NAPLÓ - 45.

Derékban kitört gyümölcsfák sora...

„Óvatosnak muszáj lennem, a modorosság csapdájába ne essek, mert meglehet, néha kicsit patetikusnak, néha meg szatirikusnak fog tűnni, amit írok.

Koromból, neveltetésemből kifolyólag és az elveimnek, életfölfogásomnak köszönhetően tisztelni szoktam a másik embert, ameddig az rászolgál. Vagy legalábbis erre törekszem. De a délvidéki magyar kézitusa-szerű közéletben részvevő ellenérdekeltekkel szemben  nincs már bennem se lovagias elnézés, se tisztelet, se könyörület. Ahhoz túlontúl régóta élek a Tisza mellett, Bácskában. Túlontúl régtől fogva figyelem, tapasztalom, mi zajlik körülöttem. Ennek áldásaként itt-ott homályosan ugyan - alkalmanként még most is rácsodálkozva -, de látom a jelen korunk történéseit. Pörög a sztori. Noha én csak epizodista vagyok benne, körülöttem domborítanak a Nagy Vajdasági Magyar Film színészei. Egyeseket közvetve ismerek, sokukkal tegeződök. Beazonosítottam már a nagypolitika szereplőit, a mellékszereplőit. Sőt ismerem a szakértőket, a dramaturgtól kezdve a forgatókönyv-írón át a büfés kisasszonyig. Beszélő viszonyban vagyok megannyi fővilágosítóval, rendező asszisztenssel, szinkronhanggal meg egy csomó politikai kaszkadőrrel is. Nekem immáron tökmindegy, hogy az én hátamon történelmi nagyjátékfilmet készülnek-e forgatni, családi dráma, szappanopera, kalandfilm, komédia vagy netán bűnügyi történet fog összeállni. Csak ha kérhetném: horror ne legyen! Elegem van a háborús alkotásokból is. Békességet keresnék. Mégsem találok.

A nézeteimmel homlokegyenest ellentmondó gondolatok képviselőivel ugyanis nem lehet megegyezni. Nem adnak rá lehetőséget, nincs rá esély. 
Mit is remélhetnék tőlük? Mit kezdjek például azzal a régi kedves ismerőssel, aki mára odáig vitte: ha a kisujjamat fölmutatom, ha a kalapom lengetem már a magyar kormányra asszociál, majd rögvest lángot okádva kezdi becsmérelni Budapest politikáját, de olyan vehemenciával, hogy muszáj komoly aggodalommal szemlélnem az egészségi állapotát. Valami mirigyzavara lehet. De ha nem, arany foglalatba illesztve a sárga epéjének a kövéért egymást túllicitálva tolonganának az amszterdami zsidók. Honi elvbarátai szerint én már benácultam. Így megy ez kérem. A sznobvonat elment, nehéz utolérni. Tudniillik hajdani szegény barátom szellemi kasztja – ez a szűk, egy-két nagyvárosi beltenyészet - folyton aprólékosan kidolgozott elméleteket gyártva elhiteti magáról, hogy a délvidéki magyarság kemény jövődrámáját írja. Holott legjobb esetben is csak B kategóriás eposzra futja. Éjfekete cinizmus kell ahhoz, hogy a valóság teljes mellőzésével kettős kommunikációt folytathassanak mindmostanáig. Hiába. Ha a kétfarkú kutya ugat, indiánosan szólva: kétnyelvű az ugatása. (Hadd tegyek kitérőt a dakota közmondások felé, tudván - ahelyett, hogy szelíden irigykednének, még dugás közben is az a szörnyű Orbán Viktor jár az eszükben.) 

Hosszan tartó nyavalygásos lelki civódás után, az idén érett meg bennem az elhatározás: innentől nekem sincs igényem rájuk. Hogyan keressem a közös nevezőt, mi módon temessem a szellemi árkokat – ha közben folyton nekem feladatom a csatabárd elásása -, ráadásul a túlfélen csak akkor működik konfliktusmentesen a párbeszéd, ha az én megelőlegezett jó szándékom, tiszteletem, de legfőképpen a véleményem nem körösztözi az ő álláspontjukat? Pedig bizony – körösztözi. És már kész is a baj.

Valamivel ezelőtt még elnéztem nekik, ha emiatt egyszer-egyszer megesett - barackot nyomtak a fejemre.  Egy darabig kerestem a hibát magamban. Volt bennem akarat a másra. Akkoriban. Ellenben ma már az indulat olyan erővel vezérli őket, hogy bár úgy tűnhet, látszólag csak a hüvelykujjukkal akarnak fejbúbon koppintani, de nyilvánvaló: azzal a mozdulattal egyetemben a víz alá is kívánnak nyomni. 
Gyógyíthatatlan idealistaként csöndben eljátszom a gondolattal: meglehet, még így sem lenne késő kiegyezni. Lehet, a legkisebb közös többszöröst, a nemzeti minimumot megtalálhatnánk, amennyiben ez a tarkabarka társaság képviselne bármiféle nemzeti karaktert, és nem csak festené a hajára, és a magán viselt szivárványos zománcra a tulipirost meg a fazék-zöldet. Akkor talán lenne értelme a párbeszédnek. Így, rozéborozó elitista formációként sosem fognak szót érteni se velem, se a bogarasi tanyavilág lakóival. Mondjuk, akinek csöpp esze van, az tudja: nem is ez a szándékuk.
A legtöbb, ami a forradalmi hevületükből kitelik, hogy időnként Rodás szatyorral mennek bevásárolni a Mercatorba és este – némi hezitálás után - lájkolják valamelyik facebook huszár irományát, amikor mozgalmi hevületben a levitézlett magyar liberális sajtóból idézett gondolatokat és nem a vacsoráját hányja a billentyűzetre.

Addig is nem ártana halmazatilag megélni a délvidéki magyar valóságot. Mielőtt a jövevényeket elsajnálva a népvándorlás mellett agitálnának, szíveskednének olykor az érintett vajdasági magyar emberek véleményével szembesülni. Lehetőleg a helyszínen, a megkárosított gazdákat, az élhetetlen körülmények miatt panaszkodókat meghallgatva. Azokat a bácskai magyarokat is emberszámba véve, akiknek van rálátásuk, keserves tapasztalásuk arról, ki- és mifélék a rajtunk körösztül vonuló idegenek.

Tegnap a magyar határzár innenső oldalán, a horgosi termelők letarolt gyümölcsöseiben járva nyilvánvalóvá vált, ami eddig is köztudott volt. Hadi út fölvonulási terepe lettünk. Sáskajárás, vandalizmus mindenütt. Az ellenérdekeltek akármilyen szűrőkkel, rózsaszín ködösítéssel próbálnak más képet vetíteni nekünk, a liberális kánon bájolgó kényszere mögül mindig előtűnik az igazság. Pörög, pörög a film. Sajnos a tragédia műfajában.„

Tarra csupált almafák, a szanaszét hajigált termésbe csak harapásnyomok...

Szétdobálva a kenyér, szemét mindenütt...

