SZEGÉNYEK LELTÁRA

„Mert félt a vértől, a szagtól,
Nem lett ő orvos csak doktor.
S hogy el ne kopjon a lába,
Benyomták egy irodába.
A nejnek teddy bear
A kutya terrier
Ez ám a karrier.”

Szegénység van, mondják a népek. Mindig ezt mondják. Amióta megszülettem, negyvenöt éve mást se hallok, csak azt, hogy rosszul mennek a dolgok, nincs pénz. Néha infláció van, néha meg defláció, nem fizetik a bért, kérdéses a jövő, örül, aki a holnapi betevőt a zsebében tudja. Mert szegénység van. Úgy látszik a szegénység a mi vidékünkön ugyanolyan létállapot, mint a megszületés, vagy a kötelező halál. Egyfajta bácskai szükséglet, mint tavaszi mezőnek a hajnali harmat. Ha nem lenne, csak néznénk egymásra bután. Tán kicsit még hiányozna is. Témánk se lenne. Társaságban nem bírnánk rögtön panasszal indítani, és a szomszédtól kezdve a rokonokig más sem tudná jóízűen elsajnáltatni magát az ebédlőasztalnál, egy-egy kávé mellett. Cukorral isszuk, keserű amúgy is az élet. Azzá tesszük. No, persze, nem mi: általában másokat okolunk miatta. Energiavámpírnak nevezik az olyan embert, aki ha szóhoz jut, menten panaszkodni kezd. Pakolja ránk a saját nyomorúságát, szabadul a kínjától az első adandó alkalommal, mihelyt megfelelő áldozatra talál, aki van olyan bárgyún illedelmes, hogy türelemmel végighallgatja. Időnként viszket a tenyerünk, lekevernénk neki egy nagy frászt, hagyja abba a lamentálást, nem vagyunk kíváncsiak a folyton a rosszat soroló dumájára. Ám a jólneveltség visszafog bennünket. Hagyjuk, hadd szívja a vérünket, vagyis a még bennünk pislákoló szép dolgokat, jó kedélyt. Aztán mi is elmegyünk valakihez, és tovább adjuk neki a kéretlen, csupa-csupa negatívummal teli büdös puttonyt. Ugyanis minálunk senki nem önmagából indul ki. Így kényelmes. Mindig másra mutogatunk.  

Akartak volna mást hallani? Hallottak valaha valakitől igazi megbánást, egyéb, exkuzáló szöveget? Nem. Tudtam előre, hogy nem lesz senki, aki kimenne a pódiumra, fölállna a pulpitusra a tömeg elé, széttárná a kezét és elmondaná ezt a három-négy szót: „én juttattalak ide benneteket, én szúrtam el az ország boldogságát, a jólétet, mindannyitok jövőjét, sajnálom”, „én vagyok a felelős, ne haragudjatok”, „hibáztam, bocsánat”. A szegénységünket senki nem fogja megmagyarázni, mert vannak helyzetek – parasztosan: szituációk –, az életünk során történnek velünk katasztrófák, rossz dolgok, amiknek sosincs felelőse. Amikért – nem hogy meglehet, hanem egészen bizonyosan – mi is, eléggé el nem ítélhető módon hibásak vagyunk. Olykor azért, mert túlságosan sokat jár a szánk, ahelyett, hogy csinálnánk helyette-mellette valamit. De a legtöbbször azért sújt bennünket „balsors, kit régen tép”, mert errefelé hosszú ideje megtanultunk hallgatni. Inkább kussolunk. (Már bocsánat a kifejezésért, de ettől jobb szót még nem találtak ki a meghunyászkodó, pióca gerincű ember gyáva viselkedésére.)  
Mauriac írja valahol, hogy amikor Péter három kakasszóra elárulja Mesterét és önmagát, az első áruláskor a düh és bosszúvágy van az arcán. A második árulás a rémület és a gonoszság sápadtsága. És a harmadiknál nincs, nem látszik az arca, mert elvesztette magát. Ebben a szörnyű évtizedben, a lefelé száguldó országban megszólalt nekünk háromszor a kakas. Kinek dühös, kinek rémülten gonosz, kinek nincs arca. Csoda-e, hogy ott tartunk, hogy utódaink csak az én, én, én szót ismerik, nincsenek hibáik, amelyeket szóvá tehetnénk? De kik vagyunk mi, akik szóvá tesszük őket?

A honi közélet zsibvásári mivoltán sincs mit csodálkoznunk. Megszoktuk. Pampognak, akiket megfizetnek érte. Persze kapálni egyik sem fog. Nem tud, nem is akar. Az a dolga, hogy csupa fölösleges ügyek szajkózásával fönntartsa azt a látszatot, hogy ő a fontos. Hogy nélküle, meg az ügye nélkül Szabadkától Újvidékig nem lenne itt élet. Pedig van. Csakhogy túl önzőek vagyunk ahhoz, hogy egyszer végre belátnánk: saját magunkon kívül is vannak fontos értékek, mások, akikre olykor azért érdemes lenne odafigyelni. Nem. Most egy furcsa, leszegényített korszak köszöntött ránk, aminek cirka hétmilliárd koldusa lézeng, egyre inkább ürülő lélekkel az univerzum kékebbre sikerült porszemén.

És küzdünk. A szegénységünkkel, másokkal. Ritkán és kevesen vannak, akik önmagukkal. Forog a Föld. Béke nincs. Háború háborút követ. Bellum omnium contra omnes: valamennyi embernek harca valamennyi ember ellen. Hobbes angol filozófus elhíresült mondása, mellyel az emberiségnek az államkötelékek keletkezése előtti időkben való társadalmi állapotát jellemezte; belli domique, háborúban és békében. Szügyig benne vagyunk a háborúban, harapja a bokánk a sok kutya, s mi nem vesszük észre, mert csupa fölösleges dolgokra pazaroljuk minden energiánkat. Szemmagasság. Addig látunk. Jóllehet, ha néha, tényleg csak egy pillanatra fölemelnénk a fejünket, mondjuk az ereszek, a villanydrótok, a fák koronája fölé, egészen biztosan meglepő érzések bizseregnének végig rajtunk. Egy másfajta meggyőződésé. De hát mi jobban szeretjük lógatni az orrunkat. A szürke betonon mászik a tekintetünk, ahol az eldobott csikkeket, a szemetet, a sarat vesszük észre. Ahogy hazamegyünk, kérdezik tőlünk a gyerekek, milyen a világ, mit válaszolunk? Semmit. Legyintünk helyette. Ilyen. No persze. Ilyen. Szegény. Az, mert azzá tettük, azzá tesszük.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fontos a szegénységünk. Hogy ennyire ragaszkodunk hozzá.

   

.