A CSÖND

Míg e sorokat írom, Chopin szól. Lengyel, romantikus zeneszerző volt, és a magánélete is meglehetősen hányattatottan zajlott szegénynek, ám ezzel együtt a szó kerek értelmében úgy tekintünk rá, mint az európai zenetörténet halhatatlanára.

Egy belgrádi online rádiót hallgatok. Jó szívvel ajánlom mindenkinek: naxi.rs linken megtalálhatóak. Páratlanul gazdag a zenei kínálatuk. Minden stílus kedvelője talál közte magának megfelelőt.
(Elég hosszú ideje népzenén és klasszikus muzsikán élek. Esetleg hallgatok egy kis Cseh Tamást. Más már nem nagyon érdekel. A kortárs „könnyűzene” – ha egyáltalán ezt a minősítést megérdemli a szórakoztató ipar zajkeltése – tehát a pop és rock szakma harsányságától csak a kiszámíthatósága bosszantóbb. A komolyzenében maradandók az értékek. A folklórban dettó. Szükségünk is van ezekre az értékekre: a harmóniára, a kellően elmélyült és ugyanakkor játékos muzsikára, a majdnem a tökélyig komponált melódiára. Mindez nyugalmat áraszt. Egyúttal az ilyen zene gondolatébresztő is.)

Háborús ricsajban élünk. Vagy ha pontosabban akarnék fogalmazni, ez a pokoli lárma, ez a mindenhová beszüremlő kakofón cirkusz maga a háború. Az információs társadalom remélt áldásai helyett annak mocskában vagyunk nyakig. „S szájam széléig áradt már a sár” – írta Villon, ferdítette/fordította Faludy a múlt században. Okkal hihető, a két költőóriás is tisztán látta, hogy a középkori ballada nyomorúságos hangulata át fog égni korunkra.
A ma embere nem sokban különbözik a legsötétebbnek titulált középkor emberétől. Bizonyos szempontból rosszabb a helyzete: például a szakralitást a mindennapjaiban megélő XIV. századi Európa hite nagyon hiányzik mostanában. Nem a mértéke. A tartalma. Az üdvösség lényege veszett oda.
Egy lesilányított, a jelen idejű, végletekig lebutuló új középkor nem merő kitaláció. Benne vagyunk. Hogy ne untassak, mást ne soroljak: az írás kultúrája beszűkülőben. Hosszabb szövegekbe az átlagember már bele sem fog, hisz a többség, a tömegember nemhogy könyvet, egy orvosságos használati útmutató cetlit sem akar végigolvasni. Más kérdés, ha át is böngészi, értelmezni kínkeservvel tudja. A XXI. század szülötte nem ír kézzel, és csak címszavakat olvas. Nem lát: televíziót, vagy képernyőt néz helyette. Nem akar az elméje rögzíteni, ezáltal már nem akar emlékezni sem: a fotó mindenhatóságát előbbre tartja. Eltökélten egy szűk értelmezési ösvényen nyomul. Mankója a számítógép, a telefonja meg a legjobb barátja. Már a piaci kofák sem számolnak az ujjukon, pláne fejből. Elvonási tünetek jelentkeznek annál, aki térerő nélküli vidékre téved. Mondjuk, ilyen régió egyre kevesebb akad, sajnos. A legutolsó stádiumban vagyunk.

Mégis, az említett kütyük és a belőlük áradó információ dömping révén megugrott az okosok száma. Bámulattal adózom azon rettenthetetleneknek, akik szentül meg vannak győződve, hogy a tökéletes igazság szószólói. Igen, a politikai igazságra gondolok, elsősorban. De mondhatnám az élet minden területére átvitt igazságokat is, legyen szó vírus elleni védekezésről, fociról, férfi-nő viszonyáról, gyermeknevelésről, szexualitásról, táplálkozási szokásokról, egészséges életmódról, történelmi múltról, metafizikai kérdésekről, hitről, Istenről vagy szimplán csak egy közismert ember ügyes-bajos dolgairól: Tiszát lehet rekeszteni a magabízó kommentárokkal, az inkább terjengős, mint a lényeget láttató internetes hozzászólásokkal.
Aki mármost ilyen folyamatos odamondogatói, kommentáló kényszerben szenved, igen sajnálatraméltó, szegény. Gyaníthatóan lelki oka van ennek (minek nem?). Szépíteni rajta nincs mit. Az esetek többsége eleve kezelhetetlen már. Külső segítséggel a polgártársunk kényszeres agybaját megoldani nem lehet. Kinek-kinek a szellemi és lelki értelemben vett tisztasága a saját dolga. Ez egy ilyen, egy emberes küzdelem. (Nem csak ma. Mindig így volt, amióta embernek tekintjük magunkat.)

A világ komplexitása csak mostanában mutatkozik meg igazán. Az új internetes éra tárta föl, mennyire bonyolult struktúrában élünk. Ebben a szövevényben, ebben a minden mindennel összeérő kuszaságban legtöbbször az adott téma szakemberei sem látnak tisztán. Nem így a facebook ismerősünk! A billentyűzetet csépelve hamar megszületik a kikezdhetetlennek hitt szubjektív teóriája. A legtöbbjébe Proust is beledermedne.
Természetesen mindenkinek jussa van a saját véleményéhez. Írjon, posztoljon, járja körbe a témáját, nézzen utána, tájékozódjon. Ez a nehezebbik része a mutatványnak. Odaokádni valami alá a vélt igazat: az a könnyű. Mint megnyomni a kapucsöngőt és elszaladni. Nagy a keletje az efféle bátorságnak.
Aki ismer, tudja: sosem vitatkozok a közösségi portálokon. Nem látom értelmét. A fent taglalt őrjöngő, megkergült, földúlt önképű embertípussal nincs közös nevezőm. (Gondolom, nem kell bizonygatnom, ha akarnám, akár bele is állhatnék egy-egy mocskolódó diskurzusba. A virtuális páston lehetne írott, esetleg rajzolt kontra riposztom. Az asszóhoz viszont bizonyos udvariassági mérce dukál. Egy zakkant handabandázóra kár az érveket meg az időt pazarolni. Ha már végképp nem tudom magamba fojtani a kikívánkozó válaszomat, azt személyes üzenetben, levélben szoktam elküldeni. Az a tapasztalatom, a személyesség, az intim közeg jótékonyan hat. Lehiggasztja a megátalkodottabbakat is. De a legjobb, ha négyszemközt tisztázzuk le a vitás kérdéseket. A nagyszájú kommentálók között a többség ugyanis gyáva. Sunyi, igazi hernyó. Csak a pofon távolság biztonságából van fröcsöghetnékje. Ám akad a túlfélen is üdítő kivétel. Egy ádáz ellenfelemet, akit korábban sosem láttam, elhívtam sörözni. Leültünk, diskuráltunk. Kölcsönösen meglepődtünk, mennyire jól sikerült a csörténk. Egymás véleményét, és ami sokkal fontosabb, egymás személyét tiszteletben tartva vagyunk azóta is. Nem szeretném megnevezni, nem akarnám, hogy kára származzon az ismeretségünkből.)

Ha valaki netán a véleményemre kíváncsi, másnak is csak ezt tudom tanácsolni. Nehéz mit mondani. Mivel a facebook nevű szennytenger zsilipje fölhúzatott, most kénytelen-kelletlen viseljük az arrogáns hangnemű bekiabálást. Az erre izgulók sosem fogják megérteni, nem az ellenvéleményükkel, hanem a stílusukkal van a gond. Ami – ugye – maga az ember. Őhelyettük, meg a szájkaratézás helyett a máshollét sokkal varázslatosabb. A hasznos munka. A folyamatos építkezés.
A kellemetlen zajoktól ellépve jómagam is inkább a saját dolgaimmal foglalkozok.
És ha egyszer az utolsó cserép is a helyére kerül a haciendán, az istállón, onnét kezdve végképp a másik, az igazabb valóságban szeretnék majd élni.
Most hadd énekelje az áriát Bocelli. 

Pk

Az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.12.09-én.

SILLABUSZ (a jövőt illetően)

Vizet prédikálok

Ennek a kritikátlanul érzelemmentes világnak kiscsoportos az etikája, de az esztétikája is. A távolságokat rajzoló ember szemidege nem reagál a közeli dolgokra. A finom mozzanatokat mellőzzük. Elnagyoljuk, elhagyjuk. Pusztán azt látjuk, ami éppen van. Valahol máshol, tőlünk idegen helyen, idegen vagy félidegen, alkalomadtán ismerős emberekkel megtörtént eseményeket szeretünk nézni. Az idő és a tér biztonságos messzesége éteri világot varázsol számunkra. Ez az internet. Ez a jelenvalóság nyers öröme.

A múlt nélküli ember azon vágya, kétes dicsősége, hogy a személytelenség kényelmét használva közösségben lehessen.
Régen ezt alakoskodásnak hívták. Maszkot húztak, álarcban, jelmezekbe öltözötten szálltak a táncba. Nota bene: akkoriban legalább akadt vidám táncmulatság, szemben ezzel a modern danse macabre-al, ami – példának okáért – a borzalmasan vigyorgó, lompos, de bumfordin kedves busójárásos tradíciókhoz képest a mostani korban pőre valójában láttatja az emberi jellem(telenség) leggonoszabb fattyúhajtásait: a szenvtelenséget, a kárörömöt, a rosszindulatot.

Hadd ne soroljam tovább. Napi szinten szembesülünk a világhálón szájkosár nélkül kommentelgetőkkel, akiknek valami beteges ösztön révén az okoz kielégülést, ha másokat bánthatnak. Oda-odaszúrnak. Észrevehetően soha nem a téma érdekli őket. Nem. Ők csak a másikat, a személyt látják. A kiszolgáltatottat, az áldozatot, akibe jóleső érzéssel belemarniuk muszáj. Gyűjtőnevük is van. Troll. A Gyűrűk ura trilógiája óta ki ne tudná: ezeknek a behemót mitológiai szörnyeknek a csúfságukat csak az ostobaságuk múlja fölül. Az internet trolljai, illemtelen fráterei-banyái is bunkósbottal hadonászva élnek a közösségi oldalakon. Mint elefánt a porcelánboltban. Berontanak valhová, kéretlenül, kopogás nélkül, és erőszakos modorban kioktatnak, gúnyolódnak, játszadoznak mások érzéseivel. Kifordítják mások gondolatait. Hamarjában egy dolgot tehetünk. “Do not feed the trolls!” Ne etesd a trollokat! – hangzik a jótanács. Minthogy ezeknek a gazembereknek pont a zavarkeltés, a bőszítgetés, a témához kapcsolódóknak a hergelése a leghőbb vágyuk. Viszketegségből. Van ilyen, sajnos. Szerintem a közösségi oldalakon java részünk találkozott már velük, meg ezzel az eléggé el nem ítéhető jelenséggel. Tehát a troll bejegyzésére sosem szabad válaszolni. Ki kell törölni. A következő mozdulattal pedig kiiktatjuk. Számát sem tudom, talán több százas már azoknak a listája, akiket letiltottam a velem való kapcsolattartásról.

Minek legyenek? Hogy naponta beléjük botolva éltessem a provokátorokat? Kösz, inkább nem. Nekem is csak egy életem van. Azt viszont szeretném viszonylagos nyugalomban letudni. Amibe, megengedőn az is belefér, hogy olykor vitázom egészséges lelkületű, figyelmes, arra érdemes emberekkel. De a hülyékkel és a rosszindulattal nem tudok mit kezdeni, sajnálom.

Miért írom mindezt? Miért kell az evidenciákat emlegetni? Ma, május 18-án van az internet világnapja. Szándékosan nem írtam, hogy az internet ünnepnapja. Hiszen ünnepelni csak valami kifejezetten szép és jó dolgot szokás. Olyasmit, amiről mindenki tudja, hogy hasznára vált egy közösségnek: egy családnak, egy nemzetnek, egy adott társadalomnak. Vagy netán az emberiségnek. S noha az internetet sokan előszeretettel vallják a modern korunk legnagyobb áldásának, már-már isteni csodának, ami nélkül képtelenség létezni – legalább ennyien vannak azok is, akik mindezt látva – tapasztalva a virtuális világ árnyoldalát – odabent, a fejükben már megszólalt az a bizonyos vészcsöngő.

