ELVTÁRSAK ÉS KORTÁRSAK

Rajzom

Az ő kegyelméből van a napunk.

Odakint drótokon himbálózó varjak. Év vége van lassan*. 

Meghajtja akaratát az esztendő. Fölsőbb rendelés szerint mégis enyhére sikerült az ősz. November utolsó fertályában a lebukó nap még mályvarózsa vörösen világított. Majdhogynem érezni lehetett a melegét, pedig már a sült gesztenyés kordék javában parázslottak, és a magasabb hegyek bordái között kémények koromszagát vitte a szél. December fehérrel érkezett. Úgy farolt be hozzánk a fagy, ahogy a hideg tekintetű menyét szokott beosonni a tyúkólba.

Eddig viszont eleven színekkel volt megrajzolva a táj, aminek görbülő hátán a letördelt kukoricásokon túl, a kanyargó dűlőutak mentén folytatódott valahol a földgolyó. Jó volt nézni a szemhatárt. Azóta is jó.

Abból merítek, amit láttam, és nem abból, amit olvastam, vagy amit mások mondtak.

Kövérre hízott elmék pusztítanak amúgy is, akik pusztán a könyvek, mások irományai, meg a közösségi média révén szereznek tanulságot. (A népszerűség járdáján lehet gyalog járni. Könnyű munka, begyűjteni „lájkokat”, vállveregetéseket. De látni ezek nem képesek. Elő-elő másznak a kövek alól. Helyük van a nap alatt, rendben. Csak ne lennének olyan hangosak!)

 

Ha rajtam állna (ó, persze, nem rajtam áll), a dolgok természeténél fogva nem sok parancsom lenne. Én csak egyetlen, szigorú esztétikai megkötést adnék minden kicsit is elmélkedő embernek: ne hazudj. Magamra nézve még egy másikat is fölvállalnék, azt hogy sose kelljen ölnöm. Sehogy.

Még így sem tudom, megúszom-e sikerrel, mindvégig, békében.

Amúgy is viszontagság teljes a vékony hétköznapok ügye-baja.

Abcúg, a szabadelvűségnek! A nemzeti teendő többé nem az, hogy kirontunk rájuk, mint ahogy a jó Zrínyi csinálta, aki egy szál szablyával veselkedett neki az abszolút túlerőnek. Nem. Ettől okosabban muszáj csinálni. Mert most is létszámfölénnyel bírnak, feléjük lejt a pálya és ők írnák elő a csaták menetrendjét is, efelől kétségünk se legyen.

Bizonyos rafinéria kell hozzájuk. Nem elég kicsavarni a bástyákat ostromlók kezéből a handzsárt. Pláne nem elég derékon ragadni egyet-egyet közülük, és lerántani őket a várárokba, mint valami újsütetű Dugovics Titusz, és aztán várni a zászlós dísztemetést. Nem, ez így már nem járja, sajnos. A régi módinak leáldozott.

Most két eszközzel lehet semlegesíteni őket.

Egyik, ha a saját fegyvereikkel győzünk fölöttük. Mindazzal az eszköztárral, amire kizárólagos jogot formáltak, és formálnak a mai napig is.

Például a humorral. A szatírával, vagy egy jó adag cinizmussal: utóbbit szigorúan bölcseleti értelemben véve, mert a leszúró magatartás, az ócsárolása bármiféle hagyományos emberi értéknek, az ilyesféle eleve megvető szóhasználat maradjon meg inkább nekik.

Ám egy kis gúnyolódásért mi sem kell hogy okvetlenül a pokolra jussunk, és ilyesmiért kilincselni sem szokásom. Mert korántsem hibátlanok. Csak azt hiszik magukról, ezzel kürtölik tele a világot. Ne féljünk viccet faragni belőlük, kifigurázni őket.

Szokás a humort valami ellenzéki hókuszpókusznak beállítani.

Ez mindössze annyiban igaz, hogy a más kárára történő örömködés minden koron hitelesebbnek tűnt, ha az uralkodó réteget, a hatalmon lévőket célozta meg. Régen pusmogtak Mária-Terézia viselt szexuális ügyeiről. Azóta kiderült, tőle erkölcsösebb királynőt lámpással sem lehetett volna találni... Aztán kikezdték Tisza Istvánt, akiről Ady is csak azt írta, „vad geszti bolond”, és ni – azóta róla is kitudódott, nemhogy „romba döntötte a történeti Magyarországot”, „sírba taszította az egész nemzetet”, hanem inkább mártírja lett 1918-ban a nemzetnek, hogy utána Károlyi meg a vörös hóhérai gúnydalokat énekelhessenek felőle, amelyek a rendszerváltozásig, a marxista történetírás – azt hittük – végéig generációk tudatát igyekezett fertőzni a baloldali eszmék igazával, és a kommunista csőcselék hősiességének hazug mítoszával. Amely mítosz mostanáig él, hála nékik, a szabadelvűséget, a nihilt hirdető kései utódaiknak. Akik most éppen ideológiailag zöldebbeknek akarnak tűnni a mohánál, rózsaszínűbbnek egy viselt tanga bugyinál, semlegesebbnek a neutron elemi részecskénél.

Pedig a 21. századi liberalizmusuk úgy simul a kommunizmushoz, ahogy az előbbi kozmopolitizmusa az utóbbi internacionalizmusához. Mindkettő egy tőről fakad: nemzetellenesek. Kár szépíteni, ez van.

Hogy a kultúra, a média, és az oktatás térfelén napjainkig túlsúlyban vannak, tragédia, amiért mi is felelősek vagyunk. Sokkal erőteljesebben kellett volna kezelni a helyzetet. Elvesztegettünk idestova három évtizedet, csak azért mert idealisták voltunk. Hittünk a jóban, a közös célokban, a nemzeti minimumban. De mivel ezek semmiben nem hisznek – sem a jóban, sem közösködésben, mert kizárólagosak, a nemzeti minimum gondolatától is irtóznak – kiröhögtek bennünket, és minden olyan területre benyomultak, amit mi feladtunk, jó szándékkal átengedtünk.

Maradva a humornál.

Egy jó karikatúra pont, mint mást, telibe találja a magabízó liberálist, ahogy a jó „mém”, bonmot, pamflet is. És ez módfölött bosszantja őket. Hisz eddig a tévedhetetlenség látszatában tetszelegtek, divatot diktáltak, kánonok szerkesztői voltak. S jaj volt annak, aki kiesett a kegyeikből!

Azt egyetlen szabadelvű sem szereti, ha netán más vélemény is akad. Mekkora paradoxon, hogy éppen azok tagadják meg a másfajta elveket, rekesztik ki a másként vélekedőket, akik amúgy a szabad gondolatokról, a gondolatok szabadságáról papolnak!

Azt meg kifejezetten rühellik, ha jön, létezik alternatíva az ő világukon túl, más módszerekkel építkeznek, más kerül hatalomra. Attól sikító frászt kapnak. Példa erre napjainkban bőven akad. Ilyetén a viccet is csak addig képesek elviselni, amíg nem ők az alanyai. Lévén, ezek nem is liberálisok, csak mondvacsinált szabadelvűek. Ezek nem mások: a régi, „jó” elvtársak eszmetörténeti leszármazottai.

Adós vagyok a humor mellett az ellenük alkalmazható másik fegyver magyarázatával. Ez különösen aktuális lesz, most, az ünnep közeledtével. 

Az irgalmassággal. Amit fegyelmezettséggel, jósággal, belső békével kell ötvözni.

Ezzel sem tudnak mit kezdeni.

Egyszerűen nincs rá ellenszerük. 

Megnémulnak tőle. Aztán persze ordítani kezdenek, előjön belőlük a semmit nem tisztelő lélektelenség, hisz a kor gyermekinek számítanak: egyetemes hit és morál híján saját magukat rakták idézőjelbe. 

Ezt személyesen is megtapasztaltam, amikor a minap szép szóval próbáltam hatni egyik ádáz – kvázi – szabadelvű ismerősömre. A bősz fölnőtt ember – valójában nagyra nőtt gyerek – reakciója kimerült a becsmérlő, trágár, személyeskedő válaszban. Sajnáltam, tényleg. Szomorú ember lehet az ilyen. Eldobott valamit magától, és most oda-vissza hányódik. Nehéz céltalanul élni.

Egyszerűen jobbnak kell lennünk. Jónak.

Ez – sokszor magunkra nézve is komoly erőpróba. Mégis megéri jónak lenni. Mert ez is csípi a szemüket.

Hiába, drámai időket élünk. A dráma pedig mindig egyet jelentett a jó és a rossz párharcával. Tudnunk kell a helyünket, a mi oldalunk erényeit.

Az pedig ne zavarjon bennünket, hogy az elvtársak átvedlettek kortárssá. 

                                         Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.12.07-én.

SÖRKATONASÁG, AVAGY A MAJMOK BOLYGÓJA

Jó előre tudom, nem leszek túl népszerű a mostanában sóhajtozó sok pacifista között, mégis vállalom a véleményemet: szerintem el kéne gondolkodni a sorkatonaság újbóli bevezetésén. Mindenütt! Értem ezalatt – Európában. Vagy legalább alapjaiban megtervezni, aztán megvalósítani egy újfajta fegyveres szolgálat beindítását. Adott a svájci példa. Működik. Területvédelmi egységekbe kapnak beosztást a megfelelő korú férfiak, akiknek állampolgári kötelességük közé tartozik, hogy minden 5-6 évben egy-egy hónapnyi hadgyakorlaton meg kell jelenniük. Nincs apelláta: muszáj a kiképzésen részt venni. A svájciak igen szigorúan büntetik a hazafias kötelességük alól kibújni szándékozókat.
Új korszak kezdődik a világban. Új kihívásokra nem lehet a régi sémákkal válaszolni. Megint a béke oázisának titulált Svájcot hozom föl példaként: tudják tavaly mit gyakoroltak a svájci hadkötelesek egy hónapon körösztül? Azt, hogy milyen lesz az élet Európában áram- és vízellátás nélkül. A katasztrófahelyzeteket. Mad Maxot - újratöltve. Megakadályozását az anarchia elszabadulásának . Amibe, ha nem vagyunk észnél belelavírozza magát az emberiség. Sok minden elmondható a zsurinyó, sajtképű helvétekről, de nem bolond az Alpesek népe. Tudják, sejtik, mitől kell a jövőben tartani. Ráadásul a bevettnek tűnő szokások immáron elavultak. Látszanak a rendszer gyenge pontjai, és a szemünk előtt mutatkozik meg az össz jele annak, mit tett tönkre például a sorkatonaság megszüntetése. Nincs is rajta mit csudálkozni. Majmok bolygóján élünk, minden a visszájára lett fordítva, mert a Cseh Tamás által megénekelt Kék Páviánok azzá tették a világunkat, amiből 2017-ben remélhetőleg elkezdünk kikecmeregni. Most van itt az ideje, hogy a Rend, az Ember hangja, az érthető, a tűpontos és az értékrendű szavak, fogalmak kapjanak megint főszerepet. Nem, nem fogja minden bűnös elnyerni ugyan a méltó büntetését – én a néhai Jugoszlávia lakója, tapasztaltam már, milyen viszonylagos a sokszor elátkozottak számonkérése –, de eljön az idő, nem is sokára, amikor ketrecbe zárnak majd párat azon majmokból, akik hagyták ezt a gyalázatot. Nem csak a tudatos züllesztést. Hanem elszámoltatják majd őket az összes rákfenéért, válságért, a gerjesztett nihilért, amit a XX. század második fele szakmányban zúdított a nyakunkba, mindig a liberális demokrácia pallosát hordozva. Mi szép lassan annyit tehetünk, hogy az itthoni, meg az odaáti majmok heccelőit, a félmajmokat, akik majmokká akarnak válni sorra megnevezzük, kirekesztjük őket, és minden kártékony cselekedetüket megakadályozzuk.
Ha kell, erőszakkal. Vége a finomkodásnak. A bőrünkön tapasztaljuk mivé lett a szabadságvágy. Látjuk mivé lettek a pudingon fölnövő fiúk generációi. És még ha csak a civil szférában jelentkeznének a romlás virágai! Ha nem lenne túl sok, ijesztően mindennapi a megannyi keszeg vállú, ijedt szemű, tétova anyámasszony származék. A verbuváltak között is fölüti fejét a defetizmus. Magyarország vagy fél éve többezres létszámban toborzott határőröket. Jelentkeztek sokan, hisz a katonáskodás egyre jövedelmezőbb szakma. Nagyszerű. Becsülettel szolgálni a hazát, hellyel-közzel tisztességes bérért: nekem, meg rajtam kívül sokaknak imponáló lenne. Ezért ütött szíven, amikor a minap kis színes hírként jelent meg, hogy a magyar határ mentén valaki(k) - bizonnyal egyenruhás(ok) - jókora, a magasból, akár helikopterből is látható szöveget „dolgoztak” a földbe, elnézést, idézet következik: „Faszom teli van”, így a fölirat, hirdetik a méteres betűk. Mindezt olyan zónában, ahol csak rendőrök, katonák tartózkodhatnak. A magyar állam felségterületének peremén. A szent haza védett földjébe vájva.
Ez nem dühítő, hanem szomorú, s mint olyan töprengésre éppen elég okot adó.
Hasonló stílusnál maradva, kikívánkozik a kommentárom, egy ide illő régi bácskai mondás: „Aki kurvának áll, az ne szíszogjon, amikor basszák.”
Ezek az emberek, akik egyébként minden tiszteletet megérdemelnek, nem prostinak, bűnözőnek, világ szélhámosának, saskabarés ripacsnak, de még csak nem is bohócnak álltak, hanem egy nemesebb cél érdekében a hazát védeni. Ma ez nemigen divat. Tudjuk: nincs sorkatonaság, a gyerekfiúk után az anyjuk ágyaz, takarít, a szemöldökét szedi már a zsúrpubi kemény pártelnök is, ijesztő egy mai sihederben legföljebb az orrpirszingje, vagy a tetoválása lehet, ha egyáltalán akad bicepsze amire ráfér a lángot okádó kínai sárkány. Jobbára délig hagyják pihenni szegényeket, mert kicsit mozgalmasabbra sikerült valamelyik estéjük, kifogyott a diszkóból az energiaital, megfáradtak a drága lelkek. Nincs módiban a fegyelem. Ezzel együtt a kurázsi is kiveszni látszik.
Mégis minimum meglepő, ha idáig ragadtatja magát valamelyik egyen gúnyás. Hány mentős, tűzoltó, ügyeletes vasutas, portás, biztonsági őr, orvos, nővér tudna keseregni, amiért kimaradtak a szilveszteri buliból? Elkezdte-e már valaki sajnálni a vendéglátóiparban dolgozókat? Ha nem, jelzem, biztos a pincéreknek, szakácsoknak, londinereknek, bárzenészeknek, kabaristáknak, is tele lehet a micsodájuk ezzel a nagyvilági ünnepléssel, elkélne nekik egy kis pihenő. Számos dolgos ember nem engedheti meg magának a lazább ünnepet.
Illik az ő álláspontjukkal is szembesülnünk néha.
Ha valakinek fáj hogy szilveszterkor szolgálatban kell lennie, másokra kell ügyelnie, észnél muszáj maradnia, az ne menjen katonának. Ilyen egyszerű. Mivel én még emberrel nem találkoztam, aki elégedett lett volna a fizetésével, mert mindig lehetne több, nincs az Istennek annyi pénze, amennyit el ne lehetne viselni bér fejében: szóval nem biztos, hogy a pénz szemszögéből kéne szeretni valakinek a szakmáját. Pláne egy egyenruhásnak - a hivatását.
Az bizony - több puszta szakmaiságnál. Az hivatás, vagyis - hitvallás. Gyönyörű, nemes föladat. Ember kell hozzá. Még ha olykor rosszízű poénkodás, némi keserűség buzog is egyesekben. Előbb kellett volna gondolkodni. Senkinek sem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy a hazát szolgálja. Mi lenne, ha minden elégedetlenkedő munkásember öles betűkkel írná ki a gyár, a cég előtti aszfaltra a trágár világfájdalmát? Ugye. A többség teszi a dolgát. Harmadik műszakban, karácsonykor, szilveszterkor. Hóban és kánikulában egyaránt. Mikor milyen rúd jár rá.
Remélem a botrányosnak mondható határzónás eset a példás szankciók után egyedinek lesz nevezhető. Ellenkező esetben én szégyenkeznék a magyar fegyveres testületek helyett.

Pk

MATT, HÉT LÉPÉSBEN

Bármennyire is adná magát, ez nem egy jóféle kriminovella címe, jóllehet igen sok bűncselekményt tartalmaz, és számos általam meg nem nevezett bűnözőről, gonosztevőről szól. Az igényesebb, borzongásra vágyó olvasó kedvéért az erőszak sem hiányzik belőle. Ráadásul javarészt a valóság írta, mit írta, diktálta, és csak a végkifejletet illetően hagyatkoztam a fantáziámra. Tartok tőle, hogy a szerény képzelőerőmből kifolyólag az írás vége felé mégiscsak egy túlontúl optimista, papírszagúra sikerült képet vizionáltam. Az élet már most cáfolni látszik. Hisz nagyjából az ötödik lépés közepe tájékán járunk, és hiába hogy fehér bábokkal játszunk, most a sötétek vannak lépéselőnyben. Szabályellenes, de övéké volt a kezdő lépés is. Ám ebben a játszmában régtől fogva nincsenek szabályok. Így, ennyire sakkban tartva semmi nem utal arra, hogy legalább döntetlenre billentsük a partit. 

1. lépés

A NATO égiszébe tagozódott, védelmi reflexében megrendült, szellemi- és erkölcsi rendjétől megfosztott, a jóléti társadalom eltunyulásában degenerált Európába irányított közel-keleti, afrikai és nyugat-ázsiai embertömeget a helyi szabadelvű politikai- és civil közösségek túláradó szeretettel fogadják. Washington meleg hangú táviratban üdvözli mindezt. A humánumra hivatkoznak. S míg a föltétel nélküli befogadást propagálók sokasága csak mosott agyú, rövidlátó, szerencsétlen hülye, addig a legfölsőbb köreik, a vezetőik fizetett ügynökök, akik a tradicionális európai értékrend lezüllesztésében érdekeltek. Teszik mindezt nagyon tudatosan, immáron hosszú évtizedek óta.      

2. lépés

Európa pereméről az idegen emberáradat személyazonossági okmányok, egészségügyi vizsgálatok, vagyis a legminimálisabb ellenőrzés nélkül a kontinens belsejéig hatol. A milliós jövevények hadával érkezők á la carte jóléti államokat tűznek ki maguk elé célországnak, amely országok amellett, hogy az európai gazdaság gerincét képezik, a megengedőbb hozzáállásuk révén a szociális ellátó rendszerükre települve kényelmes, nem termelő életmódot biztosítanak gyakorlatilag bárkinek, aki azt kéri. A képzetlen embertömeg – átvonulva a köztes országokon – már kezelhetetlen csürhe gyanánt viselkedik. Követelőznek, gyakori incidensek tarkítják vonulásuk nyomát. Megérkezve sokan közülük az ellátmányra panaszkodnak. Elégedetlenkednek. A Fehér Ház aggodalmát fejezi ki. Ráunva a semmittevésre eddig soha nem tapasztalt mértékű lesz a betelepülők által elkövetett erőszakos cselekmények sorozata. Néhol megpróbálják elejét venni a bajnak.

3. lépés

Ahol kontroll alatt, a külvilágtól elszigetelten sikerül tartani a bevándorló csoportokat, ott egymás között történnek meg a legriasztóbb bűnügyi esetek. Ahol pedig az őshonos lakosság közé keveredhetnek, ott a helyiek rovására ugrásszerűen megnő az agresszív bűncselekmények száma. Nemi erőszak, fosztogatás, garázdaság. Nincs már olyan befogadó közeg, ahol szívesen látnák őket, mert a vállalhatatlan – az európai rendet semmibe vevő magatartásuk – mindenhol irritálja a lakosságot, konfliktusok követik egymást. Az első, migránsokkal beszivárgott terrorista-sejtek aktivizálódnak. Robbantások, merényletek történnek. Európára szabadul az erőszak. Vér mindenütt, eluralkodik a bizonytalanság. Az USA fölajánlja az együttműködést az európai titkosszolgálatoknak.

4. lépés

A bevándorlók létszámának növekedésével – a tétova európai hozzáállásnak, és a fölkészületlen európai jogrendnek hála – egyre agresszívabbakká válnak. Ellentüntetések kezdődnek a mind elkeseredettebb lakosság részéről. Az USA diplomáciai úton az emberi jogok tiszteletben tartását javasolja, és nyugalomra int. Ennek ellenére napról-napra tömegesebbé, és gyakoribbá válnak az összetűzések a helyiekkel, sőt, a jövevények olykor már a karhatalmi erőkkel is szembe szegülnek. Itt-ott a legveszélyesebbeket ugyan kiemelik közülük és hazatoloncolják, mégis: mindennapossá válnak a zavargások

5. lépés

Látva a politikum tehetetlenségét a nyugati és a skandináv őshonos lakosság a saját kormányai ellen fordul. Megrendül a bizalom Brüsszel iránt. Soha ennyi ellenzője nem volt az Európai Uniónak. Az ókontinens zöme immáron radikális változásokat követel. A nép az utcára vonul. Polgári engedetlenség, sztrájkok bénítják meg az országokat. Meginog a gazdaság. Újabb válság a küszöbön. Az USA megsürgeti a szabadkereskedelmi egyezmény aláírását. Mindeközben – mintegy válaszreakcióként, de tulajdon képen jól fölfogott érdekek mentén – tovább szaporodnak a terrorista akciók. Ártatlan európai emberek százai lesznek az áldozatai a merényleteknek. Sodródás a káosz felé. A másod- és harmadik generációs, Európában született muszlim közösségek vallási és politikai vezetői előbb burkoltan, majd egyre nyíltabban önálló jogrendet, elszakadást hirdetnek a befogadó államoktól. Ahol többséget alkotnak, ott már nincs helye a tradicionális Európa ethoszának.

6. lépés

Voltaképpen nyilvánvaló: össz európai szinten küszöbön a polgárháború. Az Unió eresztékei recsegnek, már alig akad valaki, aki követné az utasításaikat. Az USA segítő szándékát tolmácsolja. A széthullás borítékolható. A leginkább érintett, korábban befogadás-párti nyugati kormányok kapkodva bár, de megpróbálják saját kezükbe venni az irányítást. Mintha vezényszóra történne, ezzel egy időben Bosznia, Szandzsák és Koszovó muszlimok lakta területein újra kirobban a balkáni háború. Az iszlám radikalizmus új erőre kap. Egyetértésben a belgiumi, a francia, a hollandiai és az angliai hit-testvéreikkel a németországi és ausztriai tízmilliós török közösség több tízezres fanatikus harcosa fölfegyverzi magát, harcra buzdítanak a vezetőik. Allah akbár. Az anarchiába fúló nyugati és észak-európai térség után a déli régió megint lángba borul. Keresztény európaiak tömege indul meg Kelet- és Közép-Európa irányába. Oroszország gyéren lakott területein megjelennek a szorgalmas német telepesek. A Lajtán innen önszerveződő keleti államok érdekközössége alakul, a Baltikumtól az Al-Dunáig erős határzár épül.   

 
7. lépés

Európa fölszámolása lényegében megtörtént.

Akik mindezt kivitelezték, finanszírozták, és mindennek a haszonélvezői, majd a kizsigerelő urai lesznek a teljesen új, hosszú évszázadokra élhetetlenné tett Európának, azok most a romhalmazokról tudósító képeket látva hanyatt dőlnek a foteljaikban és a sokadik vérátömlesztésük jóleső tudatában élvetegen fújják tovább a szivarfüst-karikákat.

Az USA jegyzékben fejezi ki sajnálkozását.

Matt.

Pk

PÉNTEK 13. – PÁRIZS...

A második világháború óta először - Franciaország lezárta a határait.

Párizsban kijárási tilalmat vezettek be.

A taxisok – állítólag – ingyen fuvarozzák a lakosságot. A francia elnök drámai hangú tévébeszédében mindenkit otthonmaradásra szólított fel. Az intézmények a szombati – mai – napon bezárva tartanak. 

Hat helyszínen, minden jel szerint összehangolt támadás érte a francia fővárost. Legalább 153-an haltak meg. A súlyos sebesültek száma is százas nagyságrendű immár. Így félő, hogy emelkedni fog az ártatlan áldozatok száma. A legtöbben - 119-en - egy rock-koncerten vesztették életüket, ahol a beszivárgó terroristák válogatás nélkül kezdték lőni az 1000 – 1200 fős tömeget. Szemtanúk beszámolója szerint a mészárlás – jobb szó nincs az iszonyatra – gépies rutinnal folyt. Ha kiürültek a fegyvereik, a hóhérok újra táraztak. "Legalább 10-15 percig tartott. Újratöltöttek. Nem kellett sietniük. Háromszor-négyszer is újratöltöttek" - mondta el egy túlélő. Aztán túszokat ejtettek, majd tovább folyt a vér, mígnem a francia speciális alakulat megérkezett, és villámgyors akcióval kilőtte a támadókat. A legfrissebb információk szerint közel sem biztos, hogy mindegyiket. Több terrorista élve megúszhatta. Ők most valahol a körbezárt Párizsban lehetnek.

A francia-német barátságos focimeccsen – egyelőre úgy hírlik - öngyilkos merénylő robbantotta föl magát. A meccset félbeszakították, az emberek, a nézők a pályákra tódultak. A német válogatott még a hajnali órákban is a stadion öltözőjében várakozott. Ugyanakkor két étteremben többtucatnyian vesztették életüket, szintén terrortámadások következtében.

Mínuszos hír, de mégiscsak hír, hogy a U2 rock banda lemondta a ma estére tervezett párizsi koncertjét.

Mint ahogy mínuszos hírek azok is, ahogy a világ, vagyis pontosabban Európa vezetői teszik közzé sajnálkozó, együtt érző nyilatkozataikat. Most megint (Charlie) hebegnek. Kérnének inkább bocsánatot. Amiért idáig hallgattak, elhallgattak vagy egyszerűen tudomást sem vettek a rettenetes valóságról. Például arról, hogy csak idén októberben az iszlám terror 31 országban szedett áldozatokat. Ennyi helyen volt terrortámadás, ennyi helyen történt merénylet. A borzalmak százak, vagyis jobban mondva ezrek életét követelték. Pontos számukat soha, senki nem fogja meghatározni.

Én nem vagyok elemző. Csak egy ember lennék, aki – amennyire lehet - igyekszik a dolgokat tisztán látni. Olvasok. Rádiózok. Megnézek egy-két híradót. Több helyről tájékozódok. Az egymásnak ellentmondó információkat is mindig megbecsülöm: kihámozható belőlük a viszonylagos igazság. Aztán megírom a véleményemet. A saját weboldalam az egyetlen fórum, ahol mindezt megtehetem. Pénzt nem kapok érte, viszont lelki szemeimmel már látom, hogy a média hiénái a koncra vetették magukat. Megint lesznek szakértő kommentárok a tévéstúdiókban. A hallatlanul fölkészült szaktekintélyek, az egyetemi tanárok, a hozzáértők falkája kikészítette már az öltönyt-nyakkendőt. Már várják a szerkesztői telefonokat, hogy mint közvetített focimeccsen szokás, lejárt szavatosságú edzőként a mikrofonokba magyarázzák a magyarázhatatlant.
Az öngólt. Ahogy tökön rúgta magát a csatár. 

Remélem a német vasútállomások falain még ott vannak a Migranten Willkommen grafittik.

Remélem az általam megnevezni nem kívánt, elhíresült, viccesnek mondott francia szennylap valami blikkfangos, csöppet sem kegyeletsértő karikatúrával rukkol elő.

Remélem, hogy Merkel, a svéd szélső balosok, a Calais-nál a csőcseléket hergelő „humanitárius civil szervezetek” beteg lelkei, vagy a mindenfelé bégető Egyesült Európai Álmokat kergető liberális birkák most látják az iszonyatos képeket, nézik a televíziót. Hát persze hogy nézik. Közben a seggükben az ujjuk. A szivárványos multikulti zászló meg a spájzban.

Rossz dolog lehet a bűntudat. Nem egyszerű földolgozni a traumát: cinkos vagyok abban, hogy mindez tegnap Párizsban megtörténhetett. Holott tudván tudtuk – előtte megesett Londonban, Madridban, és fölsorolhatatlan az összes helyszín. Mégis akadnak olyanok, akik a szivárvány zászlaját emelik a magasba, a nemzeti lobogók helyett. Most a sarokban van az összes rózsaszínű transzparensük. Kussban.
De nincsenek kétségeim.

Majd előveszik, amint elült a lőporszag. Köll az még. Amikor majd megint lehet vonulni. Abban jók vagyunk itt Európában. A sajnálkozás, a részvét, az emberi nemességre való hivatkozás kultúrájában. Az önsorsrontásunkban. Ahogy magunk reszeljük el alattunk az amúgy is kikorhadt faágat. Csak egy valamiben nem vagyunk jók: önmagunknak beismerni azt, hogy tévedtünk.

Hogy az az út, amire egyes nyugati politikusok terelnének bennünket, a józan többség szerint is járhatatlan.

Mit járhatatlan!

Mára kiderült, beigazolódott: zsákutca. Most fájdalmas a fölismerés.

Részvétem! Az ártatlan áldozatok nyugodjanak békében!

A vérük meg szálljon azok fejére, akik ezt a tényt még mindezek után sem hajlandóak tudomásul venni, és farizeusi képpel elmennek a rosseb tudja hányadik konferenciára, megvitatni a nagy büdös semmit, vonulgatni akarnak a kamerák kereszttüzében, miközben a szabadságról, az együttélés szépségeiről, a másság mindentől szebb értékrendjéről a politikai korrektség nyelvén papolnak.

Azokéra a gazemberékére, akik tönkreteszik Európát.

Pósa Károly

HOVA EMIGRÁLJAK?

 

Tudják mi a pocokgradáció? Tömegrajzás.

Amikor bizonyos években – például az enyhe téli hónapok miatt - a pockok létszáma nagymértékben meghaladja az átlagos egyedszámot. De a sáskajárások ugyanúgy gradációs jelenségek, hasonlatosan az észak-amerikai tundrákon időnként óriási tömegben megjelenő lemmingek vándorlásához. Ha beköszönt a pocokgradációs időszak, akadnak bagolypárok, amik 19 fiókát is képesek fölnevelni. Nekem nincs tizenkilenc utódom, három szájat viszont muszáj etetnem. Ennyi a fészekalj. Mivel gradációs időket élünk, mert falkában vándorolnak a szülőföldemen át, lelakva Bácskát, és a sáskajárás már napi szinten tapasztalható, mi más egyebet tehetnék? Én is elvándorolok.

Amerika régi álmom – de oda vízum, zöld kártya híján nem mehetek. Ráadásul az egyetlen nagyhatalom, aki tél-túl hatékonyan védi magát a gradációs folyamatoktól. Keleten-nyugaton egy-egy óceán, délen sok ezer kilométernyi demokratikus betonkerítés, északon meg Kanada kefesűrű erdőségei.

Ázsia hagyományosan zárt közösségébe beilleszkedni Marco Polonak sem volt könnyű. Fehér, fekete, drapp embertől ódzkodnak, kétezer éve a kínaiak is inkább a falas megoldásban hisznek. Az Orosz Anyácska vodkatengerét viszont már nem bírná a negyvenöt éves májam.

Maradna Ausztrália, de egyrészt rohadtul messze van, másrészt ami ott mozog, az emberre veszélyes. Ezt manapság szerencsének nevezik. Ezen felül az ausztrál parti őrség nyílt lőparanccsal bír: a hozzám hasonszőrű pockokat csónakostól visszavontatják a nyílt tengerre, és még örülünk hogy nem egy torpedóval fogadtak.

Mi marad hát a busa fejű bácskainak? A Közel-Kelet és Afrika.

Ki is néztem magamnak térképről a Katari Államot. Az egyik legtoleránsabb arab országnak számít, pedig államformája – a libertinus demokrácia helyett most láss csudát! - abszolút monarchia. Egy ember - az uralkodó - dirigál. Mégis megtűrik, akárcsak a rövidnadrágos, trikós nyugati nőket is, bár a vallási szokásaikra ajánlott ügyelnünk. Az iszlám náluk társadalmi forma, erkölcsi előírás, ami az ott lakók életének szerves meghatározója. Ahogy a GDP-jük is. A világon Katarban a legmagasabb az egy főre jutó hazai össztermék: minden lakosára 90 ezer dollár jut évente! Gyógyír a negyven fokos hőségre! Ennyiért már megéri a sivatagot, meg a helyben sugárzó al-Dzsazíra hírcsatorna reklámjait bámulni. Pláne, ha számításba vesszük az újvidéki televízió műsorainak színvonalát.

Tehát Katarba szeretnék emigrálni. Oda kell a munkaerő.

Persze, nem karikaturista-közírói állást keresek. Egy ideje az arabok nemigen értik a viccet. A ceruzástól lemetszett kezemtől csak a lefejezésem lenne kínosabb. Kőműves segédmunkásnak viszont akad hét ajánlatom is – ennyit a világhálón böngészve kapásból találtam. Kérik hozzá a megbízási szerződésemet és az irataim másolatát. Ez utóbbi fejtörést okozott, mert én a szerb-macedón határnál meg akartam szabadulni minden okmányunktól: széttépve a passzust, a diplomát, a véradó könyvecskét, az anyakönyvi kivonatot. S csak miután föllármáztam, leraboltam fél Szerbiát, végigpofoztam néhány macedón rendőrt, molotov-koktélokkal áttörtem a görög határzárat, mutatnám a brüsszeli tévécsatornáknak a sírásra görbült szájú kis családomat, dühödten kérve a humanitárius jussunkat. A görögök kezüket-lábukat törve meghiteleznének. Kapnék tőlük csomagot. Ebből kiválogatnám a hal- és marhakonzerveket, amiket az isztambuli bazárban pénzzé tennék. 

Míg Anatóliában járnék, az út mellett parázson minden nap sült malacot pörgetnék. Füttyögnék, mutogatnék a lefátylazott nők után, és gúnyt űznék abból, aki fejkendőben merészel elhaladni előttem. Ha ezért netán rossz szemmel néznek rám, hivatkozni fogok az emberi jogaimra, meg egy régi pozsareváci egyezményre, amelyben Krassó-Szörény Vármegyét elcsatolták a török portától. Szíriába érve az ottani hatóságoktól politikai menedékjogot kérek majd, és a Vörös Félhold segélyszervezet a gyerekeimet tengerparti üdültetésre viszi, ferences rendi hittantanár kíséretében. Nekem sűrű bocsánatkérések közepette kifizetik a damaszkuszi úton szembejövő forgalom miatt elszenvedett sérelmeimért a bánatpénzt. Mivel angolul keveset, arabul meg semennyit nem beszélek, magyarul kényszeríteném rá a taxisofőröket, hogy gyűjtsék halomba a sivatagban elhajigált szemetünket. Csak szerb dinárral és magyar forinttal lennék hajlandó fizetni. Utunk során követelném a latin betűs feliratokat, és Rijádba érve egy keresztény, siket jeltolmácsot. Mivel Szaúd-Arábia az USA leghívebb közel-keleti szövetségese,  Mekkában szankciókkal fenyegetném a városi vezetést, a déli harangszó elmaradása miatt.

Mire családom tagjaival Katarba érnék, már megelőzne a hírünk. Fogadna bennünket a legfőbb imám, aki megmosná a lábunkat, és többször, nyilvánosan elnézést kérne az iszlám évszázados túlkapásaiért. Aztán mindenfajta segélyt kapnánk, többet, mint amiért az ott élők valaha megdolgoznak, amiből futná egy helyi, radikális katolikus párt megalapítására is. Katarban, a tengerpart legszebb részén egy grandiózus katolikus templom alapköveit is lerakatnám belőle, de az építkezést már az adófizetők pénzén az állam finanszírozná. A tornya csak egy kicsivel lenne alacsonyabb a kölni dóménál. Ott rendezném be a Katolikus Párt központját, és vasárnaponként, a misén prédikálva uszítanék a helyi muzulmán többség ellen. Innét egyenes út vezetne ahhoz, hogy Katar első ombudsmanja lehessek.

Szólnék néhány régi bácskai cimborámnak, zentai, királyhalmi, horgosi haveroknak, hogy szedjék a cókmókjukat. 

Induljanak. Mi vagyunk az arab világ reménysége. Szükségem lesz megbízható magyar emberekre.      

Pósa Károly

szerkesztett változata megjelent a Magyar Hírlap – Vélemény rovatában

2015. augusztus 27-én

HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - V.rész

Gustav Bahr a kanizsai lépcsőházban

Ritkán esik meg velem, hogy az első bekezdést, a bevezetőt tulajdon képen magyarázólag – de nem mentegetőzésként - utószóként vagyok kénytelen hozzáilleszteni a leírt szöveghez. Most ez történt.

Egyik kedves ismerősöm ugyanis elgondolkodtató tanulmányt készített. A jelen kor emberének a cselekvési lehetőségeiről szólt. (Amit írt: bizony nem sokesélyes, csöppet sem ígéretes a választékunk - sajnos…) Ennek érzékeltetésére a mostani érát rendre „fekete időknek” nevezi. Ha csak a tegnap esti híradóban mutatott képsorokra visszaemlékezünk, szilárd alappal vélhetjük jogosnak borúlátó esszéjét. Csatlakozva a gondolatmenetéhez, ideje korán, előre szólnék, hogy a „fekete időkben” szokásos attitűdöt jóllehet kínosan kerülöm ugyan, ám egyeseknek ez az eszmefuttatásom sem hat majd egyébnek, mint varjúkárogásnak. Kár.

Inkább önkritikusnak szántam.

Aztán meg ha valaki nagy mellénnyel le is fog szólni emiatt, jusson eszébe: a tiszta ing mindig közelebb áll a szívhez, mint az ezüstpitykés lajbi. És ha az a bizonyos ingünk makulátlan, úgy bátran magunkra vehető.

Emlékeznek Gustav Bahrra? Nem? Egy légből kapott világutazó volt, aki a múlt század harmincas éveiben, és a Rejtő Jenő által írott könyv lapjain eltűnt a térképről. Megmentésére összefogott az emberiség. A világ a zsebébe nyúlt; pénzalapokat létesítettek, mígnem boldog-boldogtalan együtt könnyezett az elveszett földrajztudósért. Az egyszeri lépcsőházban is pityeregve tárgyalták Gustav Bahr szerencsétlen sorsát, adományokat ajánlottak föl a megtalálásáért, miközben egy félemelettel odébb lévő lakásban, a zongorahangoló lyukas zokniban volt kénytelen nyomorban tengődő családját eltartani. Őróla a házmester is megvetéssel beszélt. Nem járt a részvét neki, koldusfillér sem. Bezzeg a glóbusz túlfelén eltűnt, ismeretlen – ám mint kiderült: szélhámos - tudósnak!...

Talán észrevehető a párhuzam a jó kilencven éve megírt ponyvaregény keserű igazsága, és a mostani korszak érzéketlensége között.

Milyen könnyű ma messziről bátornak lenni! Együttérzőnek, nemes lelkűnek, az igazság látójának! Hisz eltárgyiasult földgolyónk minden szögletéből a hasznos, és a haszontalan információ házhoz (az otthonunkba!) jön. Ám ha valami tőlünk csak karnyújtásnyira zajlik, inkább szemérmesen fejet fordítunk.

Kitágult a világ. A koreai kompbaleset ugyanúgy megérint, fölzaklatja képzeletünket, mint a perui földomlás.

Csakhogy a világháló, amint nyúlik, úgy nagyobbodik. Egyre tágulnak rajta a lyukak. És mint köztudott a megereszkedett, túlméretezett lyukú háló, a globalizáció már semmire sem használható. Nem hogy halat, de más egyebet sem lehet vele meríteni. Legföljebb nyákos uszadékot, a sodródó ormótlan limlomot. Hovatovább azt is csak nehézkesen, mert a csomózás bizony fölfeslik. Már látszanak a meghasadt rések ama – egykoron eltéphetetlennek hitt - hálón: a biztonságnak, a személyiségi jogainknak, a magánéletünk szentségének mindinkább híját érezzük. A szűkre csomózott, apró lyukú háló még megszűrte nekünk a fontosat. Tartott, erős volt. A közel lévő lyukak sűrű varratain megrostálódott a mindenség. Ami hígnak bizonyult, az elmaradt. Dolgaink ilyetén feszesebbre fogottak, személyesebbek voltak. Számítógépes csevegés helyett működött a ház előtti kispad; mobiltelefon nélkül is megtaláltuk a szót másokhoz; az estéket pedig nem egy villogó doboz, hanem a szomszédok, ismerősök közötti kártyacsata hangulata varázsolta élménnyé.

Élt a közösség, mert tényleg létezett egyfajta minimális, szavakkal ki nem mondott szolidaritás a kanizsai emberekben.

A közös csoportba tartozás soha nem kifelé mutogatott, hanem mindig belterjességet föltételez. Titokzatosságot, összekacsintást, belső értékrendszert, közös nevezőt, együttesen érthető szavakat: ez ugyanis a társadalmi csoportok különélésének - vagy ha tetszik: létének – az alapja. Ha én dekódolhatom a te gondolataidat, szövegedet, magatartásodat, úgy rögtön tudom, hogy együvé tartozunk. Pont, amiként engem megért a másik. Lett légyen szó közös kultúráról, szülőföldi ismerősökről, munkahelyi-, gyermekkori kapcsolatról, szerelmes társunkról. Hasonlóan, mint a bűnszövetkezet, a titkos társaságok: a gondolkodásunknak intimek a mezsgyéi. Csak a beavatottak bírják a jelrendszerünket.

Ha azt mondom Vigadó, Apczi Pista nótája, Kékköröszt, Cigánylejáró, Gubiak, vagy szimplán tóparti közök, Batyus Vittus: már egy szabadkai sem fogja megfejteni miről szóltam. Hiába, hogy földrajzilag alig kőhajításnyira él innét. Jó értelemben hívhatjuk ezt falkaszellemnek? Igen.

Éppen emiatt keserves az életünk. Mert ez van megszűnőben.

A valahová tartozás pillérei megroggyantak.

A vissza-visszasírt világunknak ugyanis a tagoltság volt a jellemzője. Alá- és fölérendelt létezett olyan természetességgel, mint a mellé- vagy hozzárendelt értékek. Ezt a megbonthatatlannak tűnő egyensúlyrendszert söpörte el a mostani, gyakran feje tetejére fordítottnak mondott mindenség. Hacsak tótágast állna, még tán érthető is lenne! Visszafordítható. Vagy kézen állva, alkalmanként kiismerhető… De ettől sokkal nagyobb a baj. Mert nemhogy csak visszájára fordult, hanem szétszóródott. Szilánkjaira esett, elemeire bomlott. Úgy oszladozik a világmindenség, hogy a bűzére már érzéketlen a többség orra.   

Régebben Kanizsánk három alapzaton nyugodott. Három torony hajolt össze, alkotta mindazt, ami a településünk, és ezen belül a közösségünk létét meghatározta. A parasztságunk, a polgárságunk és – igen – a nemességünk. Utóbbi abban a sajátos bácskai értelmezésben, ami földbirtokkal, vagyonnal együtt mérte e kiváltságos rangot.

Mára parasztság nincs. Ami megmaradt belőlük, azok többnyire inkább vállalkozók, gazdálkodók. Zömük hírből sem ismeri nagyapjuk ragaszkodását a földhöz. Nem kell megróni őket. Egyrészt azzal a letűnt korral, ahogy fönt már írtam, a tiszta, paraszti, őserejű életszemlélet szentsége is megkopott. Személytelenebb a hozzáállás, ridegebbek a szokások. Másrészről a mi parasztjainkat immáron száz esztendeje folyamatosan nyomják, irtják, teszik élhetetlenné mindennapjaikat. Nehéz nem észrevenni e sunyi tudatosság célját. Akinek földjét elveszik, annak a jövőjét ragadják el. Hogy milyen tökéllyel működik ez az alamuszi szándék, arról tanúskodnak az elhagyatott tanyáink százai, és a meglévők körül a látható lepusztultság. A hajdani paraszt rátartisága, pedantériája helyett az igénytelenség, a rendetlen udvarok, a szanaszét szórt lepukkantság ad képet kevéske megmaradt földművesünk hitéről. Egykori gazdák a tanyájuk téglával kirakott udvarán késsel szedték ki a serkenő fűcsomókat. Manapság a méregdrága kombájn mellett hegyekben áll a traktorgumi, az építkezési törmelék, meg a tavalyelőtti trágya gazos halma.

A második – a polgárságunk - igazi pharoszi világítótornyunk kéne, hogy legyen. Ugyan, kell-e mondanom, mennyire tudja küldetését beteljesíteni? A mi „világítótornyainkat”, azon keveseket, akik kiérdemlik: lámpással kell keresni. Hiszen a tisztes jómód, a középosztály ugyancsak meghaladott fogalmakká silányultak. Életvitelében a mi polgári rétegünk ugyan olyan talaját vesztett, mint a parasztságunk. Egy részükből proletárt faragott a rendszer, másokat hajdan elüldöztek, a maroknyi meghagyott pedig ezekben az órákban is a túlélésre játszik, mert retteg a lecsúszástól. Felelősséget hogyan lehet elvárni, az egzisztenciájának peremén egyensúlyozótól? A döntése – tisztelet a kivételnek – sosem lesz független az érdekeitől. Vállalkozók, kisiparosok, közalkalmazottak, tanárok, tisztviselők, egyházi emberek és mindenki, aki a helyi öntudatot lenne hivatott képviselni, az értékelvűség helyett legtöbbször az érdekei mentén cselekszik. Moralitás nélkül sodródunk az árban. Fájdalmas ráébredni, kimondani még inkább: amíg így éljük meg küldetéstudat nélküli létünket, addig a régi polgári erényeket jelképek szintjén sem tudjuk fönntartani.
Marad a sóhajtozás a népkerti sétákról, a meghitt főutcáról, a csöndös kávéházakról és az élettel teli művelődési műsorokról. Mert nekünk – ha valami csoda folytán - most újjá is varázsolnák a Vigadót, akkor sem tudnánk vele mihez kezdeni. Jó példa erre a haloványan működő művészkávézónk, ahol minőség, hangulat, minden adott – és mégsem tömeges a látogatottsága. Tartok tőle, hogy egy-két elszánt nosztalgiázón kívül más egyébnek a Vigadóra sem lenne már igénye.

Harmadikként, legrövidebben - az arisztokráciánkról szólnék. Könnyű a dolgom. Ilyen ugyanis már nekünk: nincs. Attól, hogy egy-két uborkafára fölkapaszkodott annak hiszi magát, még nem egykönnyen terem ilyen babér errefelé. Annál is inkább, mert az arisztokrácia nem kiváltáság, pláne pénz kérdése, hanem a felelősségé. A közösség iránt vállalt szolgálaté. Annak fokmérője. Meg a meghozott áldozaté.

Végszóként úgy is értelmezhetjük, hogy aki ez utóbbi erényekkel fölruházottan él, tesz a közösségért, Magyarkanizsáért, küzdeni képes másokért, az a mostani arisztokráciánk képviselőjének tekinthető. 21. századi lovag. Ha nem is pedigrés, kékvérű nagyúr, nem is batáron közlekedő bundás nemes, de legalább elmondható róla: nemes lelkű.
        

  Pósa Károly

Horgos újratöltve 2.0

Utazók

  

1.

Húsz éves sem voltam, amikor még mertem reménykedni. Költőien merész, bohó ifjú korban megengedhető a feltétel nélküli bizalom. A kritikátlan idealizmus. Bocsánatos bűn.

A fiatalság zsenge észjárásának velejárója. Akkoriban, közkatonaként még azt hittem, hogy ami délszláv műzenét meghallgattat velem a mostoha sors, az csupán múló emlék lesz. Hogy föl fog csöpörödni egy új, okosabb, jobb képességekkel megáldott generáció, akiknek ez az ordító giccsparádé a rossz ízű múltat fogja jelképezni. Hogy a következő húsz év végén már más lesz a világ. Nevetik majd, lesajnálóan, és úgy lesznek vele, mintha a mában rizsporos parókában és harisnyában mászkáló embert látnánk.
Nem így történt.

A karsztos hegyek tangója tovább él. Mit él… Virul! Vele együtt bömböl ritmusgépre a magyar népi zene nejlonzacskósított verziója, a lakodalmas rock. Stadionokat töltenek meg a bukszaszájú, földúcolt csecsű delnők, ordít a műanyag cucc (a kézzel – hírlik: jó pénzért - nagyon is fogható „előadó”, meg az éteren körösztül hallatszódó muzsikája) a tévé- és rádióállomásokon, miközben üresen konganak a mozik, és ingyenjeggyel is nehéz közönséget verbuválni egy színházi előadásra. És nagyon fura érzés Lepa Brenára meg a 3+2 együttesre egyfajta nosztalgiával gondolnom. Hogy ezekhez képest, még ők is egyfajta megugrandó küszöböt képviseltek.

2.

Aztán úgy esett, hogy harmincvalahány évesen megint megtalált a reménykedés.

Pedig addigra ért ez-az. Tapasztalatot szereztem. Hajjaj.
Mentségemre szolgáljon, hogy talán pont e keserveknek köszönve áhítottam, bizakodtam.
Hinni szerettem volna abban, hogy a határok hamarosan nekünk is átjárhatóak lesznek.

Kell-e mondanom, hogy ez sem a vágyaim szerint alakult?

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem minden határőr-bódé látványától összeugrik a gyomrom. A hullámbádogból tákoltétól csak úgy, mint a puccos üvegkalitkáétól. Hisz a sorompó az emitt is sorompó. Megmagyarázhatatlan ellenszenv és félelem kúszik belém. Zsibbasztó a kétség: vajon mit találnak nálam? Jó, vagy rossz váltást fogok-e ki? Aznap milyen lábbal kelt föl az engem vegzáló szerv? Üt-e pecsétet, akkorát, mint az öklöm, a passzusom féltve vigyázott üres oldalának kellős közepére, netán csak lazán ellegyint magától? Jézusom, mekkora lesz a sor? Elég időt szántunk-e a határátkelésre? Pest Kanizsától jó kétórányira van, de határátlépéssel együtt kilencven évnyire.

Nincs módom megszabadulni ettől a nyomasztó érzéstől. Vannak ismerőseim, itthoniak meg magyarországiak, akiknek egy jó ideje az országhatárok átlépése az uniós normák szerint történik. Semmi várakozás, matatás, ki- és bepakoltatás, idegőrlő várakozás. Néha egy-egy rutinvizsgálat, majd udvarias szalutálás. Kézcsókommal, istenvelükkel.

Bezzeg a másik sávban!
Mintha szégyenpadból állna föl az ember. Aztán a vallatás tortúrája:

„Persze, hogy én vagyok a képen. Csak az a szegény jó borbélyom… Nagyobb összegű valuta? Maga szerint határbusszal utaznak a milliomosok? Nem kérem, nem viszek semmit. Nem dohányzom, sajnos nincs cigarettám. Alkohol? Ebben a melegben? Na jó, vállalom... Egy hideg sör jólesne, mit tagadjam. Hová megyek? Mi köze hozzá? Leellenőrzi? Jó. Makóra, hagymabálba. Tudom, hogy augusztusban nincs báli szezon. De mit várt, mit válaszolok? Hogy a Blaha Lujza téren fogom a bombámat fölrobbantani, amit a jugoszláv békaemberek ürgebőrbe varrva a Duna vize alatt átadtak nekem? Támadóan csillog a szemüvegem lencséje? A szennyes zoknijaim nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek? Netán túl sok a motyómban a magyar nyelvű könyv, magazin meg az újság? Szerepzavar lehet magánál biztos úr, mert az ilyesmi a túloldali szerb kollégájának a szemét szokta szúrni. Már-már gyanúsan jól beszélek magyarul? Nem tehetek róla, jók voltak a tanáraim. Bevallom, tudok néhány verset is. Verjem ki a fejemből, hagyjam a határon, mert tiltott portékának számít, ami magának nincs: a szellemi kincs?”

Az ilyen és ehhez hasonló párbeszédek mindennaposak. Akárki igazolhat. Megannyi rémtörténetet tudnánk elsorolni. Miként alázzák meg az emberfiát. Kinek, hogyan tapostak a lelkébe. Gyógyír a sok mínuszos tapasztalatunkra, hogy időnként akadnak szép gesztusok is. Üdítően tiszta jellemű vámosok. Akiknek nem kell a szomszédba menniük az udvariasságért, ami ha a szakszerűség alázatával párosul: már nem is hat bántóan a föltartóztatott utazóra. Mert lehet olyan egyenruhással is találkoznunk, akinek a szemében nem egy vizsgálóbíró vagy ügyész rideg szenvtelensége, hanem jó kedély és csöndös megértés tükröződik. Emberséggel dolgukat végző emberek ők is. Nekik illő megköszönni a munkájukat.

Most, hogy a nyári szabadságolások ideje van, akadhat olyan kanizsai, aki átéli mindazt, amiről írtam. Olykor egy mórahalmi kirándulás is hosszú órás várakozás rémtörténetévé válik.

Bedugult határok, tömött kocsisorok, sávok. A rekkenő melegben elájuló, síró gyerekek látványa. Lelketlen, vizet aranyért áruló kufárok mindenütt.

Mindeközben politikai ígéretként a régi-új horgosi határátkelő megnyitásáról beszélnek. A kishatárforgalomnak szánva. Ami maga lesz az üdvösség. Megint egy új sorompóval…

Öles léptekkel haladunk Európa felé.
Hogy mekkora ez a tempó, és milyen a minősége: elég, ha pillantásunkat a horgosi határövezet koszlott termináljára vetjük. Meg a szemétben, bűzben fuldokolókra.

Elveszi majd a kedvünket. És ami ettől rosszabb: a hitünket.
Dagad bennem a félelem, hogy valamit nagyon elcsesztünk.

Pósa Károly