NAPLÓ - 58.

„Szó szerint idézni ugyan nem tudom, de Julius Caesar mondott egyszer olyasmit, hogy a légiós legféltettebb társa nem a fegyvere, hanem az ásója, mert azt emettől sokkal többet használja. Igen, igaza lehetett. A néhai Jugoszláv Néphadsereg katonájaként leginkább mi is seprőkkel, lapátokkal, fölmosó rongyokkal hadakoztunk. Lombot hullató macedón őszön meg gereblyével. Szusszannunk sem hagyott időt a rendszer. A római légiósokat sem lehetett unatkozáson kapni: noha minden századra, azaz 80 fegyveresre jutott kb. tucatnyi szolga, akik a főzéssel, mosással, egyéb alantasabb munkákkal voltak megbízva. A békeidőben sem pihenő zsoldosok utakat, hidakat építettek, erdőt irtottak, tisztogatták a terepet, egyszóval rendezték a meghódított területeket. Julius Ceasarért köztudottan rajongtak a beosztottjai, mert – főleg kezdetben, a galliai sikereikor – gyakran a lovát elvezettetve gyalogosan szállt harcba a seregei élén, ami nem pusztán lemondás volt egy bizonyos kényelemi szintről, hanem vállalása annak, hogy az esetleges csatavesztés bekövetkeztével nem óhajt a kor szokásainak megfelelően élni a lóháton menekülés esélyével, hanem igazi parancsnokként vállalja a felelősséget minden döntéséért, s ha kell, az övéivel együtt pusztul. Talán a népszerűségének köszönhetően Ceasar legendásan sokat követelhetett az egységeitől. Kifejezetten kemény vezetőnek számított: míg máshol napi 4-5 órát meneteltek teljes harci fölszereléssel a légiósok, kb. 10-15 kilométert nyomulva az ellenséges terepen, addig Caesar emberei sűrűn-sűrűn ennek a dupláját is megtették zokszó nélkül. Pedig nem árt észben tartani, hogy egy-egy légiós a fegyverzetén kívül mintegy harminc kilogrammnyi málhát is cipelt, olyan egyéb eszközöket beleértve, mint például az egyéni teherhez hozzátartozó táborkaró, amikből ha egyetlen éjszakára pihentek is meg valahol, kötelező érvénnyel kerítést húztak és sáncot építettek maguk köré. Számtalan alkalommal beigazolódott, milyen bölcs és hasznos előrelátás építtette föl az alkalmi védelmi vonalukat. Életeket mentett. Ugyanezen józan előrelátás jellemzi a mostani embert is. Itt dirreg-durrog nekünk a mínusz tizenvalahány, mire ösztönösen miként reagál a bácskai ember?
1. Egy liter helyett kettőt készít ki a hátsó udvarba. A kisebbik lovas kocsi ülésében tárolom, ott eléggé védve van a kíváncsi tekintetek elől. Megette a fene, ha befagyna: az akkor nem is pálinka…
2. Hál’Istennek nem kell sűrűn trágyázni a lovak alól! Egy-két nap szennyes alma csak melegíti az istállót. Jobb, mintha a jéghideg betonra feküdnének a jószágok. Vis maior, kérem. Viszont a malacok a fürdőszobából kapnak bojleros meleg vizet a moslékosvödörbe.
3. Az alsókonyhában is hunyorogva parazslik a kályha. Ha jön valaki, ott ülök meg vele és különben is - a tengerimalac szabadon kószál odabent, hadd legyen szombaton is trópusi vasárnapja. 
4. Reggel nyolctól megtalált a kinti munka. A hátsó udvarban nekiláttam fát vágni, fűrészelni, s ahogy teltek-múltak az órák, hallgatva a Kossuthot elröppent a szombat délelőtt, mínuszostul, szelestül, szabadnapostul. Még bele is izzadtam. Közben néha abba-abba hagytam a fatörzsek reszölését, mert a hahotától kiestem a ritmusból, a fűrészt otthagyva mentem félre köhögve röhögni, ugyanis fél délelőtt a szilveszteri rádiókabarét ismételték.
Mondhatja nekem akárki, hogy beteg és szürke, meg szenvedő ez az újév eleje, eleve vitatkozni lesz muszáj vele. Nem. Szépen indul a 2017-es esztendő, mert amikor reggel hozzáragadtak az ujjaim a kilincshez, mindjárt az jutott az eszembe, hogy ne pina: puszi - szúnyogból, légyből is bő három héttel kevesebbet köll majd számolni. Ezért ne ágáljon nekem senki, ha a januári hideg kicsapatja a kora reggeli csipát a szemekből: a tél most épp a dolgát teszi. Az a tisztünk, hogy odafigyeljünk rá, meg egymásra. Ha nem lenne ez a farkasordító hideg zord idő, bizony azt hihetnők, hogy nekünk kényelmet vezérelt az ég, és immáron sétagalopp gyanánt kell az úri életünket letudnunk. Pedig dehogy. Minél nagyobb a kinti hideg, annál szükségesebb az idebenti tűz. Bármiként értve.”

Pk

NAPLÓ - 57.

Pósa Tamás (Miskolc) makrofotója

„Ha már újév, ha már jövendölés, akkor legyen találós a kérdés, kezdjük egy föladvánnyal. (Úgyis ilyenkor szokás a bizonytalant találgatni. Tele a média a kéretlen jósok okosságaival. )
„Nagy hidegben soká élek, vígy szobába - meghalok.” Ugye nem is nehéz? Még akkor sem, ha időben közel s távol nem esett hó mifelénk. Sok hűhó alig semmiért. Egyébként az idézett népi bölcsességet korántsem a látens hóhiányom miatt citáltam. Őszintén megvallva, ahogy a lementett dolgaim között rábukkantam, rögtön megtetszett a mondat, észre se vettem, hogy csupán gyerekes, folklóros tesztkérdésről van szó. Azt hittem valami irodalmi idézet. Muszáj volt utána járnom. Ejnye a kiskésit, mondom, közmondás? Úgy kerestem ki a megoldását. Elsőre jégre tippeltem. Noná, mellényúltam. Már meglepődni sincs kedvem rajta. Sosem szerettem a közmondásokat. Mindig túl buta voltam hozzájuk. Valahogy nem ilyen srófra forog az agyam. Viszont egy-egy szép mondat, akár mondattöredék megfogja a fantáziámat, a manó tudja miért, elindít bennem valamit, magával ragad, örülök neki, és ízlelgetve, hozzátéve igyekszem saját magamévá tenni, átformálni olyanra, amilyennek én szeretném látni. Ha ez az ihlet, akkor legyen az. 
Nagy hidegben soká élek… Rám találtak a szavak. Milyen egyszerű, mégis szép a szórend! Sallangmentes. Kicsit régies az íze. Akár Petőfi is lejegyezhette volna. Ő és még néhány géniuszunk tudott ilyen puritán kifejezésekből halhatatlan gondolatokat csiholni. Rá, vagyis a költő személyére – még visszatérek.

Igen, szeretem a hideg időt. Az ilyen kopogós fagyokat meg különösen. Ki-kivicsorog ugyan a napsugár, de nem nyílik bátrabban az idő. Nincs sok romantika a zimankóban, a fűtésben, tudom. Nem a szegény ember mércéjével bűbájol a január. Akinek a zsebét húzza minden tél, az inkább tart a hidegtől, mintsem kedvtelve rajongana érte. Tüzel az ember, mint a szuka szokott, nézi, miként húzza össze a lábát a télire bekészített fa meg szén, s közben magában spekulál, vajon a tavasz kezdetéig, az első rigó pitymallati énekéig kibírja-e a fészerbe készített égnivaló, vagy szólni kell az erdőkerülőknek, a lovas embereknek, hogy hozzanak még egy-két szekérderékkal a vastagabbjából. Az élet télen nem enged túl sokat filozofálni. Visszaránt a jeges talaj rögvalósága. Ettől függetlenül tiszta szívvel vonzódom a fagyos mindennapokhoz. Jobb a locspocsnál. Örülök, ha a kinti konyha ablaküvege becikornyul a jégvirágoktól, a legszebb slingelt terítőnél merészebb formákat kanyarít elém, lefesthetetlen, lefotózhatatlan csodájává válhat még egy januári hétfőnek is: hát hogyne repesne akárki megszomorodott embernek a lelke, amint észreveszi Isten csudájának e két marékkal szórott tüneményét? Aztán ott a kutyák vize. Nappal még csak-csak iható, de estére beledermed a vastálba. Ébredéskor, amint végezni szoktam hátul, földhöz csapdosva verem ki belőle a jeget, így a ganérakás mellett napok alatt szürreális szoborrá vált a fazékforma, egybefagyott kompozíció. Alighanem huzamosabb ideig megmarad. Árnyékban van, nap meg sehol, eltehetjük egy darabig a szánkat az olvadástól. A kutyák is tudják, érzi a jószág. Éjjelre behúzódnak az istállóba, jócskán mínuszokban eltűrjük nekik, mint az egyszeri székely, akinek akkor kezd tél lenni, ha már az ebállatot beereszti az alsókonyhába. Egyébként amolyan botcsinálta Betlehem kezd kialakulni az istállónkban. Három ló, két kecske, és a két kutya estéről estére békésen szuszogja teli a szalmát. Csak az izgága vizsla szokott időnként kijárni. Átugrik, átszökken az istállóajtó alsó szárnyán (a fölső arasznyira most is nyitva van, mert szellőztetni muszáj, a párától csöpögne odabent minden…), járőrözik egyet, megriasztja a tetőn melegedő galambokat, leleltároz az emsénél, a kishízókhoz is benéz egy kis moslékmaradékért, majd sietve visszatornázza magát az istálló lószagú meleg félhomályába. Odabújik az öreg tacsi mellé, a csődör faránál fölpúpozott szalmába, a törekbe, és már csukja is a szemét, hogy kutyaként kutyaálmokat lásson, gondolom sok gőzölgő cupákkal, a rideg téli tényállás helyett.

Rajzos az ereszek alja is. Míg alkonyattájt össze nem borul a sötétség, szépen kivehetőek a tenyérnyi zúzmarafoltok. Mintha egy sehonnai bolond által huzigált nématérkép kacskaringóit látnánk. Pedig az a sejtésem, hogy csupa terra incogniták, fölfedezetlen szigetek, légből kapott tengeröblök azok, a fantasztikum geográfiája tárul elénk. Lódul tőlük a képzelet, hová nem jutunk el soha, nem is tudjuk hamarjában melyik dimenzió piktográfiái jelennek meg előttünk napi szinten, fény ezer évek üzengetnek, másik univerzumok nyújtják a kezüket, időgyűrűk siklanak egymásba, a galaxis csücske lapogatja a vállunkat, ide küldi az ereszet aljába a hívó szavait, miközben mi éppen bükkfa köbméterében, pár mázsányi szénben mérjük a világunkat. Hát nem szánalmas egy jószág az ember?
„Vígy szobába – meghalok…” Ilyet valakivel csak a szabad lelkének az ereje mondat. Erős, ütős kijelentés. Mondom, Petőfi se ágyban párnák között. A sor hosszasan folytatható lenne, ki és mennyire kívánta ezt a fajta kötetlen szellemet. A béklyók nélküli, igazi szárnyalás megélését. Nagy kár, amiért nem mindenkinek adatott meg, hogy férfiasan, állva érje a végzet. Hogy a szemébe nézhessen a fátumával, majd ilyetén a győztes megbékélt mosolyával tegyen pontot a létezésére. Sokan, nagyon sokan kint fagyoskodtak, és tűrtek, meg dolgoztak, egy életen át tették a dolgukat, közben reméltek,mindig bizakodtak valamiben. A hideget, a nyomorúságot magától értetődőnek vették. A kiközösítést, a meg nem értettséget, a folytonos kudarcokat megszokták, ahogy a kinti világ vadjai is megszokják, elviselik a tél irgalmatlanságait. A belső tüzük melege éltette valamennyit. Kinek gyertyányi, kinek máglyányi volt belőle. Rövidebb-hosszabb ideig tartottak ki. Aztán jött valaki, vagy valami: a tenyerén bevitte őket a fűtött szobába, s ők meghaltak. Ez volt elrendelve. A vadnyulat nem lehet ketrecbe zárni. Nekiront a kerítésnek, a korlátnak, s többnyire a nyakát szegve elpusztul. A hó sem tűri a komfortos szoba melegét. Akár tenyéren hordozva is elolvad. Akkor már inkább az erdei vadak magánya. Akkor inkább a január. Tán ezért menekülnek sokan a hidegbe.”            

Pósa Károly: Hóvége

1.

Kár,
Hogy itt az idő.

Elérkezett.

Takard be a szemed,

És képzelheted,
Hogy oldalog elfele

Dolga végzetével,
Kinek

Se siratója

Se tolószéke.

Rajta fehér prémkabát,

Megy szótlanul,

Szűkülő szemmel,
Vakon botorkál,

A vissza se néző
Janus-arcú

Január.

2.

E holdhónap:

Oltalom nélküli vándor.

Egy elcsapott pap.

Jegenye csupasz ága

Hint búcsúcsókot neki,

Jó néhányszor.

S míg bandukol, a zsebében
A dohánypor,

Meg a kenyérmorzsa se friss.

Madár se látta.
Régi, túl régi,

Hó elejei, pénteki.

Ahogy távolodik,

A Járás föntről beszakadt

Ónkupoláján

Egy hideg szempár kíséri.

Jégcsap a pofáján.

Tél úrfi flegmán,

Néz lefelé.

És a róna

Nyitott termein

Még hallani

A dér-kócsagok,

Fehér szárnycsapását.

A tollas égi ladikok

A szilánkosra

Fagyott lékben.

Peremén tovatűnő

Álmokban

Fogant látomások. 

Pannon tengerfenéken,

Képlékeny emlékek.

 3.

A csöndnek most

Súlytalan a magánya.

Didergő

Leve hűl,

S göröngyökké

Merevül.

Fakuló

Kék Körösztnél

Seregnyi kánya.
Mária gipsz-szemén

Az üveg-tócsa

Könnye

Csak gyülemlik,

Egyre gyűl.

4.

A Semmi kanális jegén

Lenne jó

Pejkóval húzott szánkón

Hajtani át!

Bortól sikongó,

Vágyaktól gőzölgő éjszakán.

De csak ritkán

Ilyen hókán foltozott ez a

Pusztai január -

Bácskai hermelinpalást.

Itt nincsen se ruhás,

Se ruhátlan király.

Inkább

Falak omlanak a szélben.

Vakolat hull. Ez a jeladás.

Kitérdepelt nadrág.

Nem a január végi havazás

A hermelinpalást.

Az csak egy utalás.
Az igazi számadás,

A kegyelmi hatás.

A falun, a mezőn

Vagy kint 

A körbezárt tanyán.
A hóesésbe mondott
Miatyánk.

5.

Élni kell

Hát a varázst.

Kinyitni a szemet,

Hallani a vad, zilált

Fagyra komponált fesztivált.

Úgyis érteni

A köd-felhőből kiszitált

Varjú jajgatást.

Kár.

Vagy mégsem kár.

Magyarkanizsa, 2014. január 29.