Az alábbi írás – nyelvezete okán
– nyilván és elsősorban a magyar nemzet nevű lakosságnak szólna. Jó, hogy az
említett nyelvet beszélőknek nemigen van szükségük rá. Ugyanis a jórészt magyar
lakosságból álló nép döntő többsége mára fölfogta, miről van benne szó. Mint
ahogy a múltja során, úgy a jelen korban is a saját bőrén megtapasztalta e
jegyzett sorok metaforikus üzenetét, igazságtartalmát. De mivel mostanában az összeurópai
bőrünkre megy mindaz, amit egyesek a Lajtán túl játéknak gondolnak, mások
haszonszerző politikai poénnak, megint mások morálfilozofikus attitüdnek, és
nagyon sokan csak álproblémának, a világ furcsaságából eredeztethető
huncutságnak - holott egyik sem fedi az igazat – (ugyanis a viselt háborúnak
nem ezek az ismérvei), ezért a lenti írást inkább annak a nyugatos,
szabadelvűbb embertipusnak ajánlanám szíves figyelmébe, aki még most is jobban
szeret a helyi tévéhíradóból értesülni és kedvenc politikusának a szavára adni,
mintsem nyitott szemmel szétnézni maga körül. Megtapasztalni és fölfogni a
látottakat.
Idegen tollakkal ékeskedni dőre
dolog, viszont akad sűrűn történelmi párhuzam mindarra, ami ma a korunkat
jellemzi, beszédtémánkat adja, meghatározza mindennapjait térségünknek.
A múlt születése mintegy húsz
kötetet számláló sorozat, s mint ahogy a címe láttatja, az emberiség
történelmével foglalkozik. Különböző korokat mutat be. Elemzi az eseményeket és
a történettudomány legújabb kutatásai alapján magyarázza is azokat.
A következőkben a Britek, frankok, vikingek kötetében
találtakat szeretném citálni. Vagyis, csak részleteiben, pongyolán idézni. Nem
a tudományosság a célom. A teljesség igénye nélkül, olykor zanzásítva bár, de
megkísérelem szöveghű átültetés elhanyagolásával kerek érthetően ismertetni a
tartalmát.
A taglalt fejezet a gót törzsek
megjelenéséről, előretörésükről, beözönlésükről, a Római Birodalom végnapjairól
szól. Nézzék el nekem, ha freudi elírással, áthúzással rondítom a külalakot. Még így is gyököt fogok vonni az eredeti szövegből, amit a rend kedvéért más
színnel jelöltem.
”Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a
jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet
szenteltek a messzi délről északról
érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán
volt jelentőségük. Aztán zömmel katonaköteles,
életerős férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partját, és könyörögtek,
hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt
a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna
menedéket keresni.
Aztán üzenet érkezett Merkeltől Valenstől, a keleti
császártól, a messzi Berlinből Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg
olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai
provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így
aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán. (…)
"A hivatalos terv, miszerinteurópai bürokrata római tisztviselők felügyelet alatt,
ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt
mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus
realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint
megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Földközi
tengeren Dunán, zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol skandináv emberjogi aktivisták nyerészkedő
üzérek hamarosan finn zabkását kutyahúst árultak az éhező gótoknak, olcsó agysebészekért, informatikusokért, magasan kvalifikált
munkaerőért gót rabszolgákért cserébe.”(…)
”Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem álltaz Európai Unió Thracia
inváziójának az útjában. A Brüsszel
Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban
megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget
mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Obama Gratianus, a nyugati császár, aki
megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb
barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén
veszélyeztették a római provinciákat. Ferenc
Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet:
"A hivatalos terv, miszerint
”Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt
«A városokat
lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek
úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.»”
Ez történt majdnem 1700 évvel ezelőtt. Persze, azóta sokat
fejlődött a világ, változtak a dolgok.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése