2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. december 31., vasárnap

A FURULYÁS EMBER


A megállót róla ismerem meg. Csukott szemmel is tudom. Meghallani a furulyaszót. Olyankor rándul az arcizmom egyet. Mindig balról, leellenőrizhető. Istenem, mintha boldog lennék, tán-tán mosolygok is, tisztára elönt az elégedettség érzése, mert a bizonyosság beköszönt a furulyás ember képében, illetve, kis képzavarral - a melódiájában.
Mindent játszik. Bachot, Kodályt, nép- és filmzenét. Moricconet szeretheti, azt már többször is hallottam tőle. Tilinkózik a földön, vagyis a betonon ülve, kartonpapír a valaga alatt. Föl ne fázzon. Velem egyívású, vagy tőlem kicsit tán öregebb is lehet. Szemüveges. A ruházata meghökkentő. Általam föl nem vehető cuccokban él. Neon zöld, neon sárga, rikkancs kék és tulipiros. Még a cipőfűzője is kislányos. Belefájdul a szemem. Ja! Van egy bojtos sapkája, az is röhej. Jó pénzért esetleg viselném két percig, egy fotó erejéig. De ebben járni: képtelenség. (Akad egy ismerősöm, aki él-hal az ilyen gyerekes – mostanában divatos – holmikért, szoktam is emiatt szólogatni.)
Fújja a furulyáját. Azt nem mondom, hogy bú nélkül éli világát. Azt nem tudhatom.
De: tud.
Ahogy az ujjai hernyóznak a furulya lyukán, lyukain, veri a taktust a lehetetlen színű cipőfűzős bakancsával… Látszik rajta, élvezi. Virtuskodik. Majdhogynem énekelni lenne hozzá kedvem. Jó kis koldus. Cifrázza, ha látja, hogy mozog a nép. A kedvükért végtelenített verzióban fújja az Örömódát, meg a karácsonyi nótákat, de ráfutottam már a Metalicára is. Kipislog a szemüvege mögül, fölméri a társaságot és már szuszog is bele a furulyába, hogy öröm hallani. Azt képzelem róla, az előző korszakában zenetanár lehetett. Szívesen vennék tőle órákat. Amiatt, hogy miként lehetséges egy villamosmegállót személyessé tenni. Nem a furulyázás végett. Azt minden hülye tud. De a helyet, egy adott helyet a maga képére formálni – az bizony, csak a kevesek kiváltsága.
Tudom, mit beszélek: elvégre építész a barátom. (Nem is akármilyen.) Meg kanizsai vagyok. Bármennyire is fáj. A hely. A helyet megérdemelni kell, amiért aztán küzdeni kell. Néha egy párnányi, néha csak egy széknyi, a vasárnapi ebéd mellett, néha ház, boldog birsalmafás kerttel. Néha csak egy zug, valakinek a szívében. Ennyi. Boldog az, aki csak úgy kapja. Ha elveszti – na, majd akkor köszönt be a sírás.
Jól mondta a Barátom. Vár. Várni kell. Építeni a várat, miközben ostromlott állapotban vagy. Dobóék Egerben nem kukoricáztak. Éjjel vakoltak, malteroltak, hordták a követ az asszonyok is. Kint üvöltött nyolcvanezer kontyos, bent tette a dolgát ezerkétszáz magyar. Akkor is: építkezz! Ez lenne 2018 üzenete, vagy ha tetszik – parancsa.

A koldusnak fújni kell a furulyáját. Más egyéb – semmi sem számít.

2017. december 27., szerda

NAPLÓ - 75.


„A Sarlós Boldogasszony Plébániatemplom nagykapujának jobbik szárnya most is ki van tárva. Tavaszias az idő, 15 fokot mutatott a sápatag város utcai lázmérője, amin a percek is kopognak, akár egy jogerős ítélet szavai.
Derengő sejtelmem sincs arról, hogyan kerültem át a túloldalra. Eredetileg a téglamúzeumot akartam megnézni. A kirakatból látni: telis-tele van jegyes, égetett, különféle nagyságú és korú téglákkal. „Aki építkezik, feltétlen nézzen be hozzánk” – ez van kiírva a cégér mellé, s mivel én éppen építkezek, föltétlenül be is akarok menni. Vagyis csak: be szerettem volna nézni. Immáron másod- vagy harmadjára vagyok itt, de a bejárati üvegajtót megint zárva leltem. Pedig nagyon szeretném már megtekinteni a kínálatot. Azt a sok címeres, monogramos, érdekesebbnél érdekesebb jegyekkel égetett tégla-gyűjteményt. Hisz építkezek, éppen magamat eszkábálom. Vakolok, húzom fel a belső tereimet és körülöttem a falakat, falcolok, grundolok, tákolok és alapozok egyszerre: nehéz dolog a romokon újra emelni azt, ami sóval behintetett, s olyan mint egy szétdúlt ravatal.
Hiába, hogy a téglamúzeumba ismételten nem jutottam be. 
Majd megint megpróbálom. És addig is, akkor is, izgulni fogok, vajon a kínálat meg fog-e felelni az elvárásaimnak? Lesz-e bent olyan vörös tégla, mint azok a međugorjei kövek? Vagy ahhoz hasonló nyomott mintás, amire a komáromi sáncárokban hajdan rábukkantam? Találok-e szívest, mármint szív alakúra sütött monogramosat? Kettős körösztöset? Esetleg csak egyeset? Nekem az is megteszi. Magyar címerest vagy monarchiásat, római és arab számúval ellátott téglát, ismeretlen mester meleg keze nyomát viselőt, régi, mára beomlott kemencék termékét, olyat, amilyet a mi téglagyárunk is produkált, míg a sütős földű kanizsai Rét fűje be nem nőtte a szakadt tetejű ósdi firma ledőlt kéményét. Ezt: nem tudhatom. De remélni szabad. Aki építkezik, az folyton remél. Azt nem a jövője igazítja, hozza lázba, hanem a múltja. Annak minden lélegzetvétele egy újabb adomány. Fél fánglinyi habarcs. Annak belsejében ott tenyészik a felismerés: ahol jártál egyszer, ott az életed darabkáit mindig meg fogod találni. Csak akkor jut majd eszünkbe, akkor döbbenünk rá, ha újból visszataláltunk oda. Lehet, sosem lesz ebben a kegyelemben részünk. Meglehet, valami tőlünk független akarat majd azt parancsolja, hogy soha többé ne találkozzunk azzal a hellyel, amihez titkon mégis ezer szállal kötődünk. Bizony, előfordulhat. Nem baj. Az idő nem számít. A halál sem. Az, csak összekanalazza a formát a tartalomhoz. Arcot ad annak, amit életnek nevezünk. Igen sokszor álarcot, persze. De amerre megfordultunk, ahol éltünk, ott örökké ott marad egy részlet belőlünk, és ez a tudat még a legnyomorultabb helyzetben is vigasz lehet bárki számára. Nem is kell folyton új kavicsot dobni abba a bizonyos tóba.
Hogyha szigorú mértékkel kéne igazat tenni, mondom, meg nem vallhatnám, miként kerültem át a szemközti utcafrontot uraló templom elé. Jobbra, belül a bejárat. Rácson innen vagyok. Egyedül. Most ez mind az enyém. Is. Meg persze: az Övé, hisz neki épült. A levegőben erős tömjén illat, lebeg, megtelepszik rajta az áhítat. Lassabb a légzés. A simaizmainknak mi nem tudunk parancsolni, testünk nagyobbik fertályát még akaratlagosan sem bírjuk befolyásolni. A szentély 1705-ben már állt. A múlt pántjai már akkor összefogták, versbe szedetten kínálták, amikor még Bácskában, Kanizsa környékén csak nádbugákat fújt a szél és a végeláthatatlan szikes mocsarakon a bíbic rikoltozásán kívül nagy néha, ha a széljárás kedvező volt, talán elhallatszott a szegedi palánkvár templomának szava. Az is halk volt, mint az akkori idők imája. És mégis kicsírázott belőle az élet. Amiből sok vérrel átitatva lett aratóének, aztán csöndbe pólyált altatódal, kanásznóta és a legvégén, a törvény rendje szerint sirató. Mert ez a rend. Ágálni nem érdemes ellene. Ez a regula. Ma is.
A szentek szobrai odabent mindezt a tömjénfüsttel festett levegőben tudják. Megannyi zománcozott, késő barokk bibliai alak, leplesen, tógásan, jól-rosszul megfaragottan, de mintha az ütőereik kopogását is hallani lehetne… Tőlük csak kérni lehet. Parancsot nem teljesítenek.
Hát: kérünk. S noha nekik egyetlen emberi gondolatuk sincs, lévén szentek immáron, csak szentekként gondolkodnak. Ezért nem tudjuk, mi lappanghat a homlokuk mögött. Ám a táguló pupillájuk sejteti velünk: értik a sekélyes produkciónk lényegét.
Az est kezd ráhasalni a városra. A múlhatatlan sötét dekoratőr… Kigyúltak a fények, rákönyökölnek az emeletes házak ablakdeszkáira. Már korán alkonyodik. December van. Még négy nap, és elpakol 2017.”   

2017. december 24., vasárnap

LOPOTT LEVÉL (Mire vittem?)


HDH-s német rendszámú csillogó kocsija a kávéház előtt parkol. Viszkit rendel, és meglepődik azon, hogy a pincér nem lepődik meg a kérésen. Az olcsóbbikból vagy a drágábbikból kér? Némi habozás után mégiscsak a drágábbat választja. Duplát. Ha már. Összevillan a szemünk a csehó jó öreg pultosával: mi még emlékszünk rá, hogy évekkel ezelőtt mindig pelinkovácot ivott. Szimplán. És az olcsóbbikból.
De hát azóta sok víz lefolyt a Tiszán, jobban mondva a Brenz folyócskán, valahol a németországi Heidenheim mellett. Emberünk pár éve ott él, csak ritkán látogat haza. Ha megjelenik gáláns velünk, itthon maradottakkal. Nekem is kér egy korsó sört, a pincér is a vendége egy italra.
Titokban megint összenézünk. Tudjuk, nem ingyen lesz a potya. Ahogy lenni szokott, megint meg kell majd hallgatnunk a már unalomig ismert mondandóját. A messziről jött ember élménybeszámolóját.
Megadóan bólogatunk hát.
A monológja pedig fokozatosan dagályosabb és színesebb lesz, ahogy kezdi beleélni magát a mesélésbe. A legelején még megbocsátható túlzások egyre vadabb méreteket vesznek. A jól kiérződő, nyilvánvaló hazugságoknál ingerülten közbeszólnék – látom a pincér szája is olykor idegesen rándul –, de nem vágunk a szavába. Türelmesen, jól nevelten hagyjuk. Hadd szövegeljen! Hadd higgye, hogy etethet bennünket!
A története állandó témája, mintegy visszatérő népi motívuma, vagy refrénje – a pénz. Azaz nem a pénz, hanem az euró. A bűvös szó.
Euró.
Mi mennyibe kerül, mik vannak, hogy ott minden jobb, olcsóbb, minőségesebb: más, mint az itthoni vacak élet. Aztán vége szakad az ömlengésnek. Egyik pillanatról a másikra nagyot hibázik. Vesztére akkor hibázik, amikor tán kicsit sem átgondolva, mintegy fél mondat erejéig nekem köpi a kérdést: „… mert te is mire vitted?”
Az otromba megjegyzés olyan hidegen, bántón csattan a beálló csöndben, mintha üvegpoharat vágtak volna a padlóhoz. A „mire vitted” pökhendi, gőgös kérdésére akkor és ott jó válasz nem születhetett. Egy villanásnyi, erővel teli balegyenes, majd verekedés lehetett volna a helyes válasz – de nem lett. Szó nélkül otthagytam. Aztán hazaérve, meg utána napokig csak ez járt a fejemben. Tényleg: mire vittem?
Ugyan, mire vittem?
Dicsekedni nem szeretek. Helytelen dolognak tartom. Magára valamit adó ember nem dicsekszik. A jellemhibás viszont szokott kérkedni: a kapcsolataival, a tudásával, a gépkocsija márkájával, vagy a családtagjai sikereivel, meg azzal, hogy ő mennyire boldog. A tőle is butább henceg a hódításaival, a férfiasságával, meg hogy mennyit bír inni. A legalja ember meg hivalkodik a pénzével. Fitogtatja, hetvenkedik vele, noha legbelül, valahol kongatják lelkében a vészharangot: a vasúton túl neki sem fogják a feje alá tenni a vagyonát. Mégis flancol az uborkafáról.
 „Gyermektelenül halsz meg Epameinóndasz!” – mondták neki barátai, mikor a kiváló hadvezér, a súlypontképzés, a támadási főirány-megjelölés, a mélységi manőver föltalálója, a zseniális thébai hadvezér lándzsával a mellében haldoklott.
 „De van két gyönyörű leányom: a fényes leuktrai és mantenaiai győzelem” – vigasztalta a körülállókat a nagyszerű és mégis szerény katona, majd kilehelte a lelkét, mikor kihúzták melléből az athéni lándzsát. Mikor a thébai állam képviselői felnyitották a magára maradt házát, abban a vályogházban egy gyékényt, egy hússütő nyársat és pár személyes holmit találtak. Mert ugye, ki volt ő, hogy kétezer év után is hadvezérként emlegetjük: mire vitte? „Állj félre, mert elveszed a napsütést” – förmedt rá a nagy Alexandroszra Diogenész, Korinthosz cinikus bölcse, aki a piacon, fényes nappal, lámpával „embert keresett”. A kutyaéletű Diogenész hordóban biztosan nem lakott, lévén a vasabroncsos-dongás hordót az antik kor még nem ismerte, hanem talán egy csorba cserépbödön volt a szállása. Volt ugyan egy fából faragott ivópohara, de mikor látta az egyik szurtos inasgyereket a piaci kútnál a kezéből inni, elhajította a kupát, mondván: lám, íme, ez is fölösleges. Mire vitte?
Gantha Szidhartának mindene megvolt. Gazdag, hatalmas, elkényeztetett ifjú volt. Mindenét szét is osztotta, mondván, amit birtokolsz, az birtokba vesz téged. Csak a tökéletességet kereste. Megvilágosodott – Buddha – lett belőle. Ma milliárdnyi ember él a tanítása szerint. Mire vitte?
Éhenkórász parasztnak született, mindenét csak a kardjának köszönhette. Soha nem akart vagyont, nemeslevelet is csak a haditetteiért kapott. A császár vértes ezredeséből kuruc tábornok lett. „A rajtam lévő mentéről sem tudom, hogy az enyém-e, és nem is érdekel. Csak a haza sorsa érdekel.” – mondta Vak Bottyán János. Nem volt semmije, és annyit is ért. Egy tábori sátorban halt meg. Az se az övé volt. No, mire vitte? Szondy György egy jobbágy fia volt. Aranyat nem tudott küldeni Khadim Alinak, csak a két apródját küldhette. “Aranyam nincs, ezért vassal várlak, vitéz Ali Pasa” – üzente neki. Nem volt semmije, csak egy rozzant végvára és száznegyvenöt katonája, a húszezer fős török ostromló ellen. No, mire vitte? József Attila után egy kalap és egy felöltő maradt. Rózsa Sándor, a betyárkirály után egy pipadohányos zacskó és egy szűr. Chopin és Mozart után – semmi. Utóbbi olyan szegény volt, hogy felesége rendesen el sem tudta temettetni. Ma is mindenki úgy tudja: ennyit is ért. Mert mire vitte? Jeltelen sírban nyugszik, mint Rejtő Jenő, a munkaszolgálatos, akinek a testét minden nélkül nyelte el Oroszország földje, ahol hazáját szolgálva a vöröscsillagos senkiházik ellen kellett küzdenie, vagy Radnóti Miklós, kit Győr határában ért a tarkólövés a barnainges senkiháziktól. „Lódulj, te koszos vénember – mondták ugyanők Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar apjának és lelkének – és levetették a cipőjét, az se kell neki, elvégre a Dunába lőve nem kell gyalogolni. Akinek cipője sincs, annyit is ér. Mert mire vitte?
„Vagyontalan vagyok” – mondta kivégzői szemébe Jovan Damjanič vagyis Damjanich János. Nem hazudott: annyija volt e földön, mint a kiskőrösi forradalmár-költőnek, Petrovics Sándornak. Szerb nevük, magyar szívük, semmi másuk nem volt, és nyilvánvalóan, annyit is értek. Oszt tényleg: mire vitték?
Zakariás fia, a sivatag toprongyos prófétája, János, ki a Jordán vizével keresztelt, egy szakadt csuhát hordott. Eledele sáska és vadméz volt. Nem kért többet a Teremtőtől. Akinek nincsen semmije, a végén még feje se, az mire vitte, he?
Balboa, aki felfedezte a Csendes-óceánt, vérpadon halt meg egy fillér nélkül. Kolombusz, ha nem is vérpadon, de gyakorlatilag koldusszegényen.
Dosztojevszkij egész életében nélkülözött. Csokonai Vitéz Mihály nemkülönben. Mert mire vitték, tahókám? Mint Dante is. Akinek nincs mit költenie, minek megy költőnek? “Ha költenél, de nincs rá költség?” Mire vitte?
Szent Bernát, a nyugat legnagyobb elméje egy kis szerzetesi cellában lakott egész életében, és innen világította be egész Európát. Állítólag egy ízben kérni akart két aranyat az apáttól, aztán legyintett: ha Jézus megvolt a nélkül, ha az adónak valót kivehette Péter a hal szájából, minek az neki. Akinek nincsen két aranya, de még egy se, mégis mire viszi, mire vitte? Néri Szent Fülöpnek semmije nem volt. Csak szegények, gyerekek, kiknek koldult. Mégis megadott nekik mindent a teremtő Atya - a jóságos Fülöp Atyának.
Pio Atya se tett mást. Böjte Csaba ha ötszáz évig él, ötszáz év múlva is ezt teszi. Koldusok, akik csak koldulnak. Gondolom, rajtuk is számon lehet kérni: mire vitték?
Ignatio de Loyola, aki valószínűleg a leghíresebb baszk, nemes embernek és gazdagnak született, de mikor Pamplona ostromakor nem egy bika, hanem egy ágyúgolyó törte lábát, megvilágosodott és Jézus Krisztus szegény katonáinak, Krisztus maroknyi seregének a rendjét alapította meg. Tudással és nem arannyal, tettel és nem ezüsttel, fegyelemmel és elszántsággal, nem pöffeszkedéssel és kivagyisággal vette fel a harcot az eretnekséggel és győzte le azt. Akinek csak egy sánta lába van, az mire viszi, mire vitte?
 – Nézzétek az ég madarait – prédikálta az Assisibe való Ferenc – nem szántanak, nem vetnek, a teremtő Atya mégis gondoskodik róluk. Legyetek hát ti is szegények, ne legyen semmitek – mondta, s lángoló hite mellett a szegénység ereje hajtotta. Osztakkó’ mire vitte ? Mije volt Szent Mártonnak? Egy rongyos katonaköpenye. Azt is kettévágta, hogy felét a koldus képében eléje álló Krisztusnak adja. A másik fele kincstári darab volt, hát azt nem adhatta oda. A római birodalom hadseregének vértanú századosa: mire vitte? Mije volt Remete Szent Pálnak? Egy barlangja és a nagy lelke. Mije volt Szent Margitnak, aki királylánynak született? Hite. Mije volt Szent Erzsébetnek, Sárospatak királylányának, a szegények gyámolítójának? Két keze, mellyel font és szőtt, hogy ruházni tudja a betegeket. Mije volt Kalkuttai Teréz Anyának? Kötelessége és fogadalma. És Ceferinónak, az első cigánynak, akit a pápa a boldogok sorába emelt, mert papját, templomát védve halt meg a kommunizmus elleni harcban? Halhatatlan utolsó szava. „Éljen Krisztus király!” – kiáltotta a nemzetüket, hazájukat, minden emberi tisztességet gyűlölő kommunisták kivégzőosztagára. Mire vitte?
A zseniális Cigonya, aki a dél-afrikai festő karrier elől hazapakolt a nyomorba, és jött a Tisza mellé meghalni: mire vitte? Zadravetz István, a Magyar Honvédség tábori püspöke '46-ban a népbíróság előtt azt mondta a vádlóinak: „az ügyész úr a püspöki aranykeresztet emlegeti. Nézze meg a nyakamban ezt a keresztet: ez nem aranyból van. Volt aranykeresztem, de elvették. Volt aranyláncom is, azt is elvették. Az én ruhám nem a bíbornoki öltözet, hanem a franciskánius csuha, és abban hirdetem Krisztus királyságát immáron negyven éve. Elvették az aranykeresztet? Vegyék csak nyugodtan. Nem érdekel. Akkor majd fakeresztet faragok magamnak, és azzal a nyakamban hirdetem az Úrjézus igéjét. Ne az aranykereszttől féljenek, hanem féljenek a fakereszttől, mert a fakereszttel, a fakeresztről váltotta meg a mi urunk a világot.”
Krisztus urunk, ki ezt tette, aki egy szegény ács volt... Ugyan, mire vitte?
Őszintén remélem, szeretném hinni, hogy a kapásból megidézett történelmi személyek példáján a mostani világunk fölkapaszkodott pénzeszsákjai még időben észhez térve, alázatosabbra igazítva – ha a felsoroltaktól nem is –, de éntőlem majd többre viszik.  

2017. december 21., csütörtök

EGY SZÉPEN BEKERETEZETT ÉLET

Utolsó levél a Baráthomnak


Baráth György 
1950-2017

Kedves Gyurka!

Teljesen fölöslegesen írok most, mert bár összefolynak a könnyeimtől a leírt szavak, Te nemhogy a betűket, hanem a gondolataimat is látod immár. És ez nekem megnyugtató, jó érzés, hiszen magam mellett tudlak. Itt vagy a Zolival, a Deszkával, a Csontossal meg mindenkivel. Azon kevesekkel együtt, akik mindig jót akartak nekem. Kitettem a falra a képed. Ott a helyed, ahogy régen is ott volt, közöttük.
Nagyon jó társaságba kerültél, ennek is örülök. Meg annak, hogy most már a kutyád is veled van. Elsirattad akkoriban, de látod: csak van remény, hogy akit szívből szeretünk, aziránt mégiscsak létezik egy kötelék, ami eltéphetetlen, mert az nem a földi törvények, hanem az Ég akarata szerint lett megfonva.
Közben eltagadhatatlanul szomorú is vagyok, mert lett volna még mit megbeszélnünk. Mindazonáltal az élet szélvitorlái hajtanak bennünket tovább, noha olykor – mint most – malomkő őrlődik odabent, húz vissza, hozzád, meg minden egyes szeretett emberhez, a szeretett Kanizsára.
Mégis rendet kell teremteni a gondolatok között. Vigyázzállásban, befelé, rázkódva zokogni, mint a katonák. Tisztelni az élet és a halál összhangját. A rendet.
Azt a rendet, amit Te szerettél, Gyurka.
Kizökkent időben hagytál itt. Erről persze nem tehetsz, senki nem tehet, egyedül az Úristené a felelősség, amiért mostanában két kézzel szaggatja el mellőlem garabolyába a legjobb embereimet. A harcosokat. A hősöket. Akikkel öröm volt mindig együtt lépve sétálni. Előre tartani. Akiknek kérges tenyerük is puhán tudott arcon simítani. Apámként néztem föl rád.
Amikor miattad vádoltam az Istent – ahogy tegnap, első fölindulásomban, a szél karistolta térre kirohanva, a hátratett kezű, akszamétosan bicegő fekete varjak közé menekülve tettem – nem hajtotta le a fejét előttem, hanem csak nézett merőn, csillogás nélküli szemmel, áthatón, mert Ő sosem pislog és kifürkészhetetlen az akarata. Az időtlenség az övé. Miénk meg a gyász. Ebben meg kell nyugodnunk. Biztos neki még nagyobb a magánya, nagyobb a miénktől, amiért a legjava társainkat szólítja maga mellé, hogy hátha örömet hoznak neki, ennyi átélt földi keserűség után.
Hát most elparancsolt tőlünk. Vannak olyanok, mint Te, akik kellenek neki. Olyanok, akik ha kell, munkapadot odahagyva, asztalra borulva, vagy napi teendőik között hirtelen fölbukva elmennek hozzá, önzetlenül, az első szóra, friss erőt adni az Istennek.
Most az Ő arcán alig észrevehető mosoly rejtezik, amint meglát. Személyedben egy hatalmas segítőm állt mellé.
Mégsem tagadhatom el, hogy van a fájdalmamnak, a lelkiismeretemnek és a szeretetemnek egy kopogó hangja, ami Téged illet.
Sokszor beszéltél hozzám, s én hallgattam, mert egy tiszta lélek egyenes falára rajzoltad a mondandódat, amit illő tisztelettel kellett megfogadni. Néha olyan volt, mintha gyónnál, néha olyan, mintha a kötelesség szava szerint adnál útirányt. Köszönöm.
Azt szokás mondani, hogy előbb-utóbb hasonlatossá szoktunk válni ahhoz, amivel foglalkozunk. A lovas a lovához, a kutyás a kutyájához, az óvónő a kisgyerekekhez, az asztalos a fához, a színész a szerepéhez. Te Gyurka, üveg voltál nekem. Áttetsző, egyszerű, olyan anyag, amin a napfény megcsillant. Tükör, ami az igazságot láttatja. Ugyanakkor volt benned rejtély, annyi, mint az üveg anyagában. Mindig ugyanott törtél, egyféle vastagságún érezted ideálisnak a világot. Beeresztetted a melegséget télen és megvigyáztad a hűst nyáron. Akárhányszor nálad jártam, mintha haza mentem volna.
Az életed képén nem maradt homályos folt. Költészet voltál, egymagad. Férj, apa, mester, kerek árnyékú ember. Hajnalonta keltél, dísztelen napokon is szépséget teremtettél. Gyalultabb lélek voltál a nagy átlagtól, mert aki sokat jár a világban, sokat tapasztal, annak elapadhatatlan az ereje. Hogy vágytam én erre az általad elmondottakra!
Emlékszem, ültünk valami gyűlés után, közösen, borba fúló fél éjszakás utolsó napirendi pontot átbeszélve, s míg velünk együtt kacagott a kanizsai holdvilág, Te néha közbeszóltál, csöndre intettél bennünket, a szavak megfontolt mezsgyéjén tartottad a társaságot, és olyankor rád volt hangolva mindenki, mert a szavak ugyan csak szavak, de az menten kiérződik, mihelyt egy igaz ember szűri őket. Nagyon szerettünk. Tiszteltünk Gyurka.
Bekeretezett életet hagysz most itt. A tisztességesség rámájában Nincs benne semmi hiba. Bárcsak sokunkról elmondható lenne mindez! Most ugyan a gyász indul el keserves útjára, de vigasztal a tudat, hogy annyi más kanizsaival együtt ismerhettelek. Hogy kicsit szebbé és jobbá tetted a világot azzal, ahogy éltél, amit csináltál, ahogy tudtál szeretni másokat, bennünket is.
Nem búcsúzom Gyurka, mert egészen kerek bennem a bizonyosság: még találkozunk. Megint együtt leszünk egyszer. Tamás gitározik majd, énekel is hozzá, Kanyó borospalackból tölti majd a félszárazat, Csontos kontrázni fog a Vajda szájharmonikájára, és akkor majd ott lesz mindenki, akiknek a barátságára büszkék lehettünk, és mosoly ül majd az arcunkon.
   Áldjon meg a Jóisten Baráthom!

                                                                                     Pk


2017. december 3., vasárnap

GEMÁNAK

Ifj. Losoncz Rezső - Gema
magyarkanizsai gyökérfaragó Krisztus portréjával

Kedves Rezső Barátom!
Születésnapodon köszöntelek és keresgélem a szavakat, a gondolatokat, miket is mondhatnék, újat, többet, mást, mint amit már tőlem amúgy is tudsz.
Talán csak annyit mondhatok, csöndös tisztelettel, hogy nagyon sajnálom, amiért személyesen nem bírok neked gratulálni. De alighanem, Te ezzel is tisztában vagy, nem kell Téged tanítani. Ahhoz már eleget láttál, tapasztaltál. Tekints el hát attól az apró hibától, kínos és orvosolhatatlan ténytől, hogy most nem tudok a szemedbe nézni és kezet szorítani veled, úgy, mint régen, mindig, mert mostanában ilyen az élet, ez a sors, ezzel kell megbékélni, még ha olykor fájdalmasan elviselhetetlennek is tűnik.
Néha a levegőt kell ölelni a barátok helyett. A körülötted lévő, csip-csup, dolgokhoz kell leguggolva gügyögni, akárha éretlen kisgyereknek kéne megmagyaráznunk, mi a szándékunk, hogy akarnánk visszaállítani, harmóniába hangolni mindazt, ami összezavarodott. Könnyesen, suta szavakat kell ismételgetni. A dolgok zavart különvalója majdcsak összeilleszkedik, mert hatni kell az igének. Nem hullhat a semmibe az ima.
Éhesen, alázattal, nem térdelve, de fejet hajtva kell a szükség előtt belátni, hogy egyetlen járható utunk maradt. Érték mentén járni a világot. Ennyi. Várni kell türelemmel, hogy egyszer, nagyon sokára – vagy éppen sosem, mert ez is benne van a pakliban –, az arcunkba fúj majd a szél valami langyos szerencsét, és akkor tartalommal és értelemmel fog beköszönteni a felismerés, és nevetni fogunk azon, amiért idáig egy üres képkeretet bámultunk, ami mögött a meszelt fal nem mestermű volt, csak mész és fal.
A nagy rejtélyt megoldó ige viszont nem könnyen található.
Tudod Gema, olyan megbúvó a varázsszó, amitől szívdobbanásnyi pillanat alatt megmásul a világ, szóval olyan semmi kis szösszenet csupán, mint a szeptim akkordjából kihallatszó finom hangocska. Egy csengő csilingel, egyet kuncog, mikor megbillenti a huzat. Vagy amikor a vitrinben magától elcikkan a borospohár. Este hallani, lefekvés után, a nagy csöndben, amitől torkon ragad az emlékezés. A törvénytelenség törvénye. Ennek tükrében a keresztutakon rapid befordulással bízni kell a helyességben, és ugyanígy grimasszal tudomásul kell venni, ha megint elvétettük az irányt. De ettől fontosabb a lélegzés parancsa.
Nem lehet a hajósok szokása szerint élni, akik a Jóreménység fokánál mindig aludni vonulnak. Teszik ezt abban bízva, hogy így elkerülik a Bolygó hollandival való találkozást, ami minden élő emberre végzetes szokott lenni. Nem. Az elátkozott vitorlást muszáj megnézni, tatján az örök kárhozatra ítélt, tűzszemű kapitánnyal, aki világvégéig kitartó istenverésként az idők végezetéig kénytelen hajózni. Hiába, hogy szerencsétlenség, irtózat a látványa. Szembesülni kell önmagunkkal. Mert a belátás ellen nem lehet tiltakoznunk, mert olyan, mint a gravitáció. Szükségszerű.
Aztán meg az életből adódóan a Bolygó hollandit időnként meg is lehet csáklyázni. A fedélzetére muszáj lépni. A kárhozat útját bejárni vele. Lógni muszáj, bitangul a kötélzetébe kapaszkodva. Viharban röhögni. Kétkedni muszáj, aztán meg sírni és nevetve hinni. Ég és föld között függve botorkálni, mert ez a testamentumunk szava, e szerint kell megfejtenünk a titkot és remélni, hogy lesz megváltás. Hogy ránk is érvényes lesz, ami másoknak eleve adott. Még akkor is utat tör majd magának ez a bizonyosság, ha van, hogy kisiklik alólunk a talaj, koromfekete hó hullik, inkább pörnye, nem is havazás az már, és elferdül a világ, kibicsaklik a tengelye.
Ez csak úgy viselhető el, hogy állandóan észben meg számon tartjuk: vannak velünk egy nyelvet értő emberek. Olyan emberek, barátok, mint amilyen Te vagy, Rezső.
Ha úgy lenne módom, ahogy az év elején volt, és most meg már nincs: én a Városért díjat legelőször Neked adnám, mert az otthoniakért többet tettél-teszel, mint a templom első padjában pipiskedők többsége. Sajnos, nem adhatok Neked semmiféle díjat, meg nem is hiszem, hogy létezik ellenértéke, ellentételezése annak, hogy valaki jó kanizsaiként az egész életét a környezetének szenteli, olyan önzetlenül, magától értetődő egyszerűséggel, tisztasággal és bámulatra méltó energiával, mint Te, Rezső.
Nem kérdezem, sejtem, hogy Te sem tétováztál soha, ha indulni kellett valamerre. Fátylas, tapogató az otthoni lét, van árnyékos oldala és érett pompával világló napsütötte. Mindkettőt megjárjuk. Te is. Én is. A szobraid láttatják, ki és mi vagy. Honnét nőttél föl a magasba, és hová akarsz majd visszasüllyedni, ha befejezted. A „fahitűség” nálad nem elmarasztaló jelzővé lett, hanem kinccsé. Panteista szellemű veretes szólammá. Olyanná, amivel primitív módon megfogalmazva, és mégis: orgonáló szentek szólnak a kanizsaiakhoz, hogy elkényszeredett mosolyuk őszintébb lehessen.
Az én első számú kanizsai művészem Te vagy Rezső.
Sose feledd, mennyien gondolunk szeretettel Rád. Vigyázz magadra és mindenkire, aki körülötted van, akit szeretsz. Ha őket megvigyázod, más is óvni fog, nem csak ma. Minden nap.
A Jóisten tartson meg sokáig, egészségben, családod körében ugyanolyan tisztának, amilyen tiszta embernek büszkeséggel ismerhetlek!
Isten éltessen Rezső!


                                Pk   

2017. november 30., csütörtök

NAPLÓ - 76.


A novemberi szél denevérszárnyakon verdes, csicsereg a hórihorgas utcai homlokzatokat karistolva, feszegeti a mohás palatetőket. Az imént hamarosan havat mondott a rádió, és alighanem ezúttal igaza is lehet, mert a járdákon kora reggel óta kerengő dervisként forognak a nagy lapos platánfa levelek, mintha idegsorvasztó, beteg játékot akarnának űzni mindazokkal, akik figyelemmel kísérik, megfejteni akarnák a koreográfiájukat. Titkos a levelek tánca. Hideg szemtanúként lejtenek. Olyan hatalmuk van a lelkek fölött, amilyen csak a nekisajdult vándoréneknek, a magánynak, vagy esetleg egy hamvában hűlő szívnek lehet. Új üstökös pályára állítják a gondolatokat. Messzire, egyre messzebbre repítik azokat. Kifelé, az éj sötétjébe.
A megijesztett idők egy ingű meztelenségébe bújtatva abszurd esemény gurul a szemem elé. Egy pap prédikál a nyílt utcán. Nyúlfarknyi a „próféta”. Zömök, vastag keretes szemüvegű, krumpli fejű, kerek alak. Tömpe ujjai meztelenek. Metsző a hideg, de már jó ideje ott rostokolhat, mert, ahogy haladtam az irányába, messziről is hallani lehetett a szövegét és az énekét. Háta mögött a pláza tág ölű kőlépcső sora. Előtte horpadt fényű pilács világlik. A fennhangon miséző kezében hol evangélium, hol Biblia, hol meg énekeskönyv. Nekiborulva olvas. Szabályos misét celebrál, jó hangosan, kiabálva citálja egy rendes katolikus liturgia menetrendjét, közben egy félhanggal elcsúszva, irtózatosan hamisan, fából faragott torokkal énekel is hozzá, régtől ismert templomi énekeket, akárha nagyon berúgott, duhaj kántor igyekezne túlharsogni egy rezesbandát, vagy asszonykórust. A prédikátor igazából nem pap. Az arcáról, egész lényéből sugárzik, hogy egyszerűen hülye. A fogalom orvosi, pszichiátriai értelmében. Látszik rajta. Szegény – elmebeteg. Klinikai eset, talán zárt osztályra való. Néha babogva megereszt valamit, aztán visszazökken szokott papi szerepébe. Szájas ékesszólásában mégis van valami megindító. Nem koldul. Teszi a dolgát. Hinti az igét a körülötte iparkodó járókelőknek. Holtak között egy eleven.
Megálltam. Figyelni kezdtem a tömeg, a mellette ellengedezők reakcióját. Az önjelölt prédikátor pedig senkivel nem törődve tovább kiabálta másvilági intelmeit a késő őszi, vörhenyes anyajegyű levegőben. Egy csinosan öltözött, hosszú lábú halott lány kuncogva bújt hunyt udvarlója mellkasához, és a fülem hallatára jegyezte meg: „na ne, ez azért így nagyon ciki a mai napon” – utalt a prédikátor szereplésére, meg arra, hogy éppen „black Friday”, azaz „fekete péntek” volt, adventet kiszorító bevásárló nap, akciós nap, a pénz istenének napja, fekete miséstől a közeli bevásárló csarnokban, plázában, ahol a zombi párocska leértékelten hozzájutott halotti kelengyéjének újabb kellékéhez. Egy szép szemfödőhöz, ízlésesen slingelt ravatali párnához, vagy kicsit fényesebb, de igen olcsón vett aranyozott koporsófölirathoz. A halott szerelmesek súlytalanul libegtek tova a kandeláberek kivégző osztagú sorfala felé. Mások, ezrével halotti díszleteiket szatyrokban, táskákban cipelők, magukban pókháló fátyolt öltögető kísértetek, férfiak és nők vegyesen, pillantásra sem méltatták. Merev, hulla tekintetük helyén is ezüstpénz csillogott. Rezzenéstelenül, pislogás nélkül siklottak odébb. A fekete péntek repedt harangszavát hallották csak, az utcán misézőét nem. Mindet a saját másvilági ügye, a fekete hétvége gyűjtögető kényszere kínozta, kakasszóig. Kódorgó éji pille módjára szállingóztak el a kimúlt lelkek, a prédikációjába feledkezett mellett. Csupa hűdött szívébe kapaszkodó, csomagokkal fölpakolt, túlvilágról szalajtott figura, akik akkor és ott egyetlen koppanással haltak meg mindörökre, megmásíthatatlanul. A bádog vízelvezetők könyökcsövei kék levegő ízét lihegték elő, s a lábam alatti csatorna öntött vas fedőlapjába vésett hatos szám mintha fonnyadtan mosolygott volna. Pár, odaátról itt felejtett szellemalak lelassult előtte ugyan, sőt, volt egy idősebb, érezhetően jó lelkű, szőrös gallért és ridikült viselő néhai asszony, aki tán egy rövid, kérdő fohászra meg is állt előtte. De aztán ő is tovasuhant, mint a többi, méltóságát veszejtett lidérces alak, akik szárazat nyelve, esténként a város utcáin, közterein bolyongva képtelenek egykori fűszeres, élő, emberi vérüket lüktetőn tudni ismét.
A hülye pedig mondta a magáét, lapos, macskaköves szószékén, és az olcsó temetői mécses satnya dicsfénnyel keretezte be a sziluettjét. Meglökött valami. Muszáj volt jegyzetelnem. Ceruzacsonkot kotortam elő, és bár a dermedt balomból csak ákombákomokra futotta a kockás noteszbe, itthon nem kellett sokáig studírozom a szavakat, mert az a szöveg bennem maradt. Most látom csak, mekkora igaza van, amikor ilyesmiket mondott az agyalágyult utcai szónok: „mert Ő nem kényszeríti az erkölcsöt senkire, nem tanítja azt, csak embereket talál hozzá, alkot és föltámaszt, ahogy marasztalja az időket. S az emberek így sem tanulnak belőle, nem tanulnak a múltból, a történelemből, de még abból sem, ami velük megesett…
Vajon honnét lehet ennek az elmebetegnek ez a higgadt szemlélete? Ugyan, melyik század részeges filozófusa éledt újjá benne? Ki volt az, aki ennyi terhet magára véve kardoskodott, ekkora lendülettel hadakozott a másikért? Miféle szerető kezek tapogatták bele a meleg lelket, fekete péntekeken is mások megváltásának reménytelen küzdelmét?
Álltam ott, vigyázatosan, megszeppent alázattal, nyakamban torokszorító hurokkal. 
A hajukat nyesett fák koronáján át a város durva fényei szennyezték az eget. Nem engedték látni a csillagokat, pedig most szívesen rájuk néztem volna, ha már a Nagytemplom bizánci kékre mázolt felhőképeit látni nem láthatom. Aztán az utcai kerge pap virsliszerű ujjhegyeit egymásnak illesztette, és ájtatos hangon, leereszkedőn kántálta a búcsúzó formulát. „A szentmise véget ért, menjetek békével!” Ámen – motyogtam öntudatlanul, és vártam volna, hogy a csontrepesztő hidegben, jócskán este kilenc körül, a befejezett mise után a bolond összepakol, és odébb áll. Ehelyett megsemmisülten konstatáltam: esze ágában sem volt abbahagyni.
Az ördög valahol fölvinnyogott, a szentély kárpitja meghasadt, és a feketeségbe csomagolt pénteken is jéghideg rózsavíz illata terült szét a szutykos városon, amikor a habókos prédikátor belekezdett a litánia énekébe: „Uram irgalmazz, uram irgalmazz…”
Lehetetlen volt nem vele énekelni: „Krisztus kegyelmezz, Krisztus kegyelmezz.” 

                                                    Pk            

2017. november 29., szerda

Pósa Ilka: A TANÁROK

Fotó: Vermes Tibor

A tanárok mindent megmondanak néha olyat is ami nem igaz. Ha nem biztossak benne akkor ne mondja. Állandóan csak azt hallom,hogy nem tanultál egyes , nem csináltad meg a házit szágyeld magad ,akkora megróvót kapsz, hogy kirepülsz az iskolából. Nagyon elegem van már belőle. De mikor megcsinálunk mindent akkor nem mondanak ilyeneket hanem megdicsérnek és most elkezdi a dumáját. Na látod tucc te tanulni csak nem akarsz így kell ezt csinálni.Persze mikor az osztály legjobb tanulója kap hármast akkor azt mondják neki semmi baj majd máskor jobban sikerül. Nem értem őket.Mikor dolit írunk akkor mindent megmondanak de mikor ők hibáznak akkor mi őket nem ordíthatjuk le. Vegyük például a törit. Ősrégi anyagot tanulunk. És aki tanítsa azis egy kövület. Minden tantárgy majdnem ugyan olyan. Van aki mindig még szünetbe is a könyvet bujja, mert a tanároktól elkapták a virust. A tanárokat ezzel is meglehet vádolni hogy nagyon veszéllyesek.


Írta Pósa Ilka 2013-ban, 11 évesen, négy évvel ezelőtt, world dokumentumként a számítógépbe pötyögve.


2017. november 24., péntek

MARTIN LÁBA


Vermes Tibor fotója
Ahogy Füst mondaná, "lelkem nagyobb nyugvása végett": amikor kijöttem a kórházból, találtam magamnak egy csehót. Betértem. Muszájjá vált meginnom valamit. A tetovált csaposnő meleg kutyaszemekkel nézett rám, mert vasárnap délelőtt volt. Számbelileg csökött ilyenkor a vendégsereg. Megvigyázott az a nő. Becsült. De én csak egy korsónyi szűretlent kértem tőle. Nyers, mohó mozdulattal kaptam föl a kriglit, és gördítettem le a torkomon a tartalmát. A helyzet miatt. Vis maior.

Martinnak a másik lábát is levágták.

Tudtam, hová megyek. Vettem előtte narancslét, egy fürt banánt meg egy magazint. Legyen mit ennie és olvasnia. A 212-es szobában feküdt, fönt a másodikon, szóltak a portán. Rajta volt a listán, leböngészte róla a szemüveges néni. Beengedett, a saját kontójára, holott nem tudtam igazolni, hogy a páciens hozzátartozója lennék. Nem is voltam. Akkor is. Mehettem. Föl a félemeletre, a lifttől balra kellett nézni, követni a falra festett olajos csíkot. A folyosón vegyszerek, meg enyhe húgyszag érződött. Az ablaktalan, csempés átjárónál óvatoskodva, majd jobbra kanyarodva találtam meg a szobaszámot. Sok más pizsamás lábatlannal együtt feküdt a kórteremben. Köztük egy kétlábú öregemberrel, akinek majd eztán nyiszálják le – ezt kicsit később tudtam meg.
Martin halottsápadt volt.
Borostásabb, mint valaha. Beesett arca medrében ült a szeme, s a vértelen ajka kicserepesedetten biggyedt alá. Rég nem itathatták. A figyelmemet elkerülte, hogy a ráterített pokróc deréktól lefelé egyáltalán nem homorú. A szomszéd ágyon fekvő kolléga biccentett a fejével: "ennek se maradt meg a másik" – mondta, és nem volt semmi lenéző, lesajnáló káröröm a hangjában, inkább csak a közlési vágy mondatta vele, mert meg akarta osztani az információt valakivel. Akárkivel. Velem.
A második emeletről nézve szép erdős részre lehetett látni, amire a borús idő hozta fellegek rákönyököltek. Szutyok pára rakódott az ablakpárkányra és a sötétítő függönyök akasztott nagymamaként lógtak a plafon alól. Hatan feküdtek a kórteremben. Martin balkézről vetten, a sarokban volt kinyújtva.
Állami pizsamát viselt, világoskéket. A zsebe fölött számozottat, merthogy Martinnak mostanában nem akadt saját pizsamája, lévén, hogy hontalalnkét tengette az életét. Amikor lefeküdt, akkor is csak ruhástul ücsörgött a tolószékében. 
Lekuprodtam hozzá. Kitettem a dzsúzt, az újságot és a banánt. A motoszkálásomra kinyitotta a szemét, rám nézett, és azt mondta: "ne zavarjon doktor úr, van elég bajom." Nem ismert meg. Talán a gyógyszerek miatt. Aztán visszaaludt.

A koldusszegény lábatlan immáron sosem fog fölállni. Nem lesz még egyszer 190 centiméteres, akárhogy szeretné.

Az ablak párkányára dermedetten ott volt egy légy. A napnak fénye sem melegítette már. Úgy illett a hideg bádoghoz, mint rózsa a leveléhez. Gyorsan elhordtam magamat a kórházból, ki kellett mennem a levegőre.


                                                          Pk

2017. november 19., vasárnap

NAPLÓ-74.


"Megint vasárnap. Mindig akad vasárnap.
Csurog az eső. Szürke nyálcseppek lógnak az ereszeken.
Verebek áznak rosszkedvűen és unalmukban veszekednek. Az aszfalt tükörsima felületéről visszalátni a járókelők lába hosszát. A fölsőtestüket elnyeli a sötétszürke semmi. 
A hirdetőoszlop mellett – nem messze a kutyakozmetikus kirakatától – messziről észlelhető, hallani egy csecsemőt. Bömböl, hisztériázik. Az anyuka nemkülönben, sikong. Egy fiatalember álldogál mellettük, elég tanácstalanul, tekergeti a nyakát, pislog, mered ki a fejéből. Messziről is lerí róla: nem tudja a helyzetet kezelni. A felesége hevesem gesztikulál, vehemensen rázza a legkisebb magzatot, aki ettől – vagy tán emiatt – még nagyobb erővel, tüdőszaggatóan üvölt. 
Nem rajtuk döbben el a tekintetem. 
A család negyedik tagja egy kislány. Hároméves forma. Őzikeszemű. Bojtos sapka van rajta. Parányi tenyere a kabátkája szegélyét markolja. Kapaszkodik valamibe. Nincs aki a kezét fogná. Míg a karon ülő testvérkéje hangosan ordít, és az édesanyja emelt hangon oskolázza a férjét, a csöppnyi gyermeklány hátat fordít a családjának: az utcába bámul. Kizárta a külvilágot. Maga mögé parancsolta a családot: a mulya apját, a neuraszténiás anyját, és a nyűgös kistestvérét. Áll ott, szegény, egymagában. Mintha lakatlan szigeten egy csöppnyi, bojtsapkás, piros esőkabátos Robinson Crusoe-t látnék, ahogy minden remény nélkül, a föladás szélén álldogál, úgy ahogy a tenger horizontját, az óceánét mustrálta a hajótörött tengerész, ez a pici lány – meglehet – születése óta kémleli az életet, ami éppen olyan hatalmas, pont olyan siváran kék, hogy belefájdul a szív, ha sokat pásztázik rajta a fürkésző nézés. 
Kolumbusz nézhette ilyen sóváran, titkos reményekkel, de kétségekkel tele a látóhatárt. A nagy konkvisztádorokhoz hasonlóan, ez a falatnyi gyereklány is kaland elé tekint. Merőn, tágra nyílt pupillákkal szembe néz azzal a misztikummal teli produkcióval, amit jobb híján sorsnak szoktak nevezni. A kislányban a véletlenek csöngenek össze. Ám mivel tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, csak a Jóistennek vannak furcsa ötletei, némi alappal hihetjük, hogy a néha távoli, néha nagyon is közeli szerző a hárfahúrokon végigsuhanó ujjait van hogy tudatosan ottfelejti egy-egy mélyebb hangon. Egymásra rétegeződnek ezek a hangok, ásnak valahová lefelé, belülre, ahová már nem hatolhat el a fény, csak az ártatlan szellem ereje. A kislányé.
Elmarad mögöttem a család. Hussan velem a busz, de az összemajszolt ablaküvegbe beleég a piros kabátos kislány látványa.
Még mindig látom. 
Bárcsak meg tudtam volna fogni a kezét."   

2017. november 16., csütörtök

MARTIN ÉS A KUTYA

Illusztáció (internet)

Róla még nem szóltam, pedig ugyanolyan szereplőjévé lépett elő az életemnek, mint a lábatlan gazdája, aki bár jelen van, többé már soha nem léphet sem előre, sem hátra, mert a sors elvette tőle az egyik lábát combtőből, s tolószékéből csak egyszer sikerül majd ellépnie. De mindannyian azt reméljük – a kutya is, meg én is, és valahol Martin is bízik benne -, hogy ez nem hamarosan fog bekövetkezni. Legalábbis nem a jövő héten.
Martin kutyája a pad alatt lakik. Műanyag ételhordó tányérkában (alighanem saláta lehetett benne), most víz van. Az a kutyáé. Martin, amit eszik, azt szokott vetni neki. Közös koszton vannak. A kutya nem sovány, de nem is hasonlít a többi, rendes emberek által nevelt rendes házi kedvencre, akikre ilyentájt már helyes mellénykét adnak az őket rendesen sétáltató gondos gazdáik. A legnyiszlettebb pórázos patkányon is vadonatúj utcai pruszlik virít, csillogó biléta, aranyos kis csöngő a nyakukban, gondolom azért, hogy ha bagoly vinné el őket, lehessen hallani melyik irányba hussant el velük a belvárosi éj sötétéjében. Martin kutyája nem ilyen kockacukron nevelt, pedigrés nyavalya.
Meghatározhatatlan fajtájú, inkább középtermetűtől kisebb egy számmal. A színe, mint a mamáék nappali szobájának a szekrénye, barnás cirombás. Spicces a pofája, lehet benne egy adagnyi foxi vér, meg talán tacskó: de ezt most hadd ne kelljen esküvel bizonyítani! Egészen különös az eb füle állása. Az egyik kajla, lóg neki féloldalasan, mintha ezzel is a gazdájára igyekezne hasonlítani, aki szintén féloldalas immáron, a maga módján, szegény. A kutya másik füle hegyesen mered a novemberi semmit morzsoló levegőbe. Olykor körbefordul az álló fülkagyló, de a kutya nem szívesen kel föl a pad alól, az aszfaltra leterített rongydarabjáról. Egy valaha gyermekeknek szánt béléses kiskabát, dzseki a vacka. Kislányé lehetett, mert rózsaszín, csak már nagyon szutykos. Jó ideje használhatja a kutya. Mondta Martin mikor szóvá tettem, hogy most még nem, de decemberre tervezi, hogy kikukáz, keres egy másikat, még vastagabb, téli rongyot a kutyának. Talán Mikulásra megkapja, szívta a csikkjét Martin, s ahogy ránézett a kutyára, az illedelmesen billentett a farkával. 
Eldöntött tény tehát, hogy a kutya új fekhelyet fog kapni. Csak idő kérdése. Martin soha nem pöröl a kutyával. Arca ellágyul, mikor lenéz a pad alá. Ilyenkor szilaj, ördög karmizsálta, koravén, ráncos arcán valami elégedett mosolyféle jelenik meg. Éppen alig észrevehetően, a borostás szája szegletében. Emberivé válik az arca. Megszépül. Még a legmagatehetetlenebb ember is tud szeretni. A szeretet, a ragaszkodás emberi tulajdonság. Is. De leginkább a kutyák erénye és mindazon állatoké, akiknek romlatlan lelkületüket azért csodáljuk, mert velünk ellentétben őket a Jóisten a saját örömére teremthette, míg minket inkább a bánatára, hogy annyi bajt csinálunk egymásnak, hogy ennyire nem tudunk vigyázni a másikra, azok lenni, amit Ő szeretett volna.
Ilyentájt különös csömör ül a városi tekintetekben. Unalmas és felháborító események történnek, gyors egymásutánisággal. Émelyítő keddek kezdődnek majd végződnek. És se Martinra se a kutyájára mindez nem hat. A korcs fekszik a szappan színű, koszos gyerekholmin. Amaz meg ül a tolókocsijában, gubbaszt ott, mint egy kikirics sárga mellénybe öltöztetett borzasztó méretű fekete holló. Válla közé húzott fejjel, kapucnisan bámulja az eszelős zűrzavart, a civilizációnak mondott hisztérikus demonstrációt, ahogy a város önmagára sem figyelve ostoba, barbár erőszakossággal őriz valami bolondos akusztikájú, kiszámíthatatlan ütemű hangzást, szagtalan közterekbe csomagolt mikrovilágot, felöklendezve belőle a föld gyomrából előbukkanó táskás, szatyros embereket, akiknek a fülükből legtöbbször zsinegek, drótok folynak ki és a zömük magában beszél, hogy hallani a legintimebb dolgaikat is: mit enne vacsorára, hová viszi a bort, mennyire volt aggasztó az a múltkori számla és milyen jó, hogy maradt pénz, mert most különben mi lenne? Pénz, pénz, pénz. Az az alfa és az ómega. Mindnek. Kivéve Martint és a kutyáját. Martin soha nem emlegeti a pénzt. Nincs neki, és kész. Fölösleges arról beszélni, ami nem létezik. A kutya sem szól soha. Ugatni még egyszer sem hallottam, noha lehet hangja, tudhatna vakkantani egyszer-egyszer, attól hogy egy hajléktalan ebe.
Mégis: mit is szólhatna a jámbor? Hisz házőrző gyanánt – ház, lakás híján – nemigen van szerepe. Ahhoz túl sok járókelőt lát, hogy nagy ritkán megmorogjon valakit, aki netán támadólag, rossz szándékkal akarna Martin irányába fellépni. Ugyan ki lenne az a balga, aki egy rokkant nincstelent szemelne ki rablás céljából? A kutya tehát munkanélküli. Fekszik naphosszat a pad alatt. Ha esik, arra az időre begördülnek a buszmegálló plasztik teteje alá és kivárják, míg a nedves szelek a vihartól vemhes levegőből eltrombitálják az esőfelhőket. Szenvtelenül nézik az utcák forgalmát, néma egyetértésben láttamozzák a történteket, a sok pénze után szaladó kétlábút, a velük csurig tömött esti járdát, ami telis-tele van folyton sertepertélő, nyögve sóhajtozókkal, ügyükbe feledkezett, boldogságukat reménytelen intenzitással kereső polgárokkal. Biztos pontok ők ketten a bizonytalanságban. Martin kerekes székébe kötötten, a kutya a pad alatti rongydarabján. Nem tudjuk, mi járhat a kutya fejében. Aiszóposz, Phaidrosz, de még La Fontaine is – akik a legszebb állat történeteket írták - csak sejthették. Anatole France-nál a kutya egy szatirikus filozófus.
Martin kutyája szőlőszínű szemével bandzsít. Ferde világunkat nézi, látja.
Neve nincs neki. Úgy hívják: kutya. Teljesen olyan, mintha ember lenne.

                                                              Pk

2017. november 10., péntek

BOLHAPIAC



Eddigelé csillagos és sötét a szépség. Egyedül állok, mint egy számkivetett, tengerből a sziklaszirten, vagy a zátonyon. Hullámok robaja hallatszik, fúj a szél. Fölöttem az indigó színű, kiteregetett éjszakai égbolt. Alattam a megszáradt avar. Bennem a lelkiismeret. Autók sora jön-megy, kivilágított sorokban, egymás mögött menetelnek, egy irányba, sárga lámpáik fénypászmái vakítanak. Némelyiknek gonosz zöld a reflektora, mint az este falkában vonuló, hörgő hangú alattomos szörnyek szeme, amik a hidegen hűlő novemberi nap végén egy titkos barlangban gyűlnek össze, hordaként, valami iszonyatos fekete misére. Iránytűtlen a távolság a város meg közöttem. Noha a szív is hatvanat ver, mint az óra másodpercmutatója, az impulzusok eltérnek. Mások vagyunk. A város meg én. Meglehetősen különbözünk.
A város egykor ugyan vonatkozásban állott azzal, amit szerettem, ami nekem kedves volt. De ez a múltban történt. Nagyon régen. Olyannyira, hogy csupa lángba borul az arcom, ha visszaidézem azokat az időket. Szégyellem magamat. Nem az emlékezésé most a főszerep, hanem a súlyos fegyverzetben állásé, mert egészséges, haragvó kacajjal szembe kell nézni a sorssal. A sors pedig, ez a gyámoltalan, szűz, de alamuszi óriás ott vár az utcák, terek, kis közök sarkán. És piros és meleg folyadékot akar, mert egyik lételeme a rontás.
Tudják ezt a hideg szentek, a csupa-csupa merev arcú szobrok, akik úgy vigyázzák a városban bóklászó szél fújta faleveleket, mintha egy drága ékszereket tartalmazó dobozka kincsei röppentek volna szanaszét. Rőt vörös, sárga, barna, tenyérnyi meg kisebb leveleket sodor a huzat a járdán, és amelyiket a képembe vágja a légvonat ereje, megvigyázom, zsebbe teszem. Gyűjtöm őket. Számolatlan kincsem van már. Lyukasztott autóbuszjegyek, reklámújságok, egy indiai guru előadására szóló régen lejárt meghívó cédula. Kupakja egy orosz pezsgőnek, aminek még nyomokban éreztem is a szagát, amikor elém gurult. Van gesztenyém vagy két marékkal, otthoni meg itteni is, és nem álltam meg, hogy a temetőben meggyújtott mécses kormos gyufaszálát gyengéden el ne tegyem a pénztárcámba. 
Állítani kell valami holnapszerűséget, menteni, ami menthető. Fondorlat nélkül, az ötletek keskeny, világoszöld selyemszálával összekötni, ami még fontos lehet egyszer. Az életet tagadó kor csak hadd ülje nászát. Az elposványosodott tétlenség helyett muszáj cselekedni. Ámbár ásít a november, kákabélű, szűken méri a boldogságot, de eléggé impotens ahhoz, hogy kiszimatolja a gyengeséget, és székhez kötözze az embert. Ám a kényszerzubbonya fölfeslik menten, mihelyt a legkisebb dologhoz fűződő semmiségből egyetemes létigazság születik. Nem a tudományosság piszmogó, rendszerező igénye mentén. Hanem csak úgy, ahogy egy ember igyekszik a környezetét tudósként, hideg fejjel, de meleg szívvel vizsgálni. Az összes kuszaság között rendet vágva az univerzalitás irányába, mindenről megtanulni, ami csak tudható. Mindent megtapasztalni, kápráztató egymás utáni történeteket láncba fűzve kicsit belelátni az egyetemességbe. Ez lenne a feladat. Szaltó mortále. Nem bűvészkedni kell, hanem meghányni a bukfencet, talajtalanul a levegőben. Pogány kivagyisággal, de illő alázattal, szerényre igazított emberi tartással. Úgysem lehet mindent megtanulni. De a „mindent” olykor lehet tudni. Megérteni. Csak egy villanásnyi időre. 
Nem látok bele a lábam alatt futkározó hangyák fejébe. Talán többet érek tőlük? Aligha. Ezen az alapon, a villanydróton ülő kismadár is okosabb az embertől, mert messzebbre lát, olyan dolgokat, amiket a földről nézve sosem vennénk észre. Noha elmagyarázni sosem fogja, mert nem tudja, attól még hihető, hogy az agyában hasonló folyamatok zajlanak, mint egy emberében. Hogy kinek az érdeme ez az egyensúly, ez az elrendezettség, nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a rendszer, ez az ősz derekán működő rendszer tőlünk függetlenül is halad a maga kerékvágásában, olyan egyenesen, állhatatosan, ahogyan csak az élet menete engedi mennie.
Az élet megengedi a bolhapiacot, a gyűjtögetést. Viszonylag hosszan, kitartó szorgalommal, szenvedéllyel halmozzuk az összes kezünk ügyébe kerülő holminkat, hogy aztán egy szerencsétlen napon úgy folyjék ki minden a kezünk közül, mint a Tiszába merített tenyerünkből hullnak el a vízcsöppek. Írtam már valahol: ilyentájt ideje van a leltározásnak. Ki kell nyitni azt a bizonyos dobozt, amibe ott sorjáznak a kacatok, mind szépen, százszor megtekintve, aztán óvatosan visszasimogatva a helyére. A november a nagy rovancsolás hava.
Ki-ki élete bolhapiacát tákolgatja. Csip-csup ügyekkel, apróságoktól terhelten, vagy örömmel. Olykor egy kallódó toll, vagy egy papírfecnire írt rövid közlés beszédesebben tárja föl a lelkünk ingoványába vesző érzéseinket, mint a legösszetettebb regény, szagos virágcsokor, vagy érzelmesen búgó nóta. Találok egy cetlit. Szétsimogatom, jó gyűrött. „Elmentem a boltba, kenyérért, tejért. Hozok kukoricát is. Mindjárt jövök.
Beszédes, tömör. Valami melegség, konkrét értelem hatja át a szavakat. 
Olvasgatom, mormolom. Olyan, mint egy imádság.

                                         Pk

2017. november 9., csütörtök

MARTIN NŐJE




Ülünk Martinnal. Ő a tolószékében, én meg a padon. Süt a nap. Mintha tavasz lenne, nem november eleje. Ki is gombolom az ingem nyakát. Meleg van. Martin is dünnyög valamit. Már megint nem értem mit motyog. Szólnék hozzája, de aztán inkább mégsem. Nem lehet az olyan fontos. Vannak szavak, amiknek muszáj elszállniuk a szélben, muszáj semmissé lenniük, mert már a keletkezésükkor is fölöslegesek voltak, eleve hiteltelenségként lettek hangzó alakban kimondva. Hát – hallgatok. Aztán Martin – teljesen váratlanul elkezd beszélni, hangosan, némi izgalommal a hangjában, mint akinek épp most támadt valami halaszthatatlanul fontos ügye, közlendője jutott az eszébe, és gondolkodás nélkül kényszeresen el kell mesélnie valakinek, ami a fejébe tolult, ami kő a szívét nyomja.
 Említettem már a feleségemet? Nem, mi? Nem nagyon szoktam fölhozni a témát. Régi ügy. Akkor még megvolt a lábam. Dolgoztam. Volt lakásom, egy közös lakásunk volt a feleségemmel. Kölcsönre vettük. Két helyen is dolgoztam, maszekoltam, hogy a kölcsönt bírjuk fizetni. Rendes volt a feleségem. Ő is dolgozott. Ápolónő volt a baleseti sebészeten. Szült nekem egy fiút, meg egy lányt. Nagyok már a gyerekek. A feleségemmel maradtak. A lakást eladták, már máshol élnek. Szép lakás volt pedig, jó helyen. Amikor vettük, direkt kinéztem magunknak. Fogtam a kezét és mondtam, ugye milyen jó lesz? Jó is lett. Minden közel volt. Ha meggondoltam magamat, csak egy ugrásnyira találtam borbélyt, vegyesboltot, éttermet, garázst, pékséget. Egyszóval: mindent. Akkor még volt lábam. Bírtam magamat. Ha fölállnék, most is majdnem százkilencven centi lennék. De nem nagyon szoktam felállni.  Fáraszt, mert mostanában gyorsan fáradok. A feleségem rendes asszony volt. Nagyon. Szerettem is. Néha odamondogattunk egymásnak, igaz. Mindenütt szokott egy kis veszekedés lenni. De én még akkor is szerettem. Még így is. Mert mondom: rendes, jóravaló asszony volt. Szépen nevelte a gyerekeket. A lányunk az ő természetét örökölte. Én kicsit keményebb voltam. Ő meg a puhább. Ámbár, így van ez rendjén. A férfi legyen erős, a nő meg gyöngéd. Az én feleségem gyöngéd volt. Hozzám is. A gyerekekhez is. Néha kérdezték is, tréfásan: hogy tudtok ilyen szépen meglenni? Hogy tud ez a nő ezzel a fickóval egy fedél alatt élni. Ilyenkor csak nevettem! Mit is tudták azok, miként működnek nálunk a dolgok. Éltünk. Néha elmentünk nyaralni. Az orvos javasolta, hogy a gyerekeknek muszáj a nap, a levegőváltozás. Hát, mentünk, amint került elő egy kis rávaló. És mindig került valahogy. A gyerek egészsége nem pénz kérdése. A feleségem egyszer nyert szépségversenyt, tudod-e? Kórházi nővérek közül választották ki a legszebbet. A Kórház Szépe azon a nyáron ő lett. Kapott hozzá oklevelet és még egy cikk is lejött róla, egy újságban. Benne volt a fotója a feleségemnek, az íráshoz kérték, külön erre a célra. Mosolygott rajta. Mármint a fényképen. Olyan szép volt. Pont úgy nézett ki egyébként, mint az Unger-udvar közepén álló nőszobor. Ugyanaz a tekintete. Ugyanolyan tökéletes az alakja. Néha elgurulok oda. Az Unger-ház udvarára. Megállok a szobor előtt és a feleségemet látom. Nézem azt a szobrot. Nézek föl rá. Szép. Mint mindig. Még most is szép lehet, noha évek óta nem láttam. De az a bronzba öntött nyúlánk nő emlékeztet rá. Jó nézni. Jó látni. Találkozni vele. Olyankor mintha kitisztulnának a gondolataim. Van, hogy beszélek is hozzá. Ha nincs ott senki az Unger-ház udvarán, meg is szoktam érinteni. Sosem bántanám. Csak simogatom. Ha már ennyire eltalálta a szobrász a feleségemet. Pont akkora, mint egy ember. Könnyű kis nyári ruha van rajta. Vállas. A nyaka is szakasztott a feleségemé. Az egyik kezét fölemelve tartja. Árnyékolja a szemét, vagy a haját simítja a homlokából? Nem tudni. De nem is érdekes. Nagyon találó az a mozdulat is. Teljesen, mintha a feleségemről mintázták volna azt a nőalakot. Olyan csinos. Olyan nőies. Olyan szép… – idáig érve Martin elhallgat. Mereng.
Nem hiszem, hogy észreveszi, ahogy ellépek mellőle. Otthagyom a pad mellett, tolószékében gubbasztva, virító sárga láthatósági mellényébe zárt magányával és szomorúságával. A fél lábával. Hosszú, nagyon hosszú a szombat. Menni kell, intézni a dolgot, amit az élet pakol a tarisznyába. A belváros forgalma most valamivel kisebb. Nincs a hétköznapi kapkodó tempó. A rohanás. Helyette séta van. Mivel a vak véletlenben nincs bizalmam, most is a bizonyosság döbbenete lúdbőrzik át rajtam, ahogy megállok az Unger-palota lizéniákra támaszkodó párkányos homlokzata, a csillagokkal díszített romantikus pártázata előtt, ahol az átjáró ház faragott kő szörnyei, sárkányszerű figurái vigyázzák a környéket. Meg Martin kedvesének a szobrát. Beóvatoskodok a nagy, nyitott kapun. Nem tudom miért, de hangosan ver a szívem. Martin feleségét fogom mindjárt meglátni. A ház udvara akkora, mint egy iskolai tornaterem. Lehetetlenség nem észrevenni. Aztán állok az udvar közepén. Forgolódok, kissé tanácstalanul. Ez az a ház, nem tévedtem. Egy Unger-ház van, ilyen jellegű, zárt udvaros. Itt kell lennie a nő szobrának. Míg ott téblábolok, egy idősebb asszony halad el mellettem, bevásárlószatyorral a kezében. Udvariasan kérdem, ugyan mondja már meg, tán elvitték innét máshová a nő szobrát, ami ezen a helyen állt? Néz rám az asszony, zavartan pislog.
 Nincs itt semmiféle szobor. Negyven éve élek a szomszédban. Nem is volt itt soha szobor.
Kifordulok szó nélkül az udvarból. Elmegyek egy saroknyira, megállok, nekitántorodok a falnak, és a homlokomat egy bádog csatornához muszáj szorítanom. Hirtelen mindent megértek.