NAPLÓ - 58.

„Szó szerint idézni ugyan nem tudom, de Julius Caesar mondott egyszer olyasmit, hogy a légiós legféltettebb társa nem a fegyvere, hanem az ásója, mert azt emettől sokkal többet használja. Igen, igaza lehetett. A néhai Jugoszláv Néphadsereg katonájaként leginkább mi is seprőkkel, lapátokkal, fölmosó rongyokkal hadakoztunk. Lombot hullató macedón őszön meg gereblyével. Szusszannunk sem hagyott időt a rendszer. A római légiósokat sem lehetett unatkozáson kapni: noha minden századra, azaz 80 fegyveresre jutott kb. tucatnyi szolga, akik a főzéssel, mosással, egyéb alantasabb munkákkal voltak megbízva. A békeidőben sem pihenő zsoldosok utakat, hidakat építettek, erdőt irtottak, tisztogatták a terepet, egyszóval rendezték a meghódított területeket. Julius Ceasarért köztudottan rajongtak a beosztottjai, mert – főleg kezdetben, a galliai sikereikor – gyakran a lovát elvezettetve gyalogosan szállt harcba a seregei élén, ami nem pusztán lemondás volt egy bizonyos kényelemi szintről, hanem vállalása annak, hogy az esetleges csatavesztés bekövetkeztével nem óhajt a kor szokásainak megfelelően élni a lóháton menekülés esélyével, hanem igazi parancsnokként vállalja a felelősséget minden döntéséért, s ha kell, az övéivel együtt pusztul. Talán a népszerűségének köszönhetően Ceasar legendásan sokat követelhetett az egységeitől. Kifejezetten kemény vezetőnek számított: míg máshol napi 4-5 órát meneteltek teljes harci fölszereléssel a légiósok, kb. 10-15 kilométert nyomulva az ellenséges terepen, addig Caesar emberei sűrűn-sűrűn ennek a dupláját is megtették zokszó nélkül. Pedig nem árt észben tartani, hogy egy-egy légiós a fegyverzetén kívül mintegy harminc kilogrammnyi málhát is cipelt, olyan egyéb eszközöket beleértve, mint például az egyéni teherhez hozzátartozó táborkaró, amikből ha egyetlen éjszakára pihentek is meg valahol, kötelező érvénnyel kerítést húztak és sáncot építettek maguk köré. Számtalan alkalommal beigazolódott, milyen bölcs és hasznos előrelátás építtette föl az alkalmi védelmi vonalukat. Életeket mentett. Ugyanezen józan előrelátás jellemzi a mostani embert is. Itt dirreg-durrog nekünk a mínusz tizenvalahány, mire ösztönösen miként reagál a bácskai ember?
1. Egy liter helyett kettőt készít ki a hátsó udvarba. A kisebbik lovas kocsi ülésében tárolom, ott eléggé védve van a kíváncsi tekintetek elől. Megette a fene, ha befagyna: az akkor nem is pálinka…
2. Hál’Istennek nem kell sűrűn trágyázni a lovak alól! Egy-két nap szennyes alma csak melegíti az istállót. Jobb, mintha a jéghideg betonra feküdnének a jószágok. Vis maior, kérem. Viszont a malacok a fürdőszobából kapnak bojleros meleg vizet a moslékosvödörbe.
3. Az alsókonyhában is hunyorogva parazslik a kályha. Ha jön valaki, ott ülök meg vele és különben is - a tengerimalac szabadon kószál odabent, hadd legyen szombaton is trópusi vasárnapja. 
4. Reggel nyolctól megtalált a kinti munka. A hátsó udvarban nekiláttam fát vágni, fűrészelni, s ahogy teltek-múltak az órák, hallgatva a Kossuthot elröppent a szombat délelőtt, mínuszostul, szelestül, szabadnapostul. Még bele is izzadtam. Közben néha abba-abba hagytam a fatörzsek reszölését, mert a hahotától kiestem a ritmusból, a fűrészt otthagyva mentem félre köhögve röhögni, ugyanis fél délelőtt a szilveszteri rádiókabarét ismételték.
Mondhatja nekem akárki, hogy beteg és szürke, meg szenvedő ez az újév eleje, eleve vitatkozni lesz muszáj vele. Nem. Szépen indul a 2017-es esztendő, mert amikor reggel hozzáragadtak az ujjaim a kilincshez, mindjárt az jutott az eszembe, hogy ne pina: puszi - szúnyogból, légyből is bő három héttel kevesebbet köll majd számolni. Ezért ne ágáljon nekem senki, ha a januári hideg kicsapatja a kora reggeli csipát a szemekből: a tél most épp a dolgát teszi. Az a tisztünk, hogy odafigyeljünk rá, meg egymásra. Ha nem lenne ez a farkasordító hideg zord idő, bizony azt hihetnők, hogy nekünk kényelmet vezérelt az ég, és immáron sétagalopp gyanánt kell az úri életünket letudnunk. Pedig dehogy. Minél nagyobb a kinti hideg, annál szükségesebb az idebenti tűz. Bármiként értve.”