Napokkal ezelőtt fölröppenő hírek szerint ismeretlen bűnözői csoport nemzetközi szintű adatlopást vitt végbe. Ezzel együtt zsaroló számítógépes vírusokat hintettek szét a nagyvilágba. Most nagy a kapkodás. Komplett rendszereket blokkol le a virtuális terrortámadás, óriási cégek, intézmények szakemberei néznek egymásra halálsápadtan, bután, tehetetlenül. Mert megtörténhetett. Hiába szóltak, intettek. Hiába, hogy várni lehetett. A biztonság sosem tökéletes. Mindig akadhat rés a pajzson. Hát – lett.

Ezúttal akkora, hogy azon a résen föltárulkozott, megmutatkozott az egész képzeletbeli mesevilágunk összes nyavalyája. Balga dolog áltatnunk magunkat, hogy bennünket el fog kerülni ennek a kényelmesnek tűnő rendszernek a bosszúja. Nem, nem fogjuk megúszni. Pusztán idő kérdése, mikor fordul fonákjára a dolog. Mikor lesz majd számunkra is világos a helyzet: visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül. Ahogy először a szobánkba engedtük a televíziót, megszűnt az esti utcai élet. Amint mobilkészülék került a kezünkbe, megfeledkeztünk az igazi együttlét fontosságáról. Amilyen észrevétlenül minden házba számítógép került, olyan észrevétlenül hagytuk el a kézírást, a könyveket, a régi fotókat, naptárakat meg minden egyebet, ami még hagyományos módon tárolta a gondolatainkat, az emlékeinket. Wifi. Az az új Isten. Elvégre mindenki azt keresi. Meg a kódját. Miként lehet az Istent használni, hogyan viszonyuljunk hozzá. Elég erős-e ez a wifi nevű Isten? Van-e hozzánk méltó ereje?

Talán nem véletlenül éppen ma, május 18-án van a Múzeumok Nemzetközi Napja is. Csak aztán a távoli jövő emberének múzeumában nehogy egy még mindig sugárfertőzött, üres konzervdoboz legyen abban a vitrinben, ahol a mi korszakunk lesz bemutatva.

                              Pk

A KONTÁR PEDAGÓGUS BUZGUL - VII.

Hakapeszi Makik 

Mire ez az írásom megjelenik – tehát egy-, vagy másfél óra múlva – már megint néhány szöggel több lesz a gonosz koporsójában. A pokoli láda alatt a televíziót értem. És ahogy halad az idő, már a doboz formáját emlegetve is avítt vagyok, mert mostanában inkább a lapos, a falra akasztható, ami dívik. „Dizájnerezett”, ugye.

Azt mondják, Kennedy nevezetes elnökjelölti vitája után kezdődött el a televíziózás aranykora. Akkor eszmélt rá néhány dörzsölt gazfickó, hogy mekkora lehetőség rejlik a minden lakásban villogó dobozban. Reklámok, hírek, fölhajtás, cirkusz. A tömegigények irányításával kezdték, majd annak kiszolgálására, mint nemes célra hivatkozva, szépen behálóztak mindent. Nem mellesleg - mindez príma üzleti lehetőségként a Jóisten tudja mennyi pénzt, és hatalmat eredményezett nekik.

De amit az ember megtervez, és folyton tökéletesítene, az egy idő után hajlamos önálló életre kelni. Előbb csak kóstolgatja a gazdáját, aztán makrancoskodik, és a végén teljesen megvadul, öncélúvá, zabolázhatatlanná válik. A teremtett káosznak pedig pont az ember lesz a kárvallottja. Itt tartunk ma.

Jó fél évszázad után a televízió romboló hatását már azok is elismerik, akik egyébként benne dolgoznak. Viszont a rendszer mókuskereke gátat szab a lázadásuknak. Ahol megjelenik egy értékek közvetítésével próbálkozó adó, ami netán még nézettséget is teremtene, ott a szabad piac farkastörvényei reflexszerűen a torkának ugranak. Jobbik esetben részlegesen behódol a gagyinak. Elrettentő példának: így lett a Duna Tv-ben napi kívánságműsor, borzalmas tartalommal. Vagy a Magyar Királyi Televízióból ócska kufárműsorok másolója. A rosszabbik esetben pedig? Bezár a tévéadó, lelakatolják a stúdióit. (Nem is biztos, hogy ez annyira szomorú.)

Mára akkora a harc a médiapiacon, hogy attól jószerével csak a kínálat visszatetszőbb. Se szeri, se száma a gusztustalanságnak.

Hírlik, a hagyományos tévézésnek amúgy - befellegzett. A Lajtán túl már rendelik a filmeket, műsorokat. Á lá carte lehívja magának a boldog ember a legújabb akciófilmeket. Időre invitálja házhoz a friss sztárpletykákat, a szaftos műsorokat, az esti mesét, vagy a délelőtti pornót.

Ehhez kapcsolódóan is van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó, hogy ez az általunk még csak áhított rendszer is kezd örvendetesen bedögleni. A rossz viszont, hogy ami már a helyébe lépett – az internet – ha lehet, még egy arasszal mélyebbre van a sötétség bugyrában.

Régebben, míg a gyereket büntetni szabadott - szóval, amikor még édesapám gondolkodás nélkül nyaklevest adott, ha okot adtam rá -, a szüleink gyakran a tévé eltiltásával reguláztak bennünket. 

Így maradt ki az életemből néhány vasárnapi Zsebtévé adás, oszt sirathattam Hakapeszi Maki hiányát... És a mai napig sem sikerült a Marco Polo-sorozatfilm minden egyes epizódját látnom, mert amikor eltévedtek a sivatagban, akkor éppen osztályfőnöki megrovót tetszettem kapni. 

Mivel a fenyítéssel együtt a gyerekeknek szánt matinéadás sincs már divatban, az elkeseredett szülőknek valami új módszert kellett kitalálniuk. Kétféle megoldás járja: elveszik a gyerek mobiltelefonját vagy letiltják az internetről. 

Esetleg ezek kombinációját alkalmazzák. 

Mindkettő elrettentő erővel bír. 

Szörnyű csapás a csemetének! 

Némelyiknél egy-egy hétvégi facebook-kimaradás orvosilag igazolható elvonási tüneteket produkál. Persze, az élelmesebb kölykök már okos-telefonjuk révén zizegnek a világhálón, ezért a tiltás, és a feddő szöveg náluk csak annyit ér, mint a legmagasabb alkoholtartalommal bíró zöldség: falra hányt borsó. 

Egyes szülők mégis esküsznek a hatékonyságára. „Réges-régen, egy távoli időben”, amikor még a Csillagok háborúja sem volt mozifilm, a renitens gyereket szobafogságra ítélték. És ma? Könyörögne érte. A négy fal között, laptopja segítségével percek alatt oda megy, ahová akar. Meg azt teszi, nézi, élvezi, amihez kedve szottyan.

A közelmúltban kisiskolások szülinapi buliját volt szerencsém látni. 

Pontosabban hallani. Mert a zárt szobából csak artikulátlan sivalkodás, üvöltés szűrődött ki. Elképedésemre jött a megnyugtató válasz: a mai gyerekek nem tudnak játszani, így jobb híján őrjöngnek, nyúzzák egymást. A már órák óta tartó iszonyú lármát megunó – egyébként birkatürelmű – édesapa, mint házigazda egyszer belépett közéjük, és a pokoli tombolás úgy megszűnt, mintha elvágták volna. Amikor visszatért a felnőtt társaságba, kérdő tekintetünket látva megadóan legyintett, és egy nagy sóhajjal csak ennyit mondott:

 - Beraktam nekik a tegnap esti film DVD-jét…

Pósa Károly

A sorozat előző írásai a számokra kattintva olvashatóak!  
1.  
2.  
3.  
4. 
5.
6.http://www.magyarkanizsa.blogspot.com/2014/01/posa-karoly-iskola-vagy-diszko-ol.html