Pk

LOMBOK AKKORDJAI

 Keresgélt és megtalált gondolatok a horgosi Kamarás erdőben – az erdőről

Különös, hogy a dél-alföldi embernek lélektanilag és erkölcsileg mennyi többletet, mennyi áhítatot jelent az erdő. Noha nem büszkélkedhetünk végeláthatatlan rengetegekkel, olyanokkal, mint amilyenek például a kefesűrűségű erdélyi hegyekben, az évezredes népi tudatba belegyökerezvén küzdelmük és szerelmük, kezdetük és végük meghatározójaként titkokkal és mesékkel babonázzák az ottani székelyeinket, azért nem szabad elhallgatni a tényt: a rónaságunkon is akadnak kerekded fás részek. Talán ritkábban, szerényebben – mégis vannak. Madárszemmel, a magasból nézve a sárga, fűszínű lapályon itt-ott sötétzöld foltok jelzik a facsoportokat, ligeteket. Jobbára a rég odahagyott tanyák körül elgazosodott akácosok, olajfások törik meg a táj egytónusú piktúráját. Más ritmust adnak a borotvaéllel hasított horizontnak. Régi szállások mementói azok egytől-egyig. Az Alföld oázisai. Bodzabokor virágától édeskés szagúak, s az elvadult, surjával benőtt csalitokban a göcsörtös ágú fák alatt rothad az eper. Elmúlás lebeg körülöttük. A romokra hasaló túlsúlyos csöndben tisztán hallható a földre roskadt tetőlécekben most is percegő szú muzsikája. Az efféle reménytelenség megrendítő. Kisírt szemű, száraz, semmi kis melódiája van a monotonon tercelő szúbogárnak. A kiüresedés végzete, a félbe maradt szándékok jutnak róla eszünkbe. Ölig érő vastag szálú fűben néz egy fiatal őz. Nem tudja az oktalan állat, hogy a néhai tanyai udvar közepén áll éppen. Mögötte a bedőlt ásott kút kávája. A kút mélyén szurokfeketén csillog az ottfelejtett, soha többé ki nem mert víz. Olykor megesik – játszi felhő csücske tükröződik a jéghideg felületén. De csak egy pillanatig. A csönd vízi sírjából az is ijedten tovalibben. Ahogy az omladék falak tövéből egy szökkenéssel eltűnik az őzike, mihelyt óvatlan léptünk alatt gally reccsenése töri ketté a megdermedt pillanat varázsát.

Hiába – a földbe visszasimuló tanyák, akár a templomok.

Illőn kell viselkednünk, ha belépünk a reájuk boruló lombkoronák hűsébe. Körösztös pók vég nélküli zsolozsmázik ott, ahol a mestermívű hálóját a glédicsbokor tüskéi közé kifeszítette.  

Miként Bácskában egy nagyobb göröngy már hegynek számít, úgy néhány sápatag nyír-, kőris-, vagy szilfa csoportosulását már erdőként emlegetjük. Alig valamicskével is beérő, sokat benyelt fajta a miénk.

Kicsit keletebbre viszont a Tisza opálzöldből szőkére váltó, kacskaringós folyamát karcsú szeretőként a torkolatig hosszan, jobbról és balról is öleli egy keskeny ártéri sáv, fűzfákkal, nyárfákkal dúsan benőve, míg a legmagyarabb folyó Titel alatt hozzá nem bújik a Dunához.  

Porette, szokott nyomorúságunk közepette, amit tetéz a síksági egyedülvalóságunk érzete, és a nehéz, papi miseköpönyegként ránk boruló ég mindensége, a jelenvaló erdő egyfajta védő, búvó, átváltozó és megőrző szerepet biztosított az itt élőknek. Meg is hálálják a bácskaiak.

A keveset mindig jobban lehet becsülni. Elvileg: arra vigyáz az emberfia. Sutábbik esetben úgy teszünk, mint a hajdani, bohémságukról elhíresült duhaj délvidéki földesurak – nincs olyan, ami el nem herdálható –, hisz a veszett – a balta vesszen a nyele szuicid credója még a jó Krúdy szerint is minden koron az ezen a tájékon emberkedőknek volt a legjellemzőbb ismérvük. (Talán nem véletlenül, mostanában megint divat lett dúvad módra derékon fűrészelni az erdőt. Nem a szorgalmunkba fogunk tönkre menni. A hitványságunk lesz a vesztünk.)   

A Kamarás, Kanizsa környékének, vagyis pontosabban Horgos határának a legnagyobb, igazán erdőnek nevezhető lombhullató, fás populációja. Pár éve egy nyári éjszakán volt szerencsém Martonos felől gyalogosan megközelíteni. A kinyalt tányér-szerű hold sápkórosan figyelt, míg a cipőm bele-beleszottyant a vizenyős, lápos réti tócsákba. Fojtogató, bűzös párát lehelt a közeli Kender-tó mocsara, mikor végre megtaláltuk a holdfény által gyéren világított hóka dűlőutat, ami bekacskaringózott a Kamarás éjsötét mélyébe. Több száz éves taknyos nyárfaóriások villogtatták az ezüstös leveleik fonákját, szeder, nád, sás, iszalag szegélyezte az erdei utat, amiről nem volt tanácsos letérni. Vad háttérzsongásként szúnyogok kórusa hegedült a fülünkbe. Akkori véráldozatunk jelképesnek vehető. Semmiség volt az ahhoz képest, amit a Kamarás a bíbor idejű évszázadok, évezredek alatt megtapasztalt. Kezdve a bronzkortól, a honfoglaló magyarok hadtesteinek a fölvonulásán át a tatárjárásig sok mindent megélt az erdő. Még láthatta a szegedi pusztákat rendre fölkereső, IV. Kun László királyt, akit egy kun lány miatt errefelé húzott a szerelmes szíve. A lombok alatt haladt délnek a jó Hunyadi, hogy törököt verjen a Szávánál, majd rá hetven évre, 1526-ban Ibrahim pasa is megjelent martalócaival, s porig égette Horgost, meg utána minden nyomorúságos halászfalut, ami az útjába került. Akármily kicsiny is a Kamarás, hatalmas emberek háltak, találtak menedéket barnuló avarszőnyegének az ölén. II. Rákóczi Ferenc több ízben is itt szenderült álomba, míg déli irányba vezette hadjáratát. 1849. január 22-én, egy fagyos téli estén pedig Rózsa Sándor betyárjait melegítették a vadonban rakott őrtüzek, hogy másnap pihent lovakon vonulhassanak be a bámuló, éljenző szegedi nép elé.

Aki előre bukva – meghajolva, mintha behódolna –, ivott már az erdő mélyén csobogó artézi kút vizéből, akit már egyszer a semlyék vízfelületén pontban csillogó fénypászmák elvakítottak, s csukott szemmel hallgathatta a Kamarás sűrűjéből előszüremlő hangokat, az elvetélt vágyait teljesítő tündérek énekét is kifigyelhette. Semmi kis piheként úsznak a levegőben. Avatatlanok azt mondják rájuk: nyárfa termése. Csak a környékbeli emberek tudják, mert érzik, vagy leginkább hiszik – a Kamarás erdő apró, csodatévő lelkei azok. Könnyed angyalok. Akkor simogatják az arcunkat, amikor leginkább rászorulnánk. A régi félhomályos időktől máig a fák körül játszanak. A platánok, fűz- és botfák kérge akár az itteni emberek bőre. Ujjbegyünket végighúzzuk rajtuk. Mélyen egymás szemébe nézünk, s ilyenkor a lomkoronák között kakukkszó akkordja hallatszik. Észre sem vesszük: alkonyléptekkel mögénk érkezik a sorsunk.   

Pk

HÉTKÖZNAPI SZERB VÁLASZOK

 

Nekünk, észak-bácskai magyaroknak külön szívünk csücske a Horgos-Röszke átkelő. Átlépni rajta minden időben a várakozás, az új élmények izgalma volt. Elvégre mi szüntelenül Szegedre jártunk. Ki csak bevásárolni, ki színházba, koncertekre, vagy más egyéb ügyekben. Meglehet: Szabadkától jobban ismerem Szegedet. A polcokon lévő könyveim fele a Kárász-utca antikváriumából való. Jó volt elmenni a Dóm tér előadásaira. Jól esett megücsörögni egy-egy szegedi sörözőben. És mégis: minden alakalommal visszaindulva a határátkelő sorompójánál éreztem először igazán - hazaértünk. Sosem tagadtuk. Bácskai magyarok vagyunk. Azok is maradunk.

A minap a szerb és a magyar televízió közvetítését, híradását felváltva néztem, és szörnyülködtem a látottakon. A nekünk oly ismerős határátkelőhelyen, ahol minden bokrot, fát tudok, most a pokol szabadult el. Kőzápor, gyújtogató, tetőkre mászó csőcselék.

Mivel Szerbiában élek, a telefonom nyitó weboldala egy belgrádi hírportál. Még nem tudtam eldönteni, hogy olykor a legvadabb liberális nézeteket propagálja-e, vagy a focidrukker fővárosi ultrák szócsöve. (Milyen érdekes a két véglet ívének összeérése, ugye?)

Aztán hajnalban, csak úgy - hanyatt fekve - végigböngésztem mit ír a szerb média a Horgosnál történtekről. Természetesen a jól ismert kliséket: magyar fasizálódás, nem európai viselkedés, brutalitás - kontra szegény migránsok. Így a belgrádi média megmondói.

Már hagytam volna a rossebbe az egészet, ám kíváncsiságból beleolvastam a cikk kommentárjaiba. Ugyan mi az egyszerű szerb polgártárs véleménye minderről?
Kapaszkodjanak meg: 70 kommentárt böngésztem végig, aztán többet, és még többet - nem akartam hinni a szememnek! A 90 százalékuk - hozzávetőlegesen - dicséri a magyar hatóságokat és mélyen leszólja a "menekültek" viselkedését. Pedig a jövevényekre nem a menekült szó illik. Viszont Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal. Pár hét sem kellett, de már törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek a vezetője még a kilencvenes években a szerb Radikális Pártban kezdte pályafutását, a csetnik vajda tanoncaként. Akkori pártfőnöke géppisztollyal mászkált a háborús Boszniában és elég vad dolgokat mondott a muzulmán bosnyákokról. De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban manapság épp a szivárványszínűre mázolt szabadelvű nézeteket vallják, noha akad közöttük szép számmal a néhai diktátor – Milosevity - köpönyegéből kikeveredett politikus is. Most nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. A kormányfő elment Washingtonba. Őt dicsérték a migráns helyzet (nem) kezeléséért, míg a szomszédos „meg nem nevezett, Európai Unióhoz tartozó országot” elmarasztalták az embertelen viselkedésük miatt… Három pont nélkül le sem írható ez a mondat.  Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

Velük szemben olvasni a kisemberek véleményét – kész felüdülés.

Akad a kommentelők között olyan is, aki azzal indít (szabad fordításban) hogy:

"Bár én teljes szívemből gyűlölöm a magyarokat, mert ellenségeink voltak mindig és azok is maradnak, Vajdaságra fáj a foguk, de most azt mondom: emberek! Így kell a hazát védeni, ahogy a magyarok teszik! Minden elismerésem a magyar rendőröké!"

A legtöbb hozzászólót egyfajta „Szerbisztán” kialakulása aggasztja, és az önfeladó, hipokrita hozzáállás miatt szapulják a belgrádi vezetést. Akad olyan, aki leírja, hogy a belgrádi pályaudvaron a „békés” migráns suhancok miként kezdték fogdosni az egyetemen tanító hölgyismerősét. Mások csak a megélhetési bevándorlókat látják bennük. Ezen az alapon Szerbia kétharmada is útra kelhetne és óbégathatna ellátásért valahol Skandináviában, vagy München szívében – véli a beíró. (Hogy ez mennyire igaz, itt a legfrissebb hír: A karintiai St. Kanzian am Klopeinersee-ben húsz menedékkérő éhség sztrájkolni kezdett, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély helyett visszakapják rendes útlevelüket, mellé pedig havi nettó 2000 eurós zsebpénzt. Nem elírás! Ellenőriztem. Nem 200 euró. Havi 2000! Amolyan zsebpénz. Plusz ellátmány. Kedveseim, irány Ausztria! Csak nehogy valaki magával vigye bármelyik okmányát!)
Őrület.
És nézegetve az egyszerű szerb emberek álláspontját a legfurcsább, hogy egyik-másik hozzászólást, amelyben dicsérik a magyar kerítést és a kormány intézkedéseit, százas nagyságrendű "tetszik"-et kap. Így a szerb jónép.

Még valami, ami azért fontos. Igaz, ezt csak másod-másodkézből érkezett információ. Egyik ismerősöm távoli ismerőse rendőr. Nem írom le a nevét, nehogy baja essen. Ő bár nem volt szolgálatban azon a rettenetes napon a határ szerb oldalán, de a véleménye talán mérvadó. Tudniillik hallja, ismeri a többiek álláspontját. Szerinte a rendőr - ha szerb, ha magyar – parancsot teljesít. Kétsége sincs afelől, hogy a túloldalon ácsorgó szerb rendőröknek egy emberként  viszketett a tenyerük, amikor tőlük ötven méterre, a magyar kollégáikra zúdult a kőzápor, tombolt az erőszak. Ha azokban az órákban valaki együtt érzett a sorfalban álló magyar rendőrrel, akkor az a tétlenségre parancsolt szerb egyenruhás kollégája volt.    

Ők is tapasztalják. Mi már tudjuk. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a szerbiai vezetés nem tud távlatilag, sem hétköznapi szintű válaszokat adni a menekült-áradat kezelésére. Átutaztatjk a kompániát az országon, zsebre vágják a jegyek árát, megvárják a hasonlóan inkompetens nyugati politikusok vállveregetését, és a problémát áttolják másnak. Ezen a héten épp Horvátországba. (Azok meg – ismételten Magyarországra… Lám, lám!)

Pityergőn nyilatkoznak. Cselekedni restek.
Ne üljünk fel az álszenteskedő magatartásának!

Jó, ha tudja a bárki: ahogy Magyarországon Józsi bácsinak, Mari néninek, úgy Szerbiában Jován bácsinak és Milica néninek is megmaradt az egészséges világszemlélete. Az erkölcsi mércéje.

És ez - a jelen áldatlan állapotai között - talán okot adhat egy kis megnyugvásra.

Egyféle vigasz.

Pósa Károly

Horgos újratöltve 2.0

Utazók

  

1.

Húsz éves sem voltam, amikor még mertem reménykedni. Költőien merész, bohó ifjú korban megengedhető a feltétel nélküli bizalom. A kritikátlan idealizmus. Bocsánatos bűn.

A fiatalság zsenge észjárásának velejárója. Akkoriban, közkatonaként még azt hittem, hogy ami délszláv műzenét meghallgattat velem a mostoha sors, az csupán múló emlék lesz. Hogy föl fog csöpörödni egy új, okosabb, jobb képességekkel megáldott generáció, akiknek ez az ordító giccsparádé a rossz ízű múltat fogja jelképezni. Hogy a következő húsz év végén már más lesz a világ. Nevetik majd, lesajnálóan, és úgy lesznek vele, mintha a mában rizsporos parókában és harisnyában mászkáló embert látnánk.
Nem így történt.

A karsztos hegyek tangója tovább él. Mit él… Virul! Vele együtt bömböl ritmusgépre a magyar népi zene nejlonzacskósított verziója, a lakodalmas rock. Stadionokat töltenek meg a bukszaszájú, földúcolt csecsű delnők, ordít a műanyag cucc (a kézzel – hírlik: jó pénzért - nagyon is fogható „előadó”, meg az éteren körösztül hallatszódó muzsikája) a tévé- és rádióállomásokon, miközben üresen konganak a mozik, és ingyenjeggyel is nehéz közönséget verbuválni egy színházi előadásra. És nagyon fura érzés Lepa Brenára meg a 3+2 együttesre egyfajta nosztalgiával gondolnom. Hogy ezekhez képest, még ők is egyfajta megugrandó küszöböt képviseltek.

2.

Aztán úgy esett, hogy harmincvalahány évesen megint megtalált a reménykedés.

Pedig addigra ért ez-az. Tapasztalatot szereztem. Hajjaj.
Mentségemre szolgáljon, hogy talán pont e keserveknek köszönve áhítottam, bizakodtam.
Hinni szerettem volna abban, hogy a határok hamarosan nekünk is átjárhatóak lesznek.

Kell-e mondanom, hogy ez sem a vágyaim szerint alakult?

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem minden határőr-bódé látványától összeugrik a gyomrom. A hullámbádogból tákoltétól csak úgy, mint a puccos üvegkalitkáétól. Hisz a sorompó az emitt is sorompó. Megmagyarázhatatlan ellenszenv és félelem kúszik belém. Zsibbasztó a kétség: vajon mit találnak nálam? Jó, vagy rossz váltást fogok-e ki? Aznap milyen lábbal kelt föl az engem vegzáló szerv? Üt-e pecsétet, akkorát, mint az öklöm, a passzusom féltve vigyázott üres oldalának kellős közepére, netán csak lazán ellegyint magától? Jézusom, mekkora lesz a sor? Elég időt szántunk-e a határátkelésre? Pest Kanizsától jó kétórányira van, de határátlépéssel együtt kilencven évnyire.