Pk

KIS TÖRTÉNELMI LECKE - KEZDŐ(dő) FOKOZAT

 

Az alábbi írás – nyelvezete okán – nyilván és elsősorban a magyar nemzet nevű lakosságnak szólna. Jó, hogy az említett nyelvet beszélőknek nemigen van szükségük rá. Ugyanis a jórészt magyar lakosságból álló nép döntő többsége mára fölfogta, miről van benne szó. Mint ahogy a múltja során, úgy a jelen korban is a saját bőrén megtapasztalta e jegyzett sorok metaforikus üzenetét, igazságtartalmát. De mivel mostanában az összeurópai bőrünkre megy mindaz, amit egyesek a Lajtán túl játéknak gondolnak, mások haszonszerző politikai poénnak, megint mások morálfilozofikus attitüdnek, és nagyon sokan csak álproblémának, a világ furcsaságából eredeztethető huncutságnak - holott egyik sem fedi az igazat – (ugyanis a viselt háborúnak nem ezek az ismérvei), ezért a lenti írást inkább annak a nyugatos, szabadelvűbb embertipusnak ajánlanám szíves figyelmébe, aki még most is jobban szeret a helyi tévéhíradóból értesülni és kedvenc politikusának a szavára adni, mintsem nyitott szemmel szétnézni maga körül. Megtapasztalni és fölfogni a látottakat.

Idegen tollakkal ékeskedni dőre dolog, viszont akad sűrűn történelmi párhuzam mindarra, ami ma a korunkat jellemzi, beszédtémánkat adja, meghatározza mindennapjait térségünknek.

A múlt születése mintegy húsz kötetet számláló sorozat, s mint ahogy a címe láttatja, az emberiség történelmével foglalkozik. Különböző korokat mutat be. Elemzi az eseményeket és a történettudomány legújabb kutatásai alapján magyarázza is azokat.

A következőkben a Britek, frankok, vikingek kötetében találtakat szeretném citálni. Vagyis, csak részleteiben, pongyolán idézni. Nem a tudományosság a célom. A teljesség igénye nélkül, olykor zanzásítva bár, de megkísérelem szöveghű átültetés elhanyagolásával kerek érthetően ismertetni a tartalmát.

A taglalt fejezet a gót törzsek megjelenéséről, előretörésükről, beözönlésükről, a Római Birodalom végnapjairól szól. Nézzék el nekem, ha freudi elírással, áthúzással rondítom a külalakot. Még így is gyököt fogok vonni az eredeti szövegből, amit a rend kedvéért más színnel jelöltem.

”Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet szenteltek a messzi délről északról érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán volt jelentőségük. Aztán zömmel katonaköteles, életerős férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partját, és könyörögtek, hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna menedéket keresni.

Aztán üzenet érkezett Merkeltől Valenstől, a keleti császártól, a messzi Berlinből Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán. (…)
"A hivatalos terv, miszerint európai bürokrata római tisztviselők felügyelet alatt, ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Földközi tengeren Dunán, zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol skandináv emberjogi aktivisták nyerészkedő üzérek hamarosan finn zabkását kutyahúst árultak az éhező gótoknak, olcsó agysebészekért, informatikusokért, magasan kvalifikált munkaerőért gót rabszolgákért cserébe.”(…)
”Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt az Európai Unió Thracia inváziójának az útjában. A Brüsszel Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Obama Gratianus, a nyugati császár, aki megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén veszélyeztették a római provinciákat. Ferenc Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet: 

«A városokat lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.»”

Ez történt majdnem 1700 évvel ezelőtt. Persze, azóta sokat fejlődött a világ, változtak a dolgok.

Pósa Károly