenkedik. A hónuk alatt vitt iratcsomó nem közép-hatótávolságú föld-föld rakéta, csótányt sem lehetne agyoncsapni vele.
A Balkánnak, az elbaltázott XX. század politikai prügelknabejának megint elkezdett viszketni a tenyere. Érik az a pofon. Nagyot csattan majd Európa arcán. Szomorú tény, de tény: az is megérdemelt lesz. 
A majdani ütés helyén most kéne pirulniuk azoknak az orcáknak, akik gyávaságból, nemtörődömségből, tehetségtelenségből – vagy ami a legrosszabb – számító gonoszságból hagyják hogy mindez majd megtörténjék.

                                                               Pk              
  

2017. május 12., péntek

EURÓPA ELRABLÁSA (Most múlik pontosan)

Új európai férfimódi
Nincs annál szörnyűbb érzés, mint amikor a szemünk láttára történnek meg olyan dolgok, amikre ugyan befolyásunk vajmi kevés van, ám mégis tudjuk: a mi bőrünket viszik éppen vásárra, a mi világképünk, fölfogásunk, a mi összes megismerésünk válik semmivé. Valakik most is – míg e sorokat írom – a mi gyerekeink jövőjével játszanak. Valakik egy egész kontinensnyi emberrel packáznak. Ráadásul nem (csak) egy kívülről ránk kényszerített hatalom, idegen erő próbál bennünket a végzetünk irányába lavírozni, hanem közülünk kerülnek ki az elárulóink. Igen, miközülünk.
Akiknek éppenséggel mindegy.
Rövidlátásból-e, elmebajból-e, vagy pusztán merő gonoszságból-e: ezt még eddig nem sikerült megfejtenem, kibogoznom. Valószínűleg többféle motiváció játszik szerepet az érdekeiknél. De a jóindulatuk, a jobbító szándékuk kizárható.
Európainak, demokratikusnak, progresszívnek és minden más szép jelzős szerkezetnek mondott, „politikailag korrekt”, jólfésült, bülbülszavú urak és hölgyek, illetve az általuk vezetett pártok, mozgalmak, szervezetek döfnek kést a hátunkba. Noha nyakkendőt és kosztümöt viselnek, ne legyenek kétségeink afelől: ezek az első adandó alkalommal megint lámpavasakra fognak akasztgatni, tömegbe lövetnek majd, vagy vérbíróságok osztják majd az igazságukat, miként politikai elődeik tették azt, nem is túl régen, a közelmúltig. Deresebb üstökűek még emlékeznek rá, mit műveltek, amikor teljhatalom volt a kezükben. Most finomabb módszerekkel ugyan, de a régi vágy hajtja őket.
Mert ők akarnak hatalmon lenni, még ha az istenáldotta nép egyre kevesebbszer is kér belőlük. Szakértőnek hiszik magukat. Fölsőbbrendűek. Kikezdhetetlenek, mert szerintük ők képviselik a demokráciát, meg persze az igaz emberi értékeket. (Jézusom: ők lennének a humánum prófétái?) Mindenki más véleményen lévő bunkó. Rasszista. Fasiszta. Ésatöbbi.
Címkéznek, mert ahhoz is jogot formálnak, hogy megmondják, ki és mi nekünk a jó. Ha nekik valaki, vagy valami nem tetszik, addig óbégatnak, hisztiznek, tüntetnek, addig szavaztatnának újra, meg újra, míg az általuk elfogadott személy vagy párt a sokadszori voksolás után nem kerül ki győztesen. Akkor köszöntene be a virtigli demokrácia. Akkor lesz nekik örömteli az élet, akkor billen vissza a világképük. Hiába rossz a többségnek. A bedöglött szocializmus is hajszálpontosan erről, vagyis róluk szólt:
 – Hallod-e elvtárs, mi fölsőbbrendű ideológia vagyunk. Azok az idióta kapitalisták életképtelenek, tehetségtelenek és rosszak. Mi szebbek, értékesebbek, többek vagyunk tőlük.
 – De hát a rohadt kapitalisták mégis jobb autókat, jobb árucikkeket, jobb élelmiszereket gyártanak! Mégis hogy lehet ez?
 – Marhaság, mi vagyunk felsőbbrendűek, és slussz. Aki szerint a BMW jobb a Ladánál, a Don Perignon a Krasznaja Zvezdánál, a Lee Cooper meg a Trapper farmernál az imperialista elhajló!
Máglyára vele!
Ugyanezt teszi manapság a liberális mainstream is.
Európa alapvetően egy fehér faj kontinensnyi otthona. Nekem speciel jobban tetszenek a fehér nők a négernél. Fehér modelleket szeretnék látni a divatbemutatókon, a reklámokban. De még az esélyegyenlőségre, toleranciára hivatkozva sem zsíros hajúakat és narancsbőrösöket, méternyi kerületű hájas valagúakat ám, hanem szépeket. Ebben az esetben én egy hímsoviniszta, büdös rasszista vagyok. Mert kvázi mérvadó politikai eszmerendszerek szerint a kövér meg a néger szép. És miután megfenyítenek, kiközösítenek emiatt, ám még mindig nem lesz gusztusom mondjuk a hájas néger nőktől elalélni, már meg is vagyok bélyegezve, mehetek a máglyára. Nos, ez a doktriner gondolkodás több ezer éve kudarcot kudarcra halmoz. Mindig. Mert a valóság nagyon rohadt, kínos dolog ám.
Annakidején Sztálin is megjegyezte, hogy sajnos, a tények makacs dolgok.
Az iszlám betelepülés és a színes bőrűek, közel-keletiek kontrolálatlan beáramlása, akárcsak a kábítószer-használat legalizálása, a homoszexualitás propagálása, a hagyományos családmodell nevetségessé tétele, az egyházi hitélet visszaszorítása, a hagyományok betiltása, az egész társadalmat átszövő liberális anarchia pusztán egyetlen célt szolgál: egy velejéig romlott rendszert úgy-ahogy, kínnal, keservvel, de valameddig még tovább éltessen. Hollandiában, meg más elmeroggyant nyugati térségekben ezért betiltják a Mikulást krampuszostul, a karácsonyt, meg a helyi tradíciókat. Amott leszerelik a templomokról a kereszteket. Nehogy sértse az Európába özönlő idegenek lelki világát. 
Ma már a franciáknál sem sokat gatyáznak. Egyszerűen plázákat csinálnak a templomokból, közösségi házként kezdik működtetni a több száz éves gótikus szentélyeket, amikben – borítékolható – hamarosan parádékat, fesztivált fognak rendezni, a másság tiszteletére hivatkozva. Értik: a hajdan fölszentelt Isten házában…
Nem is csoda, hogy a hétvégén majd’ kétharmaddal azt az Emanuell Macront választották meg az Ötödik Köztársaság elnökévé, aki egykori gimnáziumi tanárnőjét vette feleségül, s aki a harmatgyenge, teszetosza de módfelett korrupt Hollande szocialista kormányában pénzügyminiszteri poszton spílerkedett.  
Mindig is mondtam, hogy nagyon okosan számító volt a kommunista rendszer, amikor a középiskolai oktatásban betiltotta a latin nyelv, az ókori etika, és a klasszikus görög filozófia, meg a logika tanítását. Sokkal könnyebben kezelhetővé teszi a tömegeket a boldog tudatlanság. Az, ahogyan félművelt egyének kisistent játszva kinyilatkozhatnak mások feje fölött. Tudjuk: vakok között félszemű a király. Mivel szerintük köztudomású tény, hogy a dolgok "csak úgy" történnek. Kiváltó okok, előzmények nélkül. Random – mondaná a fiatalság. Így most a szemünk láttára Európa végnapjait éli.
Ahogy egy haldokló mellett tartózkodni sem vidám dolog, úgy ezt a végjátékot sem örömteli szívvel nézi az (európai) értelem. Közben a sok gazember magyaráz. Mondják a mondhatatlant. A tények ellen dumálnak. Ebben verhetetlenek, mi tagadás. Így hőkölte a bibliai Noét a tömeg, hogy minek az a bárka, ekképpen magyarázták annak idején a római hadvezérek, hogy a keletről érkező, barbár hun lovasok íja nem tisztességes, a római légióknak a megszokott módon kell ellenük harcolni. Így legyintettek Kolumbusz kihajózásakor, így közölték tengerész Henrikkel a vaskalaposok, hogy a könnyű, háromárbocos karavella, az hülyeség. Kopernikusszal, hogy nem igaz, hogy a Föld kering a Nap körül. Ezért vágta a szemébe lord Kelvin Plancknak, hogy levegőnél nehezebb repülő szerkezet nem építhető. Ezért írta siránkozva a török Cselebi, hogy: Allah trónja remeg, ilyet látni, eldobni a handzsárt, a mindig győzedelmes fegyvert, és szuronyos puskát adni az igazhívő kezébe, mint a gyáva gyaurok...
Buta, rövidlátó, doktríner gondolkozású személyek mindig is voltak. Mentségükre mondom, hogy a maiakkal ellentétben a zömük nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból hangoztatta a vélt igazát.
A történelem sosem őket igazolta. Aki tehette, már akkor is kiröhögte őket. Most ez a szabadelvűséget, liberalizmust, "tisztességes anarchiát", rendetlenséget hirdető kompánia akar nekünk magyarázni, a saját szemünk által tapasztalt dolgok ellenkezőjéről meggyőzni bennünket. Egyet tehetünk: mi is kiröhögjük őket.Gyenge vigasz, hogy így legalább Európának vidámabb lesz a temetése

2017. május 11., csütörtök

ZSOLDTALANSÁG II.

Jelen írás előzménye, az I. rész ide kattintva olvasható.

Fotó: Vermes Tibor
Megoszlanak a vélemények arról, mi kíván nagyobb erőt. 
Mi a keményebb jellempróba, mi a nehezebb: elmenni valahová, messzi idegenbe, itt hagyni mindent és mindenkit; vagy maradni, tűrni és várva várni azt, ami lesz. Pontosabban fogalmazva: remélni azt, ami előre tudhatóan Szerbiában sohasem lesz. Egy helyben állni, vagy megindulni. Gyökeret szakítva kifordulni a földből, utolsó lobbanásunk erejével elengedni a virágunkat-termésünket, amerre a szél fújja, vagy az aszállyal dacolva még mélyebbre fúrni magunkat, nyelni az éhkoppot, és farkasszemet nézni a gyomorszorító időkkel.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárki helyzetét fehéren-feketén megítélhessem. Számon kérni meg pláne nincs jogom. A számonkérés és az ítélkezés egyvalaki privilégiuma. Majd Ő eldönti. Annyit tehetek viszont, hogy az elvándorlás témája kapcsán összecsengő gondolataimnak olykor hangot adok. Nem receptet kínálok. Hogyisne! Hisz magam sem tudom hol a boldogság bájitalának kelyhe. Néha mintha már megtalálnám, alig kéznyújtásnyira sejlik. Néha, mint egy sosem létezett valamire, csak úgy gondolok rá. Babona. Ásatag bácskai mítosz! Akárki megmondhatja: itt sosem volt jó. Hiányzott a világosság, a bölcsesség, a letisztult gondolat kikristályosodott öröke.
Volt helyette por, sáros barázda, földéhség – generációkra visszamenőleg. Nincs itt helyük az aranyló sorsoknak, a mesebeli lopott gyönyöröknek.
Nincsenek itt pompás legendák. Hétköznapok vannak.
Azokat megélve aztán újra keresni kezdem a babonát, miközben csak óvatosan remélem: legalább némi hittel hat, hogy leírom, megrajzolom-megfestem, rímbe szedem, ami örömöt okoz. Meg azt is, ami bánt.
Mert a tükörbe, még ha az homorú is, muszáj minden reggel belenézni. Szem előtt tartva a következményeket. Elmenni vagy maradni? Alighanem sejthető, melyik opciót tartom magamra nézve kötelezőnek. Az igazi férfi – igen, sokszor csak in effigie, de mégis – naponta borotvapengét szorít a torkához. Nem fél, mert tudja milyen az az érzés. Minden ember születésétől kezdődően magában hordozza a végzetét. Attól kezdve ráüttetik a pecsét. Áthatja egész lényét a törvény. Hovatovább semmi nem lesz olyan biztos, mint az elmúlása. A kiporciózott, drága ideje. A nő ettől a gyermeke(i) által valamelyest megmenekül. A férfi viszont nem. A férfinak a tettei fogják láttatni, mennyit ért. Akár itt, Bácskában, akár máshol a nagyvilágban. Ennek tudatában morzsolja a napjait, aki – nem csak biológiai értelemben, hanem sok egyéb tekintetben is – férfi számba lehet venni. Megszokta, hogy a fém kifent éle kaparász a nyakán. Makar Csudra, A cigánytábor az égbe megy hőse ösztönszerűen megérezte a mostani korszak jellegét, amikor azon bosszankodott, hogy már a cigányok is képesek aranyért odaadni a lovukat. Hát milyen világ ez már? 
Tényleg: milyen világ az, ahol sutba dobható több nemzedék teremtett valósága? Ahol hideg, számító és földi értelemben mindent az a rohadt pénz ural. Ahol már retorikai szinten sincs törvényesség, mert valakik megengedhetik maguknak, hogy hamis krupié módjára úgy kezeljék a sorsunk rulettasztalát, mintha az ókori kelet istenkirályai lennének? Azzal a biztos tudattal nehéz beülni az Élet nevű kaszinóba, hogy már előre tudni: itt csak veszít az emberfia. Ugyanis mifelénk régóta nincsenek nyerő számok. Szabályok se. Ilyen a rendszer. Álságos. Ha netán el is találnád mondjuk a fekete 13-ast, az asztal alatt futó láthatatlan csőből kifúvott sűrített levegővel menten kipenderítik a szerencsés helyéről a számodat. Mehetsz panaszra a cirill betűs sóhivatalba. Hoppon maradsz – a bank visz megint mindent. Fekete Péter nevet a markába. Lapot nem osztottak neked ebben a partiban. Sosem volt dzsókered.
V
olt helyette szépen kistafírozott önképed. A politikai látványpékségben rád osztott szereped. Szavazó a neved. Nem a tiéd volt ugyan a rivaldafény, csak epizodista maradtál, néha mégis elhitted, hogy kicsit miattad is rándul a függöny, miattad is szól a taps. (Még véletlenül sem.)
Ezt gyakorolva, tapasztalva a föltett kérdésekre mindig magunknak kell megadni a feleletet. A mi válaszainkon múlik, mi lészen velünk, mert mi vagyunk a perdöntőek.  Létezni koldusként is lehet. Élni még gazdagon sem feltétlenül.
Nem mostanában döbbentem rá erre. Akármilyen szerénytelenül hangzik is, jó huszonéve számomra világos, hol, kik által és legfőképpen milyen kontextusban íródik a délvidéki magyarság drámája. 
Szerét sem tudom, hányszor hallottam már a “hallod-majd-mi-megmutatjuk” rikoltását. Mindig ugyanazoktól. Már az önigazgatású szocializmusunk is erről szólt. Voltak közöttünk, akik kiválasztottnak, különbnek hitték magukat. Ők jobban tudtak mindent. Kivéve a kapálást, mert ahhoz nem értettek. Hiába, hogy akadt közöttük, aki hajdan a libalegelőn szaladgált mezítláb, Újvidékre kerülve plüss fotellel a valagához csirizezetten alább – egyik sem adta. Mikor néha meg merte tőlük valaki kérdezni, mégis, honnét veszik a jogot, hogy a fajtánk érdekeire hivatkozva folyamatosan a helytelenebb útra terelnek bennünket, az volt a válaszuk, hogy ők a szakértők, mi hülyék vagyunk. Nem értünk hozzá. Punktum.
Aki szerint egy nép önazonosság-tudata fontosabb, mint a testvériség-egység, az nacionalista.
Ma: ugyanők fasizmusról, demokrácia-deficitről delirálnak, ha nem hajlandó valaki a másság langymeleg tőgyét szívni, azaz az ő elveiket vallani, a dogmáikat szajkózni. Menten veszélyes elhajló lesz belőle. Máglyára vele. 
Ezeknek a máglya tüzeknek a fényében akartak bennünket átvezetni a Nagy Sötétségen. Ismerjük, milyen következményei lettek. A máglyák még most is füstölögnek. 
Csakhogy napjainkra az önjelölt prófétáinknak, a bennünket ki- és eláruló értelmiségünknek már nem nagyon maradt kit, és mit fölgyújtania.

                                                                                  Pk

A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, március 28-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)



NAPLÓ - 60.


4PC

Volt nekem egy osztályom. 4PC-ként jegyeztek bennünket. Pár napja tudom, megint találkozni fogunk. Huszonnyolc év után, azt hiszem – másodszor. Tegnap éjszaka negyed háromkor fölültem az ágyban. Az éjjeli lámpa fényébe lökött az emlékezet. Néztem magam elé, a szőnyeg mintái kacskaringóztak a szemem előtt, s én tenyerembe temetett homlokom mögött visszagondoltam a múltba, mert kicsivel korábban a régi alma materemmel álmodtam.
A
hol a szabadkai főút délnyugatnak veszi az irányt, annak a kanyarnak a könyökében állt az iskolánk. Rút építmény volt. Emlékszem, először megpillantván vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Ódzkodtam tőle, de nevettem is rajta. Mintha nem is iskola, hanem valami járási bíróság, vagy nevesincs állami hivatal lett volna. Egy léptékét vesztett, önmagán túlnőtt, genny-sárga, kétemeletes épület terpeszkedett a rondán nyírt sövény mögött. Kicsit lepukkant homlokzatából régen glettelt, zománcfestéket vedlő ablakok pislogtak a forgalomra, amiknek nagy, kétszárnyas, üveg tábláin októbertől március végéig átfütyült a szél. Jellegzetes Monarchia-béli schwarz-gelb stílusú közintézmény voltát bizonyára a korszak ízlése mellet a típustervek alapján elkészült mérete, külalakja is sugallta. Ami mégis megragadta a tekintetemet, és kivívta a rokonszenvemet: a tetején két jókora bádog glóbusz gubbasztott. Azok úgy-ahogy gondoskodtak a tanoda-szerű hangulatról. Arról, hogy mi célból is magaslik az a beteg-sárgán virító, és mégis komor nagydarab ház.  Diplomaosztáskor ugyan már megint gimnáziumnak hívták, ám a kezdetekben mi – mind a huszonkilencen – a kor oktatáspolitikája révén a tanügyi szakot jártuk. Nem kell ezen meglepődni. Azidőtájt az egész világ ilyen furcsa, felemás, gyermeteg, sokszor logikátlan dolgokból állt. Az intézményt, oda iratkozván, eredetileg (ha jól emlékszem) Természeti és Társadalmi Tudományok Középiskolája néven jegyezte az önigazgatású szocializmus. Az előbbieket a zsenipalánta-képző fizikus és matematikus osztályok képviselték. Számunkra az ő tanmenetük megannyi szögletes, egzakt tantárggyal patkolt nagy talány volt. A társadalmi szakon a kulturológusok mellett – reménybeli pedagógusokként – ott okosodott az osztályom is. A ma már oktatástörténeti kuriózumként szép emlékű kulturológián képezték a jövő munkanélküli könyvtárosait, meg az egyre ziláltabb művelődési életben laza gyökereket eresztő haszontalan munkaerőt. Mi – tanügyi szakosok – ennek a soha meg nem értett, folyton ficergő, némi értelmiségi-, humán-, bölcseleti-, művész vénával megáldott-megvert, komplikált salátára hasonlító rétegnek a vadhajtásai voltunk. Szó szerint. Annyira vadak voltunk, amennyire fiatalok. A hajdani építészeti középiskola emeleti osztálytermében hetek alatt csiszolódtunk össze.
B
iztos a nosztalgia (is) mondatja velem, ám mivel egy évtizednyi tanügyi karrierem összes tapasztalata följogosít némi összehasonlításra, erős alappal állíthatom: jó osztály voltunk. Jó közösség. 
Pedig első ránézésre azt hihetnők: ahol kéttucatnyi lány között-mellett négy fiú kénytelen keresni a helyét, igazát, ott eleve reménytelen bármiféle kollektív szellem kialakulásában reménykedni. Nem így történt.
R
ólunk nagyon gyorsan kiderült, hogy a nehezen kezelhetőségünk mellett mekkora intellektuális erőtér vesz körül bennünket. Tudom, nagyképűen hangzik. Mégis igaz. Úgy viselkedtünk az iskolai negyedévek alatt, mintha szent fogadalmat tettünk volna arra nézvést, hogy az együttlétünket valami féle titáni bohózatként éljük meg. Napról-napra vadabb ötletek ébredtek bennünk. Fölszínre tört a kreativitásunk, egymást noszogattuk bele a legnagyobb őrültségekbe. Ma már egybeolvad a múlt.
M
intha nem mi lettünk volna a leghangosabbak az utcai tüntetésen, amikor a vegyianyag-gyár piszkos trükkjei ellen lázadt a környék népe; mintha nem mi készítettünk volna karácsonyi színművet mindenfajta gyári melósok gyerekeinek, amivel aztán szépen végighakniztuk a várost, hogy utána az eleve abszurd jelmezbál legbizarrabb produkciójával hökkentsük meg a nagyérdeműt. Azt a közönséget, amit évek alatt a magunk módján hergelni, szórakoztatni igyekeztünk, amikor a színművészeti vetélkedőktől kezdve a paródiába fúló énekkari föllépésünkön körösztül a zenekari bemutatóig mindent fölvállaltunk, kipróbáltunk, dramatizáltunk vagy megzenésítettünk. Mintha nem mi iktattuk volna ki a suli hangszóróját, hogy a szünetekben csörömpölő diszkó helyett népzenét hallgassunk privát magnóról, majd ugyanott, a hozott hangszerekből rögtönzött koncertet kerekítsünk. Mintha önmagunkat föllapozva nem a tehetség szikráját villantottuk volna minden egyes alkalommal, csókot hintve az emberiségnek, az akkori világnak, amely elé az odadobott kincsünket szinte azonnal elnyelte a sár, hisz akkor már Jugoszlávia haldoklott, a politikai őrület ott toporgott a kapuban, kifent késekkel, bombákkal, az összeomló ideológia alá temetett vigasztalhatatlansággal és tengernyi szenvedéssel.
F
ütyültünk rá.
Fölcsigázott kíváncsisággal meresztettük bele körmünket mindenbe, ami mögött az önkifejezés lehetőségét pislákolni láttuk. Kritizáltunk, filozofáltunk, hajnalig tartó szeánszokon, félig üres, félig teli poharak matt csillogása mellett döntöttünk a máig megválaszolhatatlan kérdésekről, spirituális csapatmunka folyt még a nagyszünetet jelző csöngőszó alatt is, mert a tizenhét-nyolc évünk jótékony, jobbító vágya, a pimasz életéveinket megtermékenyítő egészséges dekadencia áthatotta alkotó szándékunkat.
M
a már tudom, hajnali trombitások voltunk. Bolond korban, sosem előnyös helyen, sosem irigylésre méltó közegben azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. A következményekkel nem törődtünk. Poétaként viselkedtünk, és az sem zavart bennünket, hogy a szemünk láttára sorvadt, elrímtelenedett a világ, ritmustalan, disszonáns állati hangok közül kellett kiénekelnünk. Mi mégis tettük a dolgunkat. Volt szívünk hozzá, noha tudtuk: a világcsoda érdeklődés hiányában elmarad. (A jegyek ugyanott visszaválthatók, de minek?) S míg mások a ránk boruló baljós jelektől rettegvén vértelen szájjal csak hápogtak az eseményeken, mi kukorékoltunk a szemétdombon, gyémánt félkrajcárunkat büszkén villogtatva.
L
ányok, fiúk. Az osztályunk. A 4PC.