2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. december 28., kedd

NAPLÓ - 149.

Montenegro - Djenovici


Óév vége. A leltár
ideje. Egy csomó kérdésem átcsúszik az új esztendőbe, ezt már látom. Ennek dacára nem volt hiábavaló üresjáratú 2021 sem. Kicsit vézna év volt ugyan, de nem ment a tanulságoktól. Hallgattam, figyeltem, amit elém vetített a gondviselés varázsa. Igyekeztem, hogy megmaradjak. Ha nyugodt voltam, jól csináltam. Ha öngúnnyal együtt megtartottam a cinizmusomat, megint csak jól tettem. Amikor kétségbeestem, vagy a félelem lett úrra rajtam, biztos, hogy elszúrtam valamit. Ha méltatlan helyzetbe sodródtam, röstellem, hogy akkor és ott nem sikerült elég erőt gyűjtenem, kudarcot vallottam. Kemény évet hagyok magam mögött, de semmivel sem jobbat, vagy rosszabbat az előzőektől. Most sem sikerült megvilágosodnom, ám – talán a koromnál fogva bekövetkezett – , valamit azért már megneszeltem.

Másokhoz, a nagy többséghez hasonlóan úgy gondolom, élni jó. Még akkor is becsülni kell a létünket, ha a bú-felhők sehogy se akarnak eloszlani a fejünk fölül. Hinni kell és élni. Nem vagyok felvértezve a mindent elviselés képességével, de azt tudom, mert már régen megtanultam, hol a helyem és mik a korlátaim. Így könnyebb. Ennek dacára még azért feszengek. Keresem a kibúvókat. Olykor mintha sikerülne újrapozicionálni magamat, ne legyen félreértés, nem följebb akarnék törni, csak néha elvágyom más, vadabb, ismeretlenebb csapásokra is, amelyekről aztán mindig bebizonyosodik, semmiben sem különböznek a megszokottól, mi több, oda vezetnek vissza. Mivel önmagamat megtagadni nem tudom, a csalódások ellenére legalább a körbe vevő világ melódiáira iparkodok figyelni.

Látom, amit látok. A madaram szemében ott az értelem visszfénye, az utca csöndjében a mozdulatlanság komolysága, a nappalokban a színek dallamvilága, ahogy az éjjelekben az álmok titkos öröme vagy mélabúja: mind-mind a jelenvalót dicsérik, mert van egy megmagyarázhatatlan okozati és oksági viszony a világban. Érzem ezt a karikára fűzött jelenséget, a volt és a lesz egybefonódását. Rásegít erre, hogy folyton ott settenkedik mögöttem a leples igazság, amit jellegénél fogva nehéz felismerni. Ezért inkább csak érzem, ám nem mindig értem, azaz többnyire egyáltalán nem értem, mi végre ennyire esendő a nyilvánvaló igazság. Én ezt egyszerűbbnek képzelem. Az igazság ugyanis egyaránt áll menekülésből és megfelelésből, elégtételből és irgalomból, testi örömökből és lelki kínokból, bűnös gondolatokból és jótettekből, templomi áhítatból és kocsmagőzből, pusztításból és alkotásból: nehéz szétszálazni, mikor melyik az üdvösebb. Vélhetően emiatt a sors bátorítást szokott küldeni. Pofon vagy simogatás formájában, de emlékeztetőt kapok tőle, és most már nem csak szavak szintjén, hanem valóságosan is úgy cselekszem, hogy minél kisebb árnyékom maradjon utánam.

Már nem ábrándozom tanyáról, hanem építem. Minden önmagától gurul elém. Megtörtént az idei esztendőben, hogy elszalasztottam lehetőségeket, de mire sopánkodhattam volna, már ott virított a küszöbön egy újabb visszautasíthatatlan ajánlat az élettől. Nem mindig volt kellemes, sőt, többnyire nehéz, már-már vállalhatatlannak tűnő kihívásokkal szembesültem, holott rendre valami főnyereményt reméltem. Aztán megoldottam, amit lehetett. Amit nem, az magától a sínre döccent. Hiába, hogy mint egy átültetett rózsabokor, úgy élem meg a huzattal, árnyékkal, sok szárazsággal és faggyal rám köszönő új helyemet: némi virágot hozok, ha nem is a legnemesebbeket. Majd ott fogok kivirulni, ahol végre megleltem hazámat: Kishomok határában meg az öbölben. Válogathatok. Ülök majd az otthonomban, a dél-alföldi vadakácok takarásában vagy a mediterrán sós szél borzolja majd az üstökömet, addigra egészen fehér szakállam lesz és csak azt remélem, ahogy most, akkor sem fog fájni semmim. Miként most, akkor is tudok majd enni, inni, nevetni, szeretni, lesznek majd nagyon jó napjaim, amikor átölel a világ és aki szeret, és maradni fog bennem elég kétely is, hogy sose vonjon bűvkörébe az önhittség, a mostani embert sírba eresztő dacos nihil.

Nem. Úgy gondolom, még van feladatom, akadnak terveim. Ezeknek élek, ezek éltetnek. Így, velük és általuk tekintek a jövő évre. A többi már nem tőlem függ. Lesz, ahogy eddig volt.
Már ezzel sincs bajom.
Legyen meg az Ő akarata. 

                                                           Pk        

2018. január 25., csütörtök

AZOK A MUHI FIÚK


A Tisza, Bánát egéről nézve (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)

Az élet ernyedt eresztékeibe ritkán lehet ünnepi pillanatokat illeszteni. Kegyelmi élménynek számít, ha a hangsúlyok megjelenése révén egy-egy pillanatra az emberi arcunk sejlik föl. Most telet ír a kalendárium. Valahogy föl sem tűnik. A mindennapi munka, ez az engesztelhetetlen rabszolgatartó – ránk csukta a mókusketrec ajtót.
Aztán mégis akad, ami tartást ad. Amitől szelíd mozdulattal nyúlunk a szemünkhöz, elmorzsolunk valami sós nedvességet. Igen, megrebben a kezünk, megsimítjuk homlokunkat, elhomályosodik a tekintetünk, és ahogy elfogódott lélekkel eszünkbe jut észrevenni a mások gesztusát, egyebet nem tehetvén megilletődötten bólogatunk: igen, ezért éri meg. Az ilyen dolgok megéléséért. Ezért méltó dolog lehet élni. Ezért alighanem meghalni is érdemes. Mert nem kell félnünk.
Az elmúlással születésünk pillanatától mintegy vérségi kapcsolatban vagyunk. Komoly, férfias elhatározással küzdünk ugyan ellene: fészket rakunk, családot teremtünk, nemzünk utódokat, gyerekeket, akik megöröklik tőlünk ezt az életnek nevezett ijesztő kalandot. A fegyelmünket, az értékrendünket. És az elhatározásunkat.
Alighanem ez a feszes, emberien fegyelmes, megörökölt szándék vezérelte a két Muhi fiút, hogy a maguk módján valami olyat tegyenek, ami több puszta cselekedetnél, virtusnál, vagy egyszeri élménynél. Nem olcsó diadalra vágytak.
A három éve elhunyt édesapjuk emléke előtt akartak tisztelegni. Hűségesnek maradni az öreg Muhi iránymutató akaratához. Meg önmagukhoz. A sok temetői pocsék emlékmű, a sok márvány és aranyozás helyett az apjuk előtti főhajtásukat sajátos, szerény, ám tapinthatóan emberi módon vitték végbe. Megejtő őszinteséggel.

A Muhi testvérek (Fotó: Ifj. Apczi Jenő)
Apjuk nyomdokain haladva, a Muhi fivérek már a kezdetektől fogva a Tisza sodorta uszadék fák kifogásával, majd azok tüzelőnek való feldolgozásából egészítették ki a jövedelmüket. A nép a folyam mellett „fahalászoknak” hívja a hozzájuk hasonló munkát végző szegény embereket, akiket télvíz idején is gumicsizmásan, bekecsesen, ladikban látni a fagyos Tiszán csurogva, amint a folyam közepén sodródó fatörzseket csáklyázzák és vontatják a partra. Aztán kikötik azokat, majd egy idő múlva, ha már fölgyűlt a kívánt mennyiség: fölsikoltanak a motorfűrészek, és álló napokon körösztül vágják a fatörzseket, az ágakat, darabolják, aprózzák, hogy eljuthassanak a családokhoz, ahová a fahasábok a kályhákba, az otthonokba meleget visznek. A fahalászatnak egyetlen törvénye a hasznosság, a hűség a munkához. Talán ezért is nem való mindenkinek ez a szakma. Ismerni kell a folyót, tudni a víz szeszélyeit. Szeretni és tisztelni muszáj a fákat, a folyamot, a természetet. Együtt kell élni vele.
A két Muhi fivér – Lajos és Norbert – télvíz idején mentek nap, mint nap az iszapos partra. Komoly mennyiségű uszadék fát gyűjtöttek, halmoztak föl. Napokig, hetekig vágták, tették a dolgukat. S ahogy folyt a munka, egyre púposodott három óriás halomnyi fa, ami már a töltés tetejéről is irgalmatlan soknak tűnt, de nem volt megállás. A két vijjogó motorfűrész mellett ugyanis az egyik rakás tönkjén ott pihent az öreg Muhi fűrésze. És ügyelt, figyelt a fiúkra. Nézte, ahogy azok hordják a tönköket, emelik mind magasabbra az egyre gyűlő fahasábokat. Három nagy halom volt már, három tekintélyesen domborodó, verejtékkel öntözött farakás. A legnagyobb középett. A két kisebb óvólag fogta közre.
Ahogy említettem, lentről, a földről nézve csupán három szép nagy rakás fát lehetett látni. Viszont a levegőből, a magasból nézve a körkörös elrendezettség, az időtlenség intett vissza. A világ körforgását idézte, mert a púpozott farakások körül kerek egészbe rendezett hatalmas gyökerek egyszerre emberi arcot öltöttek. Sajátos bácskai óralapként egy-egy gyökértönk a bizonyosság, elmozdíthatatlanság őserejével láttatta a létezést. Mint a földből összehordott kurgánjaink, a mi ős-piramisaink, amik az idők hajnala óta őrzik e tájék nyelvezetét. A moccanatlanságot.  
Ilyen üzenetértéke volt a három fából rakott hegynek, irdatlan tönkökkel körbekerítve. Jeladás, a javából. A Lajos és a „Brateként” emlegetett Norbert, a két Muhi fiúnak az őszinte, szavak nélküli mondanivalója jelzett az ég felé. Látták a madarak, és egészen biztos, hogy az is látta, akinek az üzenet szólt.
Nem kell az életünk könyörületéről álmodoznunk, mert az nincs.
Csak vannak apák, akiknek vannak gyerekeik. És van soha el nem múló szeretet. 

*   *   *

Erről a megható cselekedetről ifj. Apczi Jenő, magyarkanizsai rendező-operatőr révén kisfilm készült. A jó szemű Apczi, filmes eszközökkel, drónnal készített légi felvételekkel örökítette meg a Muhi fivérek szívmelengető, érzelem- és gondolatgazdag vállalását. A film hét-nyolc perce a párás Tisza melletti munkát mutatja. Az alkotás végén a testvérek összekarolnak és néznek a folyó felé. Ez a kép beleég minden apa lelkébe.


                                                                                              Pk

2017. november 10., péntek

BOLHAPIAC



Eddigelé csillagos és sötét a szépség. Egyedül állok, mint egy számkivetett, tengerből a sziklaszirten, vagy a zátonyon. Hullámok robaja hallatszik, fúj a szél. Fölöttem az indigó színű, kiteregetett éjszakai égbolt. Alattam a megszáradt avar. Bennem a lelkiismeret. Autók sora jön-megy, kivilágított sorokban, egymás mögött menetelnek, egy irányba, sárga lámpáik fénypászmái vakítanak. Némelyiknek gonosz zöld a reflektora, mint az este falkában vonuló, hörgő hangú alattomos szörnyek szeme, amik a hidegen hűlő novemberi nap végén egy titkos barlangban gyűlnek össze, hordaként, valami iszonyatos fekete misére. Iránytűtlen a távolság a város meg közöttem. Noha a szív is hatvanat ver, mint az óra másodpercmutatója, az impulzusok eltérnek. Mások vagyunk. A város meg én. Meglehetősen különbözünk.
A város egykor ugyan vonatkozásban állott azzal, amit szerettem, ami nekem kedves volt. De ez a múltban történt. Nagyon régen. Olyannyira, hogy csupa lángba borul az arcom, ha visszaidézem azokat az időket. Szégyellem magamat. Nem az emlékezésé most a főszerep, hanem a súlyos fegyverzetben állásé, mert egészséges, haragvó kacajjal szembe kell nézni a sorssal. A sors pedig, ez a gyámoltalan, szűz, de alamuszi óriás ott vár az utcák, terek, kis közök sarkán. És piros és meleg folyadékot akar, mert egyik lételeme a rontás.
Tudják ezt a hideg szentek, a csupa-csupa merev arcú szobrok, akik úgy vigyázzák a városban bóklászó szél fújta faleveleket, mintha egy drága ékszereket tartalmazó dobozka kincsei röppentek volna szanaszét. Rőt vörös, sárga, barna, tenyérnyi meg kisebb leveleket sodor a huzat a járdán, és amelyiket a képembe vágja a légvonat ereje, megvigyázom, zsebbe teszem. Gyűjtöm őket. Számolatlan kincsem van már. Lyukasztott autóbuszjegyek, reklámújságok, egy indiai guru előadására szóló régen lejárt meghívó cédula. Kupakja egy orosz pezsgőnek, aminek még nyomokban éreztem is a szagát, amikor elém gurult. Van gesztenyém vagy két marékkal, otthoni meg itteni is, és nem álltam meg, hogy a temetőben meggyújtott mécses kormos gyufaszálát gyengéden el ne tegyem a pénztárcámba. 
Állítani kell valami holnapszerűséget, menteni, ami menthető. Fondorlat nélkül, az ötletek keskeny, világoszöld selyemszálával összekötni, ami még fontos lehet egyszer. Az életet tagadó kor csak hadd ülje nászát. Az elposványosodott tétlenség helyett muszáj cselekedni. Ámbár ásít a november, kákabélű, szűken méri a boldogságot, de eléggé impotens ahhoz, hogy kiszimatolja a gyengeséget, és székhez kötözze az embert. Ám a kényszerzubbonya fölfeslik menten, mihelyt a legkisebb dologhoz fűződő semmiségből egyetemes létigazság születik. Nem a tudományosság piszmogó, rendszerező igénye mentén. Hanem csak úgy, ahogy egy ember igyekszik a környezetét tudósként, hideg fejjel, de meleg szívvel vizsgálni. Az összes kuszaság között rendet vágva az univerzalitás irányába, mindenről megtanulni, ami csak tudható. Mindent megtapasztalni, kápráztató egymás utáni történeteket láncba fűzve kicsit belelátni az egyetemességbe. Ez lenne a feladat. Szaltó mortále. Nem bűvészkedni kell, hanem meghányni a bukfencet, talajtalanul a levegőben. Pogány kivagyisággal, de illő alázattal, szerényre igazított emberi tartással. Úgysem lehet mindent megtanulni. De a „mindent” olykor lehet tudni. Megérteni. Csak egy villanásnyi időre. 
Nem látok bele a lábam alatt futkározó hangyák fejébe. Talán többet érek tőlük? Aligha. Ezen az alapon, a villanydróton ülő kismadár is okosabb az embertől, mert messzebbre lát, olyan dolgokat, amiket a földről nézve sosem vennénk észre. Noha elmagyarázni sosem fogja, mert nem tudja, attól még hihető, hogy az agyában hasonló folyamatok zajlanak, mint egy emberében. Hogy kinek az érdeme ez az egyensúly, ez az elrendezettség, nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a rendszer, ez az ősz derekán működő rendszer tőlünk függetlenül is halad a maga kerékvágásában, olyan egyenesen, állhatatosan, ahogyan csak az élet menete engedi mennie.
Az élet megengedi a bolhapiacot, a gyűjtögetést. Viszonylag hosszan, kitartó szorgalommal, szenvedéllyel halmozzuk az összes kezünk ügyébe kerülő holminkat, hogy aztán egy szerencsétlen napon úgy folyjék ki minden a kezünk közül, mint a Tiszába merített tenyerünkből hullnak el a vízcsöppek. Írtam már valahol: ilyentájt ideje van a leltározásnak. Ki kell nyitni azt a bizonyos dobozt, amibe ott sorjáznak a kacatok, mind szépen, százszor megtekintve, aztán óvatosan visszasimogatva a helyére. A november a nagy rovancsolás hava.
Ki-ki élete bolhapiacát tákolgatja. Csip-csup ügyekkel, apróságoktól terhelten, vagy örömmel. Olykor egy kallódó toll, vagy egy papírfecnire írt rövid közlés beszédesebben tárja föl a lelkünk ingoványába vesző érzéseinket, mint a legösszetettebb regény, szagos virágcsokor, vagy érzelmesen búgó nóta. Találok egy cetlit. Szétsimogatom, jó gyűrött. „Elmentem a boltba, kenyérért, tejért. Hozok kukoricát is. Mindjárt jövök.
Beszédes, tömör. Valami melegség, konkrét értelem hatja át a szavakat. 
Olvasgatom, mormolom. Olyan, mint egy imádság.

                                         Pk

2015. február 14., szombat

A POGGYÁSZ



"Mit mondjak még neked? Lezárva már a boríték.
 Jönnek az új szavak, valamit nagyon mondanék..."


Éjfél is elmúlik.
Semmi.
Aztán megint hosszú csönd.
Már egyet kondítana az óra, ha dolga lenne. De ezeknek a mai, zölden világító elektromos időmérőknek az ilyen nemes méltósággal végrehajtott művelet nem a szokásuk.
Kondulni?! Mintha egy hintalótól elvárható lenne, hogy nyerjen az epsomi derbyn…
Bezzeg a szépemlékű, metszett üvegekkel díszített, cseresznyefa-ládás, politúrozott fajta! Fertályóránként diszkrét eleganciával, pedánsan tett pontot az elsimogatott időnkre.
Az ósdi ingaóra, ami öregapáméknál mérte a drága perceket, örökségként egy másik házba került. Jó régen nem gondoltam rá. Most meg már a hangját is hallani vélem. Tisztán, egyenletesen kondul, puhán, mint a kalács, és hirtelen valami nevesincs érzésként megvastagszik bennem a sóvárgás.  
Nagy, súlyos csöppek koppannak a tetőn.
Borús az idő.
Nyúlik ez a sötét éjszakai köd, lassan a földig lóg. Februári a szaga.

A régi Gesztenyefa-sor  a Fruzsánál
Hanyatt fekszek az ágyon, tarkóm alatt a két kezem. Egyenletes a szuszogásom. Mintha odakint lennék, a rét közepén. Akármelyik irányba indulhatok. Ahogy szabadul az akarat, lódul is a képzeletem.
Van az, hogy nem jön álom a szemekre. Néz ki az emberfia a fejéből, bakugrásban követik a gondolatok egymást az agyában, vagy néha összefüggő, illeszkedő láncszemekként oksági viszonyok tárják fel a titkaikat. Aztán, ahogy az álom megkörnyékez bennünket, el-elszökkennek az ideák tőlünk, majd megint visszalibegnek, és homlokon simítanak bennünket valami tünékeny könnyedséggel, olyan finoman és csak annyira, amennyire a pókháló fonala szokott az arcunkra tapadni, ha a padlás északi csücskének leghomályosabb sarkában keressük elrakott emlékeinket. Ahogy hervadni kezd a világ, egyre fontosabbak lesznek. A relikviák. Cipősdoboznyi akinek lelhető – szerencsésnek tartják azt az embert. Többet úgysem visz magával.
Könnyű poggyászú utazó vagyok én is.
Ha számot kéne vetnem, eleddigi pályafutásom során minden sorsfordító időmben csomagolnom kellett. A fölmosott restik asztalára dőlve, dideregve a peronokon, a buszra kémlelve, vagy a tovavivő szerelvényt várva, elgémberedett stoppos hüvelykujjal, egyszóval: az élet meg nem jelölt állomásain - amiket visszatekintve immáron fontosnak, húsba vágónak vélelmezünk -, folyton összepakolt cuccal indultam egy előre meg nem határozott irányba, gyakran homályos céllal, fölmálházva, púpozottan megrakva az addigi tapasztalatokkal, ritka örömökkel, sűrű bánatokkal bélelt hátizsákommal a hátamon. S ahogy teltek az esztendők, kezdtem észrevenni, hogy a batyum tartalma, mérete egyre kisebb és kisebb. Elmaradoztak belőle a kacatok, a korábban becsült holmimat út közben szétszórtam, mint a limlomot szokás. Ám az idő múlásával együtt hiába könnyebbedett a zsák, a puttony szíja ugyanúgy húzza most is a vállamat, mint régen, mikor még degeszre volt tömve vágyaimmal, álmaimmal.
Születésem éve a nagy tiszai árvízről hírhedt. Pokrócba volt csavarva az a kis semmink, én meg pólyába, és reméltük, hogy nem viszi el Kanizsát a folyó, nem szakad át sehol a gát. A katasztrófa elmaradt, de a ’70-es évet nagyon jól megjegyezték a Tisza mellett lakó népek… Iskolába is indultam. Boldogult Ilonka néni – a szomszédasszonyunk - összecsapta a kezét, s éles, fatrombita hangján elsajnált, mert úgy tűnt, mintha az ormótlan műbőr táska vinne az első osztályba, a régi Szegényházba, az Ady épület platánfáihoz. A gimnáziumi költözködés Szabadkára: a hétfői hajnali csomagolások emléke. Száraz kolbász, sok pogácsával – java része csütörtökre is megmaradt, és a fűrészpor-ízüket csapvízzel öblögettem, miközben Géza nevelt az életre, a zenére, arra, miként kell úgy nézni a másik emberre, hogy átható tekintetünket látva tudatosuljon mindenkiben – jó szándék és becsület a kenyerünk. Aztán szó szerint egy ingbe, gatyába utaztam el katonának, a bolondos Jugoszlávia túlsó felébe, ahol koszt-kvártélyt, meg esti mesét kínáltak a semmi fejében…
Elmentem a generációmmal egyetemre, hogy megtudjam – én az életben nem fogom szeretni Újvidéket. Idegen maradt nekem az a város, idegenebb még Bánáttól is. Hétvégén hazazötykölődtem, kis táskával, jobbára ennivalóért. Néhány velem egyívású flótással megjártam az anyaországot is. Sok szép és sok rossz tapasztalat maradt bennem. Általában stoppal mentem, vázas lengyel hátizsákban a vagyonommal. Tartok tőle, hogy nem dicsőség, de ha most leltároznék, sokkal több ingóságom manapság sem lenne.
Ami van, ami számít - az bizony kimutathatatlan. Belül hordjuk, visszük. Ezt tanulta meg az a hetvenes nemzedékem, akikre alaposan rájárt a rúd, és mégsem voltunk restek remélni. Háború, infláció, még egy háború, válságok sodrában is pislogott bennünk az akarás, mert - mint a parafa dugó a vízbemerüléssel – általában a felszínen maradtunk, kapálóztunk. Már – a szerencsésebbek. Ki kisebb, ki nagyobb poggyásszal tempózta végig a sorsát: családalapítást, a boldog pillanatokat váltó rossz időket, a gyermekei lázadását, veszteségeket, megannyi csalódást, amikor az Úristen se akart felénk nézni. Zokszó nélkül voltunk kénytelenek elviselni.
Immáron hátunkon az egyre ürülő zsákkal, két kézzel széjjelszórt kincsek nélkül tekintünk előre. Nem áltatjuk magunkat. Úgy fest – jobb egy darabig nem lesz. Ebben a nyaklott érában biztos nem. Önmagunknak nem hazudhatunk. Méltatlan lenne. Meg nem is emberi.
Marad az a kicsiny, keserédes vigasz. A padlás sarkában, a szívünk mélyére rejtett csöppnyi kincs.
Azt vigyázzuk. Másunk sincs.
Úgy hívják – szeretet.

Pósa Károly

2012. május 29., kedd

A chilkoot takaró



A fiú ezt gondolta:
Befele alszik a rózsa
szirma szélén csöpp harmat
alszik a világoskék rózsa”

Az élet csoda. Küzdelmekben fogant, és mégis szépséges. Egyszeri, megismételhetetlen. Ezért ennyire emberi.

Életutak keresztezik egymást, sorsok simulnak egybe, amelyek közös akaratban összetartó erejét naponta tapasztaljuk. Elég, ha a Nagyutcán kézen fogva sétáló fiatalokat, kisgyermeket tologató családokat látunk. Mélyen hiszem, hogy gondviselés kimért ösvénye kinek-kinek eleve személyre szabott buktatókat vagy pihenőket tartogat. Helyes vagy hibás döntéseink alapjában nem befolyásolják jövőnket, sorsunk alakulását. Legfeljebb késleltethetik a jelenségeket. Esetleg elvehetik a következmények élét. De a beteljesülés soha nem odázható el. Nem is szomorú, vagy tragikus ez, hanem mint mondtam – emberi. Tele gonddal, vágyakkal, csalódással és könnyekkel ugyan úgy, mint örömökkel, feledhetetlen élményekkel. Egy idős barátom szerint embernek megmaradni a legnehezebb. Jó hír, hogy azért ebben a furcsán alakuló világban is van még egy dolog, ami nekünk embereknek segítséget nyújthat. A hanyatlás korszakában ugyanis csak egyetlen mentsvárunk maradt: a szeretet. 
 
Két ember már közösséget alkot. Közös a sorsuk. Bár múltjukban egyénnek születtek, egy bizonyos ponton – amit az elrendeltetettség szerint a kettejük szeretetének a mértéke fog meghatározni – össze fognak fonódni. Innét már pár lesz belőlük. Párosuk is maga lesz az egyediség, mert közös életük folyamán olyan utat fognak megtenni, ami csak őáltaluk bejárható. Föntről rájuk testálták, ha úgy tetszik. Összekapcsolt létük alapja, működtetője és igen, végső soron – életük egész értelme csakis a szeretetük lesz. Szeretetük fokmérője teremti majd meg a családi légkört, a gyermekeikben körvonalazódó jövőt. A reménységet. E nélkül ugyan olyan nehéz végigkaptatni az úton, mint a szeretet segítsége nélkül. A csoda tüneménye a szeretet, ami talán mára az egyetlen el nem herdált ajándékunk, amit az égtől kaptunk. Kárpótlásul vagy vigaszul adták-e nekünk: azt most talán ne firtassuk. Egy biztos: ettől a végső ajándéktól nem kéne megszabadulnunk. Kincseket nem szokás szétszórni. Mert amikor egy ember végképp lemond a szeretetről, a teremtő ránk ruházott kincséről, akkor bizonyos, hogy kisvártatva az Isten markából a földre fog peregni. Nyom sem marad utána. Nem lesz neki termése. Mert a szeretet kegyelme az a titok, ami kerek egésszé varázsolhatja mindennapjainkat. Elviselhetővé tesz mindent, és a kilátástalannak tűnő helyzeteket is szelíd szándékkal úgy orvosolja, hogy a behegedő sebeink sajgását csak akkor érezzük, ha utána mi is a szeretet törvénye ellen vétenénk.  

A chilkoot takaró csoda. Küzdelmekben készül, és mégis szépséges. Egyszeri, megismételhetetlen. Ezért ennyire emberi.

Egy chilkoot indián takaró elkészítése hosszú hónapokat, nem ritkán éveket vesz igénybe. Számtalan szál fonódik egybe. Létrejötte igazi közös munka. Férfiak a tervezők, akik a mintasablonokat készítik. Ezek segítségével a nők szövik meg a takarót, aminek jellegzetes művészeti formája, káprázatos színvilága a törzs hagyományában gyökeredzik. A pazar díszítésű takarón geometriai minták, állat- és szemmotívumok találhatók. A chilkootok – hasonlóan más indián népekhez – rendkívül erősen kötődnek a szellemvilághoz. Hitük szerint csak a Teremtő Isten a tökéletes. Ezért a chilkoot takaró végletekig finom kidolgozottsága és pontossága ellenére mindig rejt magában néhány melléfűzött, rosszul elcsomózott szálat. Nem a gondatlanság, hanem a szerénység, a tisztelet vállalása az, ami arra készteti a szövés készítőjét, hogy a hibátlan Mindenható előtt önmaga munkájával nem akar versengeni.
Tudott dolog, hogy emberek vagyunk. Ennél fogva eleve erényekkel és gyarlósággal terheltek. Pont ettől, és pont ezért szeretetre vágyunk. Hibáinkkal együtt akarunk szeretni és szeretve lenni.
Mert az égiek adománya, a sorsunk titka, a szerepünk, hogy közösséget vállaljunk egy másik emberrel, s lássuk meg őbenne is az isteni szikrát.
Sosem szabad hagynunk, kihűlni a fényét.
Mert akár egy hibásan elcsomózott chilkoot takaró melege is őrizni tudja azt.

Elnézést, ha egy közönséges pokrócról szóló cikkem túl hosszúra sikerült volna. Antik mentegetőzéssel élve: hosszú levelet küldtem, mert nem volt időm rövidet írni.

Pósa Károly

2011. május 23., hétfő

MARGITKA


Mostanában sokszor eszembe jut. A nagytemplom bejáratánál koldult, és a miséről haza indulók könyörületből aprópénzeket adtak neki.

Margitkának hívták.

A deresedő üstökűeknek, meg az öregebbjeinek még meglehet valahol az emlékezetükben, a régi arcokat idéző múltjuk vakfoltos tükrében. Margitka teljes nevét akkor se tudtam, ma is talány. Mégis fontos részévé vált az életemnek. Az ájtatos vasárnapok kimaradhatatlan elemeként, mert a templom nagykapuja sarkában görnyedő koldusasszony látványa összeforrott az akkori akácfák illatával, a vasárnapi ebédekkel, aranyló zsírkarikás tyúkhúslevesekkel, a kikeményített ingnyakakkal, apám borotvavizének szagával, a templomi csengettyűknek az áhítatos csöndbe hangzó háromszori csilingelésével, az úrfelmutatással, csak úgy, mint áldott emlékű Tari atya boltíveket támasztó baritonjával, amint püspöklila stólájában szentelt ostyát oszt az áldozó jónépnek.
Margitka csak éppen akkora volt, mint az öklöm. Töpörödött alakja még kisebbnek tűnt görbedett, púposan hajlott háta miatt. Télen-nyáron nagykendőbe volt bugyolálva. Öregasszonyos göncei fakultak voltak, viseltesek, de a háziszappanjának az illatát mind a mai napig orromban érzem.

Még nem szóltam az arcáról – Istenem, milyen tisztán magam előtt látom az arcát! , amely ráncos volt, keresztbe-kasul szántott mély borozdákkal. Pergamen-sárga elöregedett bőr, pisze orr, meg a kicsiny, vértelen, töppedett szája a lárvaszerű fején. És a szemek! A szelídség és a jóság olyan egyszerűen, és mégis elementáris erővel sütött a tekintetéből, hogy azt feledni nehéz. Ugyanakkor Margitka mélybarna szemében mindig a mosolygás bujkált. Benne volt a kolduló vénség szeme bogarának kútmélyében az ártatlanság, a szeretet, a bölcs ember derűje; az állhatatosság és a türelem. Olyan ember nyugalmát sugározta, aki az élettől megtiportan, a gondviselés mostohaságát megtapasztalva, hosszú ideje megbékélt sorsával. Amikor kis pókszerű kezét maga előtt tartva alamizsnára várt, nem az áldozat szűkölő fájdalmát láttatta, nem a kétségbeesésével szembesültünk, hanem a derűjével, amit az egyszerű lényéből fakadó szelleme lengett körül. Nézése, akár a szelídített állatoké: tisztasággal és hűséggel volt teli. Ma már ritkán látni ilyet. Talán házőrző kutyáink szemében csillámlik még felénk olykor az a fajta megértő jóság, ami haszon nélküli, sallangmentes, minden érdek és számítgató trükkök nélkül is az marad, ami.
A másik feltétlen szeretete.

Ezidáig a koldulás ezerféle fajtájával találkoztam. Nyomorúsággal, elesettséggel, szánni való szerzeményekkel. Manapság a nyomor nem föltétlen jelent egyet a koldulással. Lépte-nyomon találkozunk tönkrement egzisztenciákkal, testileg-lelkileg összetört emberekkel, az élet peremére sodródott szerencsétlen flótásokkal. Olyanokkal, akik reménytelenségükben abba a szalmaszálba is kapaszkodnának, amelyen át még épphogy veszik a fogyatkozó levegőt, lévén már régtől fogva víz alatt a fejük. Akik a mocsárban ölig gázolva bolyonganak egy életen át.

Láttam hajléktalanok százait, férfiakat, szederjes arcú nőket vegyesen; nejlonzacskóba bugyolált lábakat januári fagyban; aluljárókban büdös paplanba takartakat; hamisan harmonikázó mankósat és megnyomorított kezűt, amint konzervdobozba gyűjtöget; szeszszagú bohémet; pólyás babájával szánalomért kuncsorgót; ravaszdi szélhámost és valóban megindító látványú rokkantat. Számos alkalommal érintett meg a részvét. Ha tudtam, mindenkor adtam.
Ám a legszomorúbb sorsú ember tekintetében is mindig kutattam valamit, évek hosszú során körösztül reméltem, hogy meglelem azt a jelenséget, aminek hiánya régtől fogva bennem motoz, aminek a nevét, vagy okát mindez idáig nem tudtam.
Egyszer sem véltem fölfedezni. Ma már sejtem, hogy valami hasonlót kerestem, mint amit régen Margitkánál láttam, mert ez a valami nála teljesedett ki igazán, hisz egész lénye ezt testesítette meg.

Őrangyal volt ő is. A Szent Őrangyalok plébániatemplom egyetlen megérinthető, szárnyak nélküli valóságos őrangyala. Rongyokba öltözött és mégis égi tünemény. Szelíd, örökkön mosolygó, a legalázatosabb teremtmény, akit valaha láttam. Glória nélkül is szent. Hétköznapi szentünk.
Balga fejjel azt hittük, mi adunk neki, amikor filléreket nyomtunk markába. Valójában ő adott nekünk, mindannyinknak. És nem vettük észre, hogy két kézzel szórja közénk az égiek kincsét, a tiszta emberi jóságot, a példát, miként kell mindhalálig embernek megmaradnunk.
A templom bejáratánál meghúzódva szótlan koldulva várta az adományt, majd ugyanilyen csöndben várta be a halált. Úgy ment el közülünk, hogy sokan észre se vették. Én sem. A sírját se tudom, merre lehet. Pedig máma már virágot vinnék rája, sokszor.
Ugyanis most, évtizednyi létezés után, a rémületesre kaszabolt pofájú idők bekövetkeztével hasít belém pengeéllel a fájdalom és a gyász, Margitka hiánya, mert a nagytemplom küszöbén kéregető kis koldusasszony talán végérvényesen magával vitt valamit ebből a világból:
A szeretetet és az emberséget.

Ezért ha hallja most, édes Margitka, hát szépen kérem: imádkozzék érettünk.


Pósa Károly