Mint mikor a cipész észreveszi, hogy elrontotta a készülő lábbeli bőr
fölső részét, és tajtékozó haraggal, óbégatva üti a fejét – Suszter! Maradj a
kaptafánál! – naponta pont így szembesülni az emberi kisszerűséggel.
Az írástudók és gyengébb mértékben az írástudatlanok árulásával. Előbbiek a
huncutabbak: olykor hatalmas pénzeket keresnek a nyomorukról írott szenvelgő
szövegeikkel. Néha meg – éppenséggel manapság – mások nyomorát kezdik
értelmezni. Ez is hoz a konyhára. A híveik szerint olyan képességgel bírnak,
hogy a dolgozószobájuk papírszagú magányából is szakértelemmel megmagyarázhatóvá
teszik, láttatni tudják a nagyvilágot. Beleérzőképesség – állítják róluk
rajongó áhítattal. Kinyilatkoztatott, alleluja. Voilá! Friss pensée. No igen, teszem
hozzá nagy sóhajjal én: a gödörből kiszólt a lyuk.
A javát, a fajsúlyosabbakat, az unottan kérődző szent teheneket az
újszülötteknek is kötelező ismerniük. A középszer, bár jól megél belőle,
igényel némi sózást, borsozást, utána járást.
Emezek – a kicsik – még ehhez az értelmiségi bizniszhez is édesdeden
kevesek, buták. Nem való haragudni rájuk. Ennyik. Aprók, gerincük alig van,
könnyen sülnek, egy falással megehetők. Resztli. Újságba csomagolva kilóra
kapni őket. A hasonló szintű újságok lapjaiba hagymát szoktunk pucolni.
Ahhoz, hogy manapság valaki tündökölhessék, elég, ha csücsörít egyet,
félreérthetetlen módon jelét adja annak, hogy megvásárolható. Hogy
világnézetileg éppen szabadfoglalkozású. Hogy a fősodor árjában szívesen együtt
tátogna a többi hallal, hátha aranypikkely jár érte, nagyhal lehet belőle.
Lepaktálva már gondolkodnia sem lesz muszáj. Vakon és süketen – fenéklakóként,
a soros mederben – ideák, elképzelések, híján véleményezhet. Megengedik neki.
Régebben csak azt írták elő, miről nem szabadott beszélni. Most meg ott tartunk,
hogy azt is megszabják a fősodrú elmebajnokok, milyen legyen a kötelező
narratíva. Aki a rajhoz tartozik, annak külön szótár adatik. Nekem egyedül annyi bajom az ilyen – a vélt
szabadságuktól megkergült – írástudókkal, mint a távol-keleti szerzetesek
okosságaival: pörgetik a leples boncok az imamalmot, bólingatnak, meditálnak bölcsen, hogy
béke, lazaság, kerüld a stresszt – de lássuk be, kérem tisztelettel: az ilyen
elvárásoknak úgy azért könnyű megfelelni, ha valakinek a vallása tiltja a
munkát és adományokból él.
Ahogy a véleményvezérek. Az említett urak s hölgyek erős vártornyuk falai
közül küldözik szanaszét okos fejtegetéseiket migráns-kérdésben, holott a
közember számára régtől nyilvánvaló: ezek a megvilágosodott bölcsek csak valami
párhuzamos univerzumban létezhetnek. Más indíttatásból, más okozatból, józanon,
két lábbal a földön állva nem állíthatnák azt, amit. Jó. Kannás rozébortól, egy
spanglira pöffentve helyre módon pinkbe ojtott lehet a valóság. Kérdés, ki a
vevő a realitástól elrugaszkodott mantrájukra. Meg az, mennyi ebben a
gazemberkedésben a céltudatosság, és mennyi az aljasság.
A sok közül is azon délvidéki megmondóink körül ködlik a legtöbb talány,
akik busa fejű kakukkfiókaként monomániásan a saját fészkükbe piszkítanak.
Komisz prózaisággal. Pedig volt idő – nem is olyan nagyon régen, az eszem
szentségit, hogy emlékszem rá! –, amikor ezen szellemi potentátok még egészen
másféle hárfán pöngették az altatót. Most kórusban pipálnak a tó fölszínén. Szervusz
romaponty, mondja az egyik a másiknak, mert a cigány az olyan zsenánt dolog
lett. Újbeszélül hülyítik a világot. A bűnöző szemét fekete csík takarja, az áldozat meg örül, ha nem őt kérik
számon, minek hagyta magát becsapni, kirabolni, megerőszakolni… Komótosabb
tehát a kollapszus tenyészetébe betagozódni. Akinek csöppnyi sülnivalója (nem elírás) van,
és jót akar, az velük csobban a levesbe.
Hidegvérű lesz, nyákos, nyúlós, sikamlós, mint az angolna. Mérsékelt talentumának összes közhelyével, istrángot nem szaggató tempóban, a többi kapitális fogáshoz hasonlóan nekikényelmesedve verdiktet fog mondani a tőle legtávolabb eső dolgokról, emberekről, jelenségekről.
Hidegvérű lesz, nyákos, nyúlós, sikamlós, mint az angolna. Mérsékelt talentumának összes közhelyével, istrángot nem szaggató tempóban, a többi kapitális fogáshoz hasonlóan nekikényelmesedve verdiktet fog mondani a tőle legtávolabb eső dolgokról, emberekről, jelenségekről.
És mit bír a nyesedék?
Nem hallgatunk rájuk. A bugyborékolásukra. Az elpattanó üres légbuborékaikra. A helyzetnek megfelelően viselkedünk. Ganéhordáshoz
csizmát húzunk, nem lábujjas papucsot; strandra burkini nélkül bikinibe megyünk;
esküvőre nyakkendőt kötünk földön vonszolt kötött sál helyett; temetésre
indulván kivasaljuk a sötét nadrágunkat, ingünket, ahogy a végtisztesség megköveteli; és ha netán egy közösségi ünnepnapon valaki a jól megszokott, az alapvető normákkal megegyező öltözet helyett latex szopóálarcban jelenik meg,
azt kérdezés nélkül a helyszínen pofán verjük.
Pk