Nincs módom megszabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. Vannak ismerőseim, itthoniak meg magyarországiak, akiknek egy jó ideje az országhatárok átlépése az uniós normák szerint történik. Semmi várakozás, matatás, ki- és bepakoltatás, idegőrlő várakozás. Néha egy-egy rutinvizsgálat, majd udvarias szalutálás. Kézcsókommal, istenvelükkel.

Bezzeg a másik sávban!
Mintha szégyenpadból állna föl az ember. Aztán a vallatás tortúrája:

„Persze, hogy én vagyok a képen. Csak az a szegény jó borbélyom… Nagyobb összegű valuta? Maga szerint határbusszal utaznak a milliomosok? Nem kérem, nem viszek semmit. Nem dohányzom, sajnos nincs cigarettám. Alkohol? Ebben a melegben? Na jó, vállalom... Egy hideg sör jólesne, mit tagadjam. Hová megyek? Mi köze hozzá? Leellenőrzi? Jó. Makóra, hagymabálba. Tudom, hogy augusztusban nincs báli szezon. De mit várt, mit válaszolok? Hogy a Blaha Lujza téren fogom a bombámat fölrobbantani, amit a jugoszláv békaemberek ürgebőrbe varrva a Duna vize alatt átadtak nekem? Támadóan csillog a szemüvegem lencséje? A szennyes zoknijaim nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek? Netán túl sok a motyómban a magyar nyelvű könyv, magazin meg az újság? Szerepzavar lehet magánál biztos úr, mert az ilyesmi a túloldali szerb kollégájának a szemét szokta szúrni. Már-már gyanúsan jól beszélek magyarul? Nem tehetek róla, jók voltak a tanáraim. Bevallom, tudok néhány verset is. Verjem ki a fejemből, hagyjam a határon, mert tiltott portékának számít, ami magának nincs: a szellemi kincs?”

Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak. Akárki igazolhat. Megannyi rémtörténetet tudnánk elsorolni. Miként alázzák meg az emberfiát. Kinek, hogyan tapostak a lelkébe. Gyógyír a sok mínuszos tapasztalatunkra, hogy időnként akadnak szép gesztusok is. Üdítően tiszta jellemű vámosok. Akiknek nem kell a szomszédba menniük az udvariasságért, ami ha a szakszerűség alázatával párosul: már nem is hat bántóan a föltartóztatott utazóra. Mert lehet olyan egyenruhással is találkoznunk, akinek a szemében nem egy vizsgálóbíró vagy ügyész rideg szenvtelensége, hanem jó kedély és csöndös megértés tükröződik. Emberséggel dolgukat végző emberek ők is. Nekik illő megköszönni a munkájukat.

Most, hogy a nyári szabadságolások ideje van, akadhat olyan kanizsai, aki átéli mindazt, amiről írtam. Olykor egy mórahalmi kirándulás is hosszú órás várakozás rémtörténetévé válik.

Bedugult határok, tömött kocsisorok, sávok. A rekkenő melegben elájuló, síró gyerekek látványa. Lelketlen, vizet aranyért áruló kufárok mindenütt.

Mindeközben politikai ígéretként a régi-új horgosi határátkelő megnyitásáról beszélnek. A kishatárforgalomnak szánva. Ami maga lesz az üdvösség. Megint egy új sorompóval…

Öles léptekkel haladunk Európa felé.
Hogy mekkora ez a tempó, és milyen a minősége: elég, ha pillantásunkat a horgosi határövezet koszlott termináljára vetjük. Meg a szemétben, bűzben fuldokolókra.

Elveszi majd a kedvünket. És ami ettől rosszabb: a hitünket.
Dagad bennem a félelem, hogy valamit nagyon elcsesztünk.

Pósa Károly