NAPLÓ - 57.

Pósa Tamás (Miskolc) makrofotója

„Ha már újév, ha már jövendölés, akkor legyen találós a kérdés, kezdjük egy föladvánnyal. (Úgyis ilyenkor szokás a bizonytalant találgatni. Tele a média a kéretlen jósok okosságaival. )
„Nagy hidegben soká élek, vígy szobába - meghalok.” Ugye nem is nehéz? Még akkor sem, ha időben közel s távol nem esett hó mifelénk. Sok hűhó alig semmiért. Egyébként az idézett népi bölcsességet korántsem a látens hóhiányom miatt citáltam. Őszintén megvallva, ahogy a lementett dolgaim között rábukkantam, rögtön megtetszett a mondat, észre se vettem, hogy csupán gyerekes, folklóros tesztkérdésről van szó. Azt hittem valami irodalmi idézet. Muszáj volt utána járnom. Ejnye a kiskésit, mondom, közmondás? Úgy kerestem ki a megoldását. Elsőre jégre tippeltem. Noná, mellényúltam. Már meglepődni sincs kedvem rajta. Sosem szerettem a közmondásokat. Mindig túl buta voltam hozzájuk. Valahogy nem ilyen srófra forog az agyam. Viszont egy-egy szép mondat, akár mondattöredék megfogja a fantáziámat, a manó tudja miért, elindít bennem valamit, magával ragad, örülök neki, és ízlelgetve, hozzátéve igyekszem saját magamévá tenni, átformálni olyanra, amilyennek én szeretném látni. Ha ez az ihlet, akkor legyen az. 
Nagy hidegben soká élek… Rám találtak a szavak. Milyen egyszerű, mégis szép a szórend! Sallangmentes. Kicsit régies az íze. Akár Petőfi is lejegyezhette volna. Ő és még néhány géniuszunk tudott ilyen puritán kifejezésekből halhatatlan gondolatokat csiholni. Rá, vagyis a költő személyére – még visszatérek.

Igen, szeretem a hideg időt. Az ilyen kopogós fagyokat meg különösen. Ki-kivicsorog ugyan a napsugár, de nem nyílik bátrabban az idő. Nincs sok romantika a zimankóban, a fűtésben, tudom. Nem a szegény ember mércéjével bűbájol a január. Akinek a zsebét húzza minden tél, az inkább tart a hidegtől, mintsem kedvtelve rajongana érte. Tüzel az ember, mint a szuka szokott, nézi, miként húzza össze a lábát a télire bekészített fa meg szén, s közben magában spekulál, vajon a tavasz kezdetéig, az első rigó pitymallati énekéig kibírja-e a fészerbe készített égnivaló, vagy szólni kell az erdőkerülőknek, a lovas embereknek, hogy hozzanak még egy-két szekérderékkal a vastagabbjából. Az élet télen nem enged túl sokat filozofálni. Visszaránt a jeges talaj rögvalósága. Ettől függetlenül tiszta szívvel vonzódom a fagyos mindennapokhoz. Jobb a locspocsnál. Örülök, ha a kinti konyha ablaküvege becikornyul a jégvirágoktól, a legszebb slingelt terítőnél merészebb formákat kanyarít elém, lefesthetetlen, lefotózhatatlan csodájává válhat még egy januári hétfőnek is: hát hogyne repesne akárki megszomorodott embernek a lelke, amint észreveszi Isten csudájának e két marékkal szórott tüneményét? Aztán ott a kutyák vize. Nappal még csak-csak iható, de estére beledermed a vastálba. Ébredéskor, amint végezni szoktam hátul, földhöz csapdosva verem ki belőle a jeget, így a ganérakás mellett napok alatt szürreális szoborrá vált a fazékforma, egybefagyott kompozíció. Alighanem huzamosabb ideig megmarad. Árnyékban van, nap meg sehol, eltehetjük egy darabig a szánkat az olvadástól. A kutyák is tudják, érzi a jószág. Éjjelre behúzódnak az istállóba, jócskán mínuszokban eltűrjük nekik, mint az egyszeri székely, akinek akkor kezd tél lenni, ha már az ebállatot beereszti az alsókonyhába. Egyébként amolyan botcsinálta Betlehem kezd kialakulni az istállónkban. Három ló, két kecske, és a két kutya estéről estére békésen szuszogja teli a szalmát. Csak az izgága vizsla szokott időnként kijárni. Átugrik, átszökken az istállóajtó alsó szárnyán (a fölső arasznyira most is nyitva van, mert szellőztetni muszáj, a párától csöpögne odabent minden…), járőrözik egyet, megriasztja a tetőn melegedő galambokat, leleltároz az emsénél, a kishízókhoz is benéz egy kis moslékmaradékért, majd sietve visszatornázza magát az istálló lószagú meleg félhomályába. Odabújik az öreg tacsi mellé, a csődör faránál fölpúpozott szalmába, a törekbe, és már csukja is a szemét, hogy kutyaként kutyaálmokat lásson, gondolom sok gőzölgő cupákkal, a rideg téli tényállás helyett.

Rajzos az ereszek alja is. Míg alkonyattájt össze nem borul a sötétség, szépen kivehetőek a tenyérnyi zúzmarafoltok. Mintha egy sehonnai bolond által huzigált nématérkép kacskaringóit látnánk. Pedig az a sejtésem, hogy csupa terra incogniták, fölfedezetlen szigetek, légből kapott tengeröblök azok, a fantasztikum geográfiája tárul elénk. Lódul tőlük a képzelet, hová nem jutunk el soha, nem is tudjuk hamarjában melyik dimenzió piktográfiái jelennek meg előttünk napi szinten, fény ezer évek üzengetnek, másik univerzumok nyújtják a kezüket, időgyűrűk siklanak egymásba, a galaxis csücske lapogatja a vállunkat, ide küldi az ereszet aljába a hívó szavait, miközben mi éppen bükkfa köbméterében, pár mázsányi szénben mérjük a világunkat. Hát nem szánalmas egy jószág az ember?
„Vígy szobába – meghalok…” Ilyet valakivel csak a szabad lelkének az ereje mondat. Erős, ütős kijelentés. Mondom, Petőfi se ágyban párnák között. A sor hosszasan folytatható lenne, ki és mennyire kívánta ezt a fajta kötetlen szellemet. A béklyók nélküli, igazi szárnyalás megélését. Nagy kár, amiért nem mindenkinek adatott meg, hogy férfiasan, állva érje a végzet. Hogy a szemébe nézhessen a fátumával, majd ilyetén a győztes megbékélt mosolyával tegyen pontot a létezésére. Sokan, nagyon sokan kint fagyoskodtak, és tűrtek, meg dolgoztak, egy életen át tették a dolgukat, közben reméltek,mindig bizakodtak valamiben. A hideget, a nyomorúságot magától értetődőnek vették. A kiközösítést, a meg nem értettséget, a folytonos kudarcokat megszokták, ahogy a kinti világ vadjai is megszokják, elviselik a tél irgalmatlanságait. A belső tüzük melege éltette valamennyit. Kinek gyertyányi, kinek máglyányi volt belőle. Rövidebb-hosszabb ideig tartottak ki. Aztán jött valaki, vagy valami: a tenyerén bevitte őket a fűtött szobába, s ők meghaltak. Ez volt elrendelve. A vadnyulat nem lehet ketrecbe zárni. Nekiront a kerítésnek, a korlátnak, s többnyire a nyakát szegve elpusztul. A hó sem tűri a komfortos szoba melegét. Akár tenyéren hordozva is elolvad. Akkor már inkább az erdei vadak magánya. Akkor inkább a január. Tán ezért menekülnek sokan a hidegbe.”