A román bíróság a Csíki sör kontra
Heineken évek óta tartó jogvitájában megfellebbezhetetlen ítéletet hozott: a
csíkszeredai manufaktúra – vagy helyesebben: kisüzem – ellenében a holland
multinak adott igazat. Apelláta nincs. Egy hónapon belül muszáj a székely-magyar
tulajdonosnak Lénárd Andrásnak megsemmisítenie az összes Csíki (magyar)
feliratot: mindenhol és mindenen. Csak a rekeszeket nézve - amit nálunk szégyenérzet
nélkül, tisztán illetve piszkosul „gajbának”
mond az anyanyelvét semmibe vevő vajdasági magyar -, százezres nagyságrendről van szó, nem beszélve a matricákról, reklámanyagokról, avatatlanok számára
megszámlálhatatlan egyéb eszközről… Horribilis összegekre rúgó, több millió
eurós tétel.
Lénárd Andrást személyesen ismerem.
Velem egyívású lehet, vagy talán fiatalabb tőlem, nem tudtam megállapítani,
hisz csak egyszer találkoztunk. Néhány éve a budapesti Élelmiszeripari
Kiállításon, az úgynevezett Foodexpon a délvidