Az elvesztés önfegyelme

Sikátor San Gimignanoban

Nem tanulható. Az elvesztés önfegyelme egyféle adottság. Olyan, mint mikor akadnak emberek, akik értik a zenét, jól rajzolnak, van ritmusérzékük, kézügyességük átlag feletti, vagy valami rejtélyes oknál fogva tanulatlanul, minden képzés híján is az élet bizonyos területein a nagy többség fölé tudnak kerekedni. Talentumuk néha egészen egyszerű, jóformán ki sem mutatható. Könnyen elsajátítanak nyelveket, fejből összeszoroznak háromjegyű számokat, esetleg a jelenlétükben lévő állatok rendre megnyugszanak tőlük. Intuitív tehetségük révén mégis kicsit kiválasztottak. Így látjuk mi őket. Tetteik rend szerint reflexszerűen mutatkoznak meg, minden erőlködés nélkül, mintegy spontán égi akarat levetüléseként. A hétköznapi tömeg meg ilyenkor elképed. Csodát emlegetnek, pedig a szegény ösztön-lény csak önmagát adja. A képessége neki természetes. Már-már nevetségesen egyszerű. Éppen ezért nem is érti a jámbor, miért hiszik bűvészmutatványnak, trükknek azt amit csinál.

Mint a veszteség elviselése.  

Tudni elveszíteni: méltóságot ad. Én – valamiért - nem vagyok rá méltó. Mivel hiányzik belőlem ez a lelki többlet, plusznyi előny, a tréfás kedvű, de szenvtelen sorsom folytán egyre sűrűbben tapasztalom hogy veszítek. Pont azért, mert nem vagyok jó vesztes. Mert nem tudok veszíteni. Mindezzel már nincs mit kezdenem. 

Tudva lévő, hogy senki sem szeret veszíteni. Ne áltassuk magunkat. Senki sem szeret veszíteni, de van aki együtt tud élni a gondolatával. Vállat von, továbblép. Nem is próbálja lebirkózni a bukása körülményeit. Nem harcol, amiért alulmaradt. Legyőzetése, veresége, a veszített ügye nem viseli meg. Kikap a sorstól, a rövidebbet húzta: de már a friss osztáson spekulál, és új lapot kér. Én viszont a pakliba dőlök. Elemzem a partit. Rágom magam: mikor, hol rontottam el. Mikor mit és kit dobtam el rosszul. Illetve mikor és ki játszott velem hamisan, aminek a vesztem lett a vége.

Emiatt, vagyis ezért - akárhogy ellenkezek, rá kell döbbenjek - én folyton veszítek. Meglehet, ilyen fajta vagyok. Ez van rám testálva. S bár mostanáig nem tudatosult bennem, hogy az eleddig tartó életem is tulajdon képen egy véget nem érő veszteséglista: ettől a fölismerés bizony még fáj.

Hamarjában szerét sem tudnám, hányszor és mi módon koppantam a falnak. Veszítettem időmet, lehetőségeket, különféle tárgyakat – esernyőt, kalapot, biciklit és néha könyveket -, ürült a zsebemből a pénz, kártyaszerencsém forgatott, ráfáztam mindenféle élethelyzetekben, buktam fogadásokat és sokszor, meglehet túlontúl sokszor maradtam hoppon.

De az összes veszteségem közül mindig az volt a legkínzóbb, amikor embereket veszítettem el. Ki elhalt, ki elhagyott. Ki csak szimplán oldalt lépett. Megfakultak, légneművé váltak. Nők, férfiak, vegyesen. Tegnap éppen úgy történt, mint ahogy tán már holnap megtörténik. Vagy holnapután. Gyászolni őket, az elveszítetteket – művészet.   

Ebben aztán végképp nem vagyok jó.

Úgy bámulom azokat, akik moccanatlan szívvel, napszemüveg mögé rejtett tekintettel tudnak ácsorogni egy nekik kedves ember sírhantjánál! Hogy rám férne igazamat harsogni! Milyen jó lenne fapofával nem visszaköszönni! Magabízó fölénnyel tűrni, ajkbiggyesztve nézni, ahogy játszanak velünk. Legyinteni akkor is, ha épp a kezed vágják le a rosszakarók, és hátat fordítani a mögöttünk susmogóknak. Fittyet hányni a tőr csillogására.

Ehhez kemény szív kell.

Nekem ez nem megy.

Ahogy múlnak az évek, ahelyett, hogy mind gazdagabb lennék, egyre üresebbnek és üresebbnek érzem a tarsolyom. Az idő fogytával lassú bizonyossággal ürül ki belőlem valami. Megnevezni nem tudom micsoda. Az elveszített esernyőim pont úgy lehetnek, ahogy a mellőlem elhulló emberek. A halottak, meg a számomra halottak.

Vigaszom csak egy. Annyi lehetőségem tán van még, hogy szólni azért birok. Az igazságom nem hagyom. S bár vonaglik a lélek, mint a bottal vert kígyó, önfegyelmem révén tartom magamat az örökbecsű parancsolathoz.

De mortuis nil, nisi vere. Halottakról igazat, vagy semmit.

Pósa Károly