Ahogy Bácskában-Bánátban a sváb
jelenlét vált a XX. század martalékává, úgy eszi az enyészet a mai Románia
területén valaha élt szászoknak az örökségét. Erdélybe oda- s visszaautózva, a
Partiumban, meg beljebb, már a brassói hegyvidék falvaiban is még ott található
ennek a népnek a keze nyoma. De csak a nyomuk. Ők maguk – már sehol sincsenek.
A szász ősük verítékével, és a
vérükkel megváltott földjeiket ma már mások birtokolják. Azaz, jobb, helyesebb
és igazabb a szó: bitorolják.
Mások lakják le a hajdanvolt
takaros gazdaházakat. Az egykoron évente bemeszelt, kötelességtudón, szász
pedantériával karbantartott kontyos süvegű hajlékokba a történelem vihara, meg
a nagypolitika szele fújta tele az oda nem illő elemeket. Előtte a jó szászokat
kiebrudalták, elüldözték. Amelyik maradt volna, az ősi jussához mégiscsak ragaszkodott
volna: azokat fejkvóta alapján, konvertibilis valutáért cserébe elboltolta
szülőföldjükről a százszor elátkozott nevű gazember és a rendszere. Tízezer
német márka. Ennyit fizetett akkoriban egy nyugati vadász egy igényesebb
trófeáért. Ugyanennyit ért egy szász ember élete, a szász sorsa. Ennyiért
vihette magával a házából, a hazájából eltagadott, piacra dobott szász gazda a
hátán elférő cókmókját. És tartott az embervásár, míg volt szász, akit ki
lehetett telepíteni.
Ma már alig akad belőlük. Mutatóban sincsenek. Pusztulnak hát a
Szászföld parasztházai. A műút mentén, a kocsi ablakján kibámulva mindenütt az
elhagyatottság, az árvaság jelei. Félrecsempülő, spalettás szemhéjú, betört
tükrű ablakszemek, korhadó fa keretben a zománcfestéküket rég feledett míves
kis ajtók, szárnyuk törött kapuk. A régi, hagyományos, faragott portabejárók
helyén jobbára horpadt bádoggal pótolt, még alapozóval sem befestett,
ízléstelen fém szerkezetek szolgálnak kapuk, ajtók gyanánt. Idejét sem tudni
mikor tüzelték el a díszes léckerítések utolsó remekbe szabott darabjait. Lett
helyettük vasrács.
Lett helyettük beton.
Mint elaggott, halálát váró beteg
ember arca, olyan máj- és hullafoltos a besüppedt szász házak homlokzata.
Málik, esik le a vakolat. Alatta a nyers falak pőre igazsága. Ez a XX. század “igazsága”.
Utcányi részeken ugyanaz a látvány, Bánátban, ha kicsit a régió mélyébe
kirándulunk. Vagy mint nálunk, Bácskában, a Duna mentén, azokon a településeken,
ahol sokáig három nyelven köszöntötték egymást az emberek, és volt olyan falu,
ahol négy de inkább öt felekezet templomában, ki-ki a maga szokásai szerint
dicsérte a Teremtőt.
A délvidéki zsidó szatócsokat, a termény-
és jószágfölvásárlókat amint bevagonírozta az iszonyat kora, menten kiürültek a
zsinagógák, és a sokablakos, század elejei stukkós, polgári, zsidó házakat apró,
lakásoknak csúfolt lyukakra szelve szétmérték arra illetékteleneknek. Messziről
idetelepítettek ültek be a cseléd- meg
fürdőszobás kúriákba, s a diófa bútorokkal, a begyújtott parketták füstjével
együtt vált füstté a közénk való zsidóságunk is. Egy évet sem kellett várni,
már a délvidéki svábokért tutult gyászt az állomásokra begördülő gőzös sípja.
Csak a deportáltak vallása, keresztnevei változtak. A többi ment a haláli tempó
megszokott, közönyös rutinja szerint. Ugyanazokon a síneken robogtak el
ugyanazok a vagonok, ugyanabba az irányba. A reménytelenségbe, a széttört
életek irányába. Így irtották ki mellőlünk a saját viccein heherésző jó zsidót,
majd a saját munkájába mindig komoly felelősséggel belefeszülő jó svábot.
S most rajtunk a sor. Magyarokon.
Mert a XXI. század a mi házainkra, a mi családjainkra, a mi szokásainkra, a mi
nyelvünkre és a mi múltunkra tette pusztító, mandzsettagombos, rózsaszín körmű
kezét.
A délvidéki magyarság megmaradása
ezekben a percekben dől el. Nem csak Aracs a felkiáltójel a holnapunkat
illetően. Hanem az összesért drágán fizetünk: minden szöglet, sarok, zsákutca
és szórványfalu; minden tanya és sétány, köztér, intézmény- és helységnév tábla;
minden kisiskolás és óvodai tagozat, egyetemi kar, hetilap, rádióműsor és
frekvencia; minden amiben még pislákol az itteni népünk magyar szelleme – fölbecsülhetetlen.
Nagyszebentől félórányira van egy lutheránus templom, az eltűnő
romániai Szászföld egyik falucskájában. Doborka a neve. A több száz éves
gótikus templom boltíveit még a középkori szász mesterek húzták föl, s utánuk
sok-sok generáció állhatatosságát, építő szándékát, jóra való hajlamát
hirdették azok a falak, az oltár körül. A falakon az egykor volt gót betűs
szász írásbeliség föliratai: szent szövegek, bibliai idézetek. A jámbor szász
lutheránusok szent fogadalmai, amiket félezer év távlatából küldenének a ma élő
leszármazottaiknak. Ha lennének. Nincsen, aki azokat elolvassa. Aki netán
olvasná, már az sem értené. Nem a szavakat, az idézetek nyelvezetét, hanem ami
mind e mögött volt és van.
Ekképpen nem értik sehol a jövevények, mi az, amikor egy nép önnönmaga
lassú, vagy gyorsított ütemű pusztulásához kénytelen asszisztálni.
Ezt csak azok értik, akik már túl vannak rajta. A középkori népvándorlások európai
népei, kihalt törzsek, bennszülöttek, az ausztráliai abók, és az amerikai indiánok. Doborka templomában ma
tehenek legelésznek.
Így múlik a világ dicsősége? Nem.
Ez semmiképpen sem dicsőség. Ez nem az. Csak elmúlás. Azt írtam az előbb, a
délvidéki magyarság sorsa a most ellobbanó percek nagy kérdése. Ha a
lélektanilag igazolt 200 ezres létszám alá esünk, menthetetlenül
fölmorzsolódunk.
„…s az évek szálltak,
mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
Térdre hát, imára.
Pk
Pk