Az elvesztés önfegyelme

Sikátor San Gimignanoban

Nem tanulható. Az elvesztés önfegyelme egyféle adottság. Olyan, mint mikor akadnak emberek, akik értik a zenét, jól rajzolnak, van ritmusérzékük, kézügyességük átlag feletti, vagy valami rejtélyes oknál fogva tanulatlanul, minden képzés híján is az élet bizonyos területein a nagy többség fölé tudnak kerekedni. Talentumuk néha egészen egyszerű, jóformán ki sem mutatható. Könnyen elsajátítanak nyelveket, fejből összeszoroznak háromjegyű számokat, esetleg a jelenlétükben lévő állatok rendre megnyugszanak tőlük. Intuitív tehetségük révén mégis kicsit kiválasztottak. Így látjuk mi őket. Tetteik rend szerint reflexszerűen mutatkoznak meg, minden erőlködés nélkül, mintegy spontán égi akarat levetüléseként. A hétköznapi tömeg meg ilyenkor elképed. Csodát emlegetnek, pedig a szegény ösztön-lény csak önmagát adja. A képessége neki természetes. Már-már nevetségesen egyszerű. Éppen ezért nem is érti a jámbor, miért hiszik bűvészmutatványnak, trükknek azt amit csinál.

Mint a veszteség elviselése.  

Tudni elveszíteni: méltóságot ad. Én – valamiért - nem vagyok rá méltó. Mivel hiányzik belőlem ez a lelki többlet, plusznyi előny, a tréfás kedvű, de szenvtelen sorsom folytán egyre sűrűbben tapasztalom hogy veszítek. Pont azért, mert nem vagyok jó vesztes. Mert nem tudok veszíteni. Mindezzel már nincs mit kezdenem. 

Tudva lévő, hogy senki sem szeret veszíteni. Ne áltassuk magunkat. Senki sem szeret veszíteni, de van aki együtt tud élni a gondolatával. Vállat von, továbblép. Nem is próbálja lebirkózni a bukása körülményeit. Nem harcol, amiért alulmaradt. Legyőzetése, veresége, a veszített ügye nem viseli meg. Kikap a sorstól, a rövidebbet húzta: de már a friss osztáson spekulál, és új lapot kér. Én viszont a pakliba dőlök. Elemzem a partit. Rágom magam: mikor, hol rontottam el. Mikor mit és kit dobtam el rosszul. Illetve mikor és ki játszott velem hamisan, aminek a vesztem lett a vége.

Emiatt, vagyis ezért - akárhogy ellenkezek, rá kell döbbenjek - én folyton veszítek. Meglehet, ilyen fajta vagyok. Ez van rám testálva. S bár mostanáig nem tudatosult bennem, hogy az eleddig tartó életem is tulajdon képen egy véget nem érő veszteséglista: ettől a fölismerés bizony még fáj.

Hamarjában szerét sem tudnám, hányszor és mi módon koppantam a falnak. Veszítettem időmet, lehetőségeket, különféle tárgyakat – esernyőt, kalapot, biciklit és néha könyveket -, ürült a zsebemből a pénz, kártyaszerencsém forgatott, ráfáztam mindenféle élethelyzetekben, buktam fogadásokat és sokszor, meglehet túlontúl sokszor maradtam hoppon.

De az összes veszteségem közül mindig az volt a legkínzóbb, amikor embereket veszítettem el. Ki elhalt, ki elhagyott. Ki csak szimplán oldalt lépett. Megfakultak, légneművé váltak. Nők, férfiak, vegyesen. Tegnap éppen úgy történt, mint ahogy tán már holnap megtörténik. Vagy holnapután. Gyászolni őket, az elveszítetteket – művészet.   

Ebben aztán végképp nem vagyok jó.

Úgy bámulom azokat, akik moccanatlan szívvel, napszemüveg mögé rejtett tekintettel tudnak ácsorogni egy nekik kedves ember sírhantjánál! Hogy rám férne igazamat harsogni! Milyen jó lenne fapofával nem visszaköszönni! Magabízó fölénnyel tűrni, ajkbiggyesztve nézni, ahogy játszanak velünk. Legyinteni akkor is, ha épp a kezed vágják le a rosszakarók, és hátat fordítani a mögöttünk susmogóknak. Fittyet hányni a tőr csillogására.

Ehhez kemény szív kell.

Nekem ez nem megy.

Ahogy múlnak az évek, ahelyett, hogy mind gazdagabb lennék, egyre üresebbnek és üresebbnek érzem a tarsolyom. Az idő fogytával lassú bizonyossággal ürül ki belőlem valami. Megnevezni nem tudom micsoda. Az elveszített esernyőim pont úgy lehetnek, ahogy a mellőlem elhulló emberek. A halottak, meg a számomra halottak.

Vigaszom csak egy. Annyi lehetőségem tán van még, hogy szólni azért birok. Az igazságom nem hagyom. S bár vonaglik a lélek, mint a bottal vert kígyó, önfegyelmem révén tartom magamat az örökbecsű parancsolathoz.

De mortuis nil, nisi vere. Halottakról igazat, vagy semmit.

Pósa Károly

A chilkoot takaró

„A fiú ezt gondolta:

Befele alszik a rózsa

szirma szélén csöpp harmat

alszik a világoskék rózsa”

Az élet csoda. Küzdelmekben fogant, és mégis szépséges. Egyszeri, megismételhetetlen. Ezért ennyire emberi.

Életutak keresztezik egymást, sorsok simulnak egybe, amelyek közös akaratban összetartó erejét naponta tapasztaljuk. Elég, ha a Nagyutcán kézen fogva sétáló fiatalokat, kisgyermeket tologató családokat látunk. Mélyen hiszem, hogy gondviselés kimért ösvénye kinek-kinek eleve személyre szabott buktatókat vagy pihenőket tartogat. Helyes vagy hibás döntéseink alapjában nem befolyásolják jövőnket, sorsunk alakulását. Legfeljebb késleltethetik a jelenségeket. Esetleg elvehetik a következmények élét. De a beteljesülés soha nem odázható el. Nem is szomorú, vagy tragikus ez, hanem mint mondtam – emberi. Tele gonddal, vágyakkal, csalódással és könnyekkel ugyan úgy, mint örömökkel, feledhetetlen élményekkel. Egy idős barátom szerint embernek megmaradni a legnehezebb. Jó hír, hogy azért ebben a furcsán alakuló világban is van még egy dolog, ami nekünk embereknek segítséget nyújthat. A hanyatlás korszakában ugyanis csak egyetlen mentsvárunk maradt: a szeretet. 

 

Két ember már közösséget alkot. Közös a sorsuk. Bár múltjukban egyénnek születtek, egy bizonyos ponton – amit az elrendeltetettség szerint a kettejük szeretetének a mértéke fog meghatározni – össze fognak fonódni. Innét már pár lesz belőlük. Párosuk is maga lesz az egyediség, mert közös életük folyamán olyan utat fognak megtenni, ami csak őáltaluk bejárható. Föntről rájuk testálták, ha úgy tetszik. Összekapcsolt létük alapja, működtetője és igen, végső soron – életük egész értelme csakis a szeretetük lesz. Szeretetük fokmérője teremti majd meg a családi légkört, a gyermekeikben körvonalazódó jövőt. A reménységet. E nélkül ugyan olyan nehéz végigkaptatni az úton, mint a szeretet segítsége nélkül. A csoda tüneménye a szeretet, ami talán mára az egyetlen el nem herdált ajándékunk, amit az égtől kaptunk. Kárpótlásul vagy vigaszul adták-e nekünk: azt most talán ne firtassuk. Egy biztos: ettől a végső ajándéktól nem kéne megszabadulnunk. Kincseket nem szokás szétszórni. Mert amikor egy ember végképp lemond a szeretetről, a teremtő ránk ruházott kincséről, akkor bizonyos, hogy kisvártatva az Isten markából a földre fog peregni. Nyom sem marad utána. Nem lesz neki termése. Mert a szeretet kegyelme az a titok, ami kerek egésszé varázsolhatja mindennapjainkat. Elviselhetővé tesz mindent, és a kilátástalannak tűnő helyzeteket is szelíd szándékkal úgy orvosolja, hogy a behegedő sebeink sajgását csak akkor érezzük, ha utána mi is a szeretet törvénye ellen vétenénk.  

A chilkoot takaró csoda. Küzdelmekben készül, és mégis szépséges. Egyszeri, megismételhetetlen. Ezért ennyire emberi.

Egy chilkoot indián takaró elkészítése hosszú hónapokat, nem ritkán éveket vesz igénybe. Számtalan szál fonódik egybe. Létrejötte igazi közös munka. Férfiak a tervezők, akik a mintasablonokat készítik. Ezek segítségével a nők szövik meg a takarót, aminek jellegzetes művészeti formája, káprázatos színvilága a törzs hagyományában gyökeredzik. A pazar díszítésű takarón geometriai minták, állat- és szemmotívumok találhatók. A chilkootok – hasonlóan más indián népekhez – rendkívül erősen kötődnek a szellemvilághoz. Hitük szerint csak a Teremtő Isten a tökéletes. Ezért a chilkoot takaró végletekig finom kidolgozottsága és pontossága ellenére mindig rejt magában néhány melléfűzött, rosszul elcsomózott szálat. Nem a gondatlanság, hanem a szerénység, a tisztelet vállalása az, ami arra készteti a szövés készítőjét, hogy a hibátlan Mindenható előtt önmaga munkájával nem akar versengeni.

Tudott dolog, hogy emberek vagyunk. Ennél fogva eleve erényekkel és gyarlósággal terheltek. Pont ettől, és pont ezért szeretetre vágyunk. Hibáinkkal együtt akarunk szeretni és szeretve lenni.

Mert az égiek adománya, a sorsunk titka, a szerepünk, hogy közösséget vállaljunk egy másik emberrel, s lássuk meg őbenne is az isteni szikrát.

Sosem szabad hagynunk, kihűlni a fényét.

Mert akár egy hibásan elcsomózott chilkoot takaró melege is őrizni tudja azt.

Elnézést, ha egy közönséges pokrócról szóló cikkem túl hosszúra sikerült volna. Antik mentegetőzéssel élve: hosszú levelet küldtem, mert nem volt időm rövidet írni.

Pósa Károly