HOVA EMIGRÁLJAK?

 

Tudják mi a pocokgradáció? Tömegrajzás.

Amikor bizonyos években – például az enyhe téli hónapok miatt - a pockok létszáma nagymértékben meghaladja az átlagos egyedszámot. De a sáskajárások ugyanúgy gradációs jelenségek, hasonlatosan az észak-amerikai tundrákon időnként óriási tömegben megjelenő lemmingek vándorlásához. Ha beköszönt a pocokgradációs időszak, akadnak bagolypárok, amik 19 fiókát is képesek fölnevelni. Nekem nincs tizenkilenc utódom, három szájat viszont muszáj etetnem. Ennyi a fészekalj. Mivel gradációs időket élünk, mert falkában vándorolnak a szülőföldemen át, lelakva Bácskát, és a sáskajárás már napi szinten tapasztalható, mi más egyebet tehetnék? Én is elvándorolok.

Amerika régi álmom – de oda vízum, zöld kártya híján nem mehetek. Ráadásul az egyetlen nagyhatalom, aki tél-túl hatékonyan védi magát a gradációs folyamatoktól. Keleten-nyugaton egy-egy óceán, délen sok ezer kilométernyi demokratikus betonkerítés, északon meg Kanada kefesűrű erdőségei.

Ázsia hagyományosan zárt közösségébe beilleszkedni Marco Polonak sem volt könnyű. Fehér, fekete, drapp embertől ódzkodnak, kétezer éve a kínaiak is inkább a falas megoldásban hisznek. Az Orosz Anyácska vodkatengerét viszont már nem bírná a negyvenöt éves májam.

Maradna Ausztrália, de egyrészt rohadtul messze van, másrészt ami ott mozog, az emberre veszélyes. Ezt manapság szerencsének nevezik. Ezen felül az ausztrál parti őrség nyílt lőparanccsal bír: a hozzám hasonszőrű pockokat csónakostól visszavontatják a nyílt tengerre, és még örülünk hogy nem egy torpedóval fogadtak.

Mi marad hát a busa fejű bácskainak? A Közel-Kelet és Afrika.

Ki is néztem magamnak térképről a Katari Államot. Az egyik legtoleránsabb arab országnak számít, pedig államformája – a libertinus demokrácia helyett most láss csudát! - abszolút monarchia. Egy ember - az uralkodó - dirigál. Mégis megtűrik, akárcsak a rövidnadrágos, trikós nyugati nőket is, bár a vallási szokásaikra ajánlott ügyelnünk. Az iszlám náluk társadalmi forma, erkölcsi előírás, ami az ott lakók életének szerves meghatározója. Ahogy a GDP-jük is. A világon Katarban a legmagasabb az egy főre jutó hazai össztermék: minden lakosára 90 ezer dollár jut évente! Gyógyír a negyven fokos hőségre! Ennyiért már megéri a sivatagot, meg a helyben sugárzó al-Dzsazíra hírcsatorna reklámjait bámulni. Pláne, ha számításba vesszük az újvidéki televízió műsorainak színvonalát.

Tehát Katarba szeretnék emigrálni. Oda kell a munkaerő.

Persze, nem karikaturista-közírói állást keresek. Egy ideje az arabok nemigen értik a viccet. A ceruzástól lemetszett kezemtől csak a lefejezésem lenne kínosabb. Kőműves segédmunkásnak viszont akad hét ajánlatom is – ennyit a világhálón böngészve kapásból találtam. Kérik hozzá a megbízási szerződésemet és az irataim másolatát. Ez utóbbi fejtörést okozott, mert én a szerb-macedón határnál meg akartam szabadulni minden okmányunktól: széttépve a passzust, a diplomát, a véradó könyvecskét, az anyakönyvi kivonatot. S csak miután föllármáztam, leraboltam fél Szerbiát, végigpofoztam néhány macedón rendőrt, molotov-koktélokkal áttörtem a görög határzárat, mutatnám a brüsszeli tévécsatornáknak a sírásra görbült szájú kis családomat, dühödten kérve a humanitárius jussunkat. A görögök kezüket-lábukat törve meghiteleznének. Kapnék tőlük csomagot. Ebből kiválogatnám a hal- és marhakonzerveket, amiket az isztambuli bazárban pénzzé tennék. 

Míg Anatóliában járnék, az út mellett parázson minden nap sült malacot pörgetnék. Füttyögnék, mutogatnék a lefátylazott nők után, és gúnyt űznék abból, aki fejkendőben merészel elhaladni előttem. Ha ezért netán rossz szemmel néznek rám, hivatkozni fogok az emberi jogaimra, meg egy régi pozsareváci egyezményre, amelyben Krassó-Szörény Vármegyét elcsatolták a török portától. Szíriába érve az ottani hatóságoktól politikai menedékjogot kérek majd, és a Vörös Félhold segélyszervezet a gyerekeimet tengerparti üdültetésre viszi, ferences rendi hittantanár kíséretében. Nekem sűrű bocsánatkérések közepette kifizetik a damaszkuszi úton szembejövő forgalom miatt elszenvedett sérelmeimért a bánatpénzt. Mivel angolul keveset, arabul meg semennyit nem beszélek, magyarul kényszeríteném rá a taxisofőröket, hogy gyűjtsék halomba a sivatagban elhajigált szemetünket. Csak szerb dinárral és magyar forinttal lennék hajlandó fizetni. Utunk során követelném a latin betűs feliratokat, és Rijádba érve egy keresztény, siket jeltolmácsot. Mivel Szaúd-Arábia az USA leghívebb közel-keleti szövetségese,  Mekkában szankciókkal fenyegetném a városi vezetést, a déli harangszó elmaradása miatt.

Mire családom tagjaival Katarba érnék, már megelőzne a hírünk. Fogadna bennünket a legfőbb imám, aki megmosná a lábunkat, és többször, nyilvánosan elnézést kérne az iszlám évszázados túlkapásaiért. Aztán mindenfajta segélyt kapnánk, többet, mint amiért az ott élők valaha megdolgoznak, amiből futná egy helyi, radikális katolikus párt megalapítására is. Katarban, a tengerpart legszebb részén egy grandiózus katolikus templom alapköveit is lerakatnám belőle, de az építkezést már az adófizetők pénzén az állam finanszírozná. A tornya csak egy kicsivel lenne alacsonyabb a kölni dóménál. Ott rendezném be a Katolikus Párt központját, és vasárnaponként, a misén prédikálva uszítanék a helyi muzulmán többség ellen. Innét egyenes út vezetne ahhoz, hogy Katar első ombudsmanja lehessek.

Szólnék néhány régi bácskai cimborámnak, zentai, királyhalmi, horgosi haveroknak, hogy szedjék a cókmókjukat. 

Induljanak. Mi vagyunk az arab világ reménysége. Szükségem lesz megbízható magyar emberekre.      

Pósa Károly

szerkesztett változata megjelent a Magyar Hírlap – Vélemény rovatában

2015. augusztus 27-én

KANIZSA OSTROMA

„Hogyan történt ez a gazság? - kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont.
- A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.
- Gazemberek!
- Így könnyű várat foglalni.”

Gárdonyi Géza: Egri csillagok
(részlet)

Igen. Így könnyű várat foglalni.

Ártalmatlan turistaként őgyelegve Európa utcáin. Beszivárogva a falakon belülre. Nézelődni, telefonon koordinátákat egyeztetni. Folyton mozgásban, haladó alakzatban lenni. Várni az alkalmat, miközben még többen és többen érkeznek. Hogy elegen legyenek. S ha eljő az általuk áhított pillanat, akkor ama bizonyos kürtszóra a kellő számú harcos egyszerre fogja kirántani fegyverét, és az ostromlottakat majd bezavarják az épületekbe. Az övék lesz immáron a tér.

Az övék lesz?

Tulajdon képen már most is az övék. Itt Magyarkanizsán, amott Horgoson, Szabadkán, de Szegeden, sőt Budapesten a Keleti pályaudvarnál is otthon érzik magukat. Királyhalmán a katolikus temető keresztjein száradnak a gatyáik, a zoknijaik. Egyre erőszakosabbak. Magabiztosak. Az idő a szövetségesük. Vonuló csapataik nyomán a szeméthegyeket a döglegyek lepik, és nincs, nem akad sehol egy Bornemissza Gergely, aki szembe merne szállni velük, aki móresre tanítaná őket.

Buda megint elveszni látszik. Mi, magyarok ezt ugyan nem néznénk jó szemmel, zárnánk a kapukat. De amikor a brüsszeli üvegpalota tele van dirigáló Hegedűs hadnagyokkal, sőt a várfalainkon belüli elárulóinkra sem szabad meszet löttyintenünk, nem tehetünk mást, mint bizakodunk, hogy eljő Dobó István ideje, s rend lesz végre megint.

Ahogy a helyzet alakul, nem is oly sokára elérkezik az az idő. Nyulak helyett Dobó oroszlánjainak az ideje.

Onnét tudom ezt bizonyosan, hogy visszájára fordult a történet. Nem úgy van, mint régen, Eger várfalainál.

Most az ostromló hadak mutattak föl fekete koporsót.

Európának.

Abba a sötét szarkofágba beleraktak mindent, amit ez a kontinens, ez a civilizáció Homérosztól Erasmuson keresztül Weöres Sándorig jelentett.

Hogy miként lehet kettőezer-ötszáz év műveltségét, szellemiségét, az összes vívmányát kiiktatni, idézőjelbe téve kiradírozni: nem tudom. Mindenesetre lehetséges. Ha másképpen nem, hát csákánnyal szétverve, mint a babilóniai szobrokkal, domborművekkel, muzeális értékekkel teszik, vagy ahogy kamerák előtt dinamittal robbantják föl az ókorból visszamaradt, még az akkori barbár hódítók által is megkímélt templomokat. Megáll az ész.

Ettől már csak az a fölfoghatatlanabb ha ezeknek valaki önként ajtót nyit. Ha még segíti is őket.

Olyan ez, mintha a második világháború végén szülőföldünkre szabaduló Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseit valaki úgy magyarázná, hogy:

 - Szegény szovjet kiskatonák! Hónapok óta harcolnak! Sose volt karórájuk! Asszonyt is régen láttak, szűzlányt meg tán még sohasem! Adjuk meg hát nekik, ami a jussuk! – mondaná a sok jogvédő. És nem ég a képük a szégyentől. Inkább fasisztának bélyegeznek mindenkit, aki szavát emeli a gyalázat ellen. Pont, mint manapság kijár a náci, rasszista, xenofób címke, ha nem ölbe tett kézzel tűröd, hogy lelakják a környezetedet, belemásszanak a képedbe, az életedbe. Ha van benned annyi öntudat, hogy az igazság nevében hangodat mered hallatni. Ha Dobó István fohászát, esküjét tartod követendőnek, nem Hegedűs hadnagy megalkuvását, vagy a Fenséges Bécs (Brüsszel) ígéreteit, hazudozását.   

Károgó varjak minden ostromkor akadnak. Kibicelnek. Harcos amazonok írnak, kommentálgatnak. Többnyire olyanok, akiknek kutyájuk-macskájuk nem lévén, meddő unalmukban jótékonykodnának. Névről tudom őket: Athos, Porthos, Aramis. Az öreg, a nagyhangú, meg a buja ájtatos. Már a félszemű Jumurdzsák is jó lenne nekik.

Tartja a mondás: vakok között félszemű a király.

Pósa Károly: HOVÁ MENEKÜLJ MAGYAR ?!

Útmutató lektűr a Kárpátalján élőknek

Jóllehet a mi népünk megszokta már, hogy errefelé Közép-Európában menetrendszerűen jön a fekália a ventilátor felé, úgy gondoltam mégsem árt, ha egy kis segítséget adok az otthonukat éppen elhagyni készülő ukrajnai magyaroknak.

Régi lógós vagyok ugyanis, olyan emigráns tapasztalatokkal, amit a politikum zsákutcás megoldásai, és az ezzel járó válságok ciklikus ismétlődései révén, az éppen aktuális krízisben hasznosíthat bárki emberfia.

Már az iskolában elsajátítottam a lelépés tudományát.

Volt hogy a benyitó tanárral egy időben ugrottunk ki a hátsó ablakon. Ekkor még csak egy dolgozatírás volt a tét, később meg a diszkóból időben történő elpucolásnál az idegen legények pofonjai, de aztán a balkáni háborúzás idejében Milošević megemelte a limitet.

A lét lett a tét, mint ahogy a hírhedett műsorban sulykolják.

S még mielőtt ukrajnai véreink a fűtetlen, áram nélküli otthonaikban elmajszolnák az utolsó kiflicsücsköt, nem árt átgondolniuk a hogyan tovább lehetőségeit.

Pláne ésszerű az ilyesmit meghányni-vetni, amikor maholnap fegyveresek dörömbölnek az ajtón, a katonaköteles férfiak után érdeklődve. Az ember agya önvédelemből törölni szokott emlékeket ugyan, és hajlamosak vagyunk mindenféle régen volt balkáni kényszersorozásokról megfeledkezni, de azért a természetes ösztönünk ilyenkor azt súgja, hogy az idegen ajkú géppisztolyos látogatók nem föltétlenül pezsgős vacsorára hívogatják a kárpátaljai magyar apákat, fiúkat. Hanem egy másmilyen kanbuliba, ahol a pezsgőpukkanásra kísértetiesen hajazó csattanásba emberek szoktak belehalni.

Oszt elítélhető-e az, akinek a legénybúcsú fogalma alatt nem a saját búcsúztatása, koporsója jut okvetlen az eszébe?

Jó hír, hogy nincs pánik az ukrajnai magyarok körében.
Viszont az óvatosság nem árt. Egy falatnyi kenyér a zsebben, és a térkép adatai, útvonaltervek a fejben: szavatolt a könnyedebb álom. Legalábbis Alcatrazban így tartották a bentlakók.
Még mielőtt rosszat gondolna rólam bárki: nekem már eszemben sincs elmenni szülőföldemről, és másokat sem akarok erre buzdítani.

Egyrészt: Milošević óta némileg konszolidálódott Szerbia helyzete.

Úgy néz ki, ebben a hónapban még nem lesz polgárháború, bár az egyszerű tévénéző számára a közelgő választások ennek ellenkezőjét láttatják. Viszont az éhséglázadás esélyét nem szeretném kizárni, mert például a februári béremet elseje helyett egy hetes csúszással fogom megkapni, és nem vígasztal, hogy a mai húshagyó keddel kezdődött a böjt, meg az sem, hogy másoknak még ilyen jövedelem se jár.

Ez csak erősíti a rossz megérzésemet.
Másrészt: Koromnál fogva sincs már mehetnékem. Családom van. Három gyermekhez meg többféle módon juthat az ember: kitartó gyermekvállalással, jól sikerült második házassággal, esetleg az ügyesebbek egy patronból megoldják. De én nem ez utóbbi ügyesek közé tartozok, minden szempontból önerőből neveljük őket…
Most is csak arra vállalkoznék, hogy némi szellemességgel szórakoztassak tőlem nagyságrendekkel értékesebb embereket.
Ha valaki tőlem jobbat tud, másoknak ajánlani fogom őt.

…

Annak idején, még Milosevics országrontása alatt, amikor szorult a kapca, bennünket - bácskai magyarokat - erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy ha megjelennek a golyószóróba öltözött csetnikek, akkor melyik államot jelölhetjük meg emigrálásunk célországaként.

Már akkor sem Magyarország volt a nyerő, mint hihetnék azt sokan, hanem - mit tesz Isten? - Szlovénia. Egyrészt: Szegeden legalább annyi gyanús képű szerbbel lehetett találkozni, mint mondjuk Újvidék főterén, másrészt a Csongrád megyeieknek pont úgy hiányoztunk, mint üveges Ján Slotának a seggre esés.

Ezt a tudtunkra is adták, lépte-nyomon. Ráadásul Pesten korzózott a selyemöltönyös belgrádi maffia fele.

Bezzeg Szlovénia! Etnikailag majdnem tisztának volt tekinthető, nem beszélve arról, hogy egy cigarettacsikk sem található az utcákon. Tito idejében reformerkedtek!

Van és volt ugyan bennük egy jó adag nagypofájúság, de sikereiket látva ezt még némileg jogosnak is érezzük. Ennek ellenére Lendava környékén még helyre kis magyar közösség virul. Mivel kevesen vannak, az államra kvázi nem jelentenek veszélyt (másutt rögtön irredenta-gyanús elemek vagyunk...), és ha nem is ajnározzák őket, de jóindulatú kisebbségi politika nyilvánul meg irányukba. Ami persze kirakat, mert nehogy az olasz is elkezdjen követelőzni...
A kilencvenes években Szlovénia volt álmaink tárgya. Vagy legalábbis az ottani életminőség. Azóta kicsit változott a helyzet. A szlovén Manfred barátom siráma revideálta nézeteimet. Tetejében Ljubljana időben kapcsolt, és olyan szorosra zárta a kapuit a bevándorlók előtt, hogy a mindenkori elnöknek a kapukulcsot is le kell nyelnie.
Mi marad hát Nektek, drága Kárpátalján élők?
A nagybetűs Nyugat? Mit is kezdene veletek?

Egy csomó szlávul tél-túl értő, magyarul beszélő, szegény atyafitól még a finn rokonságot is szauna nélkül kiverné a víz. Nem beszélve a tengernyi germánról, indoeurópai nyelvek kavalkádját beszélő nációkról, akik szemében csak akkor jelentenétek valamit, ha el tudnátok hitetni velük, hogy Ungvár, Rahó környékén mind egy szálig homoszexuális az őslakosság, és rózsaszín tangagatyában Putyin elnök zavart el benneteket szülőföldetekről.

Mással már nemigen lehet rokonszenvüket megvásárolni. Éppen most tanulják, miként kell toleránsnak lenniük a zömmel Romániából, Bulgáriából érkező politikai üldözöttekkel, akik kilopják, kikurvulják és elkoldulják a jóléti társadalomba feccelt euróikat.
A Nagy Sós Vízen túl sem várnak tárt karokkal benneteket. Ott is az ajtón csüng már a MEGTELT tábla. Igaz, spanyolul van kiírva…
Marad hát Ausztrália, aminek a közepe még lakatlan ugyan, de sivatagot Ukrajnától keletre is lehet találni, és a Góbi közelebb is van…
Kedves Kárpátaljai Magyar Testvérek!
Mivel ez a Föld nevű bolygó túlnépesedett, nem látom a helyet, ahová könnyű szívvel ajánlhatnálak benneteket. Egyikőtöket sem hívják Senki Alfonznak, akit – mint Rejtő Jenőtől tudjuk – közigazgatásilag a Holdra akartak telepíteni.

Maradjatok hát odahaza. Én is ezt teszem.

Legföljebb utolsók leszünk, küldetéstudattal.

Mindig kell valaki, aki a végén lekapcsolja a villanyt.
  

Magyarkanizsa, 2014. március 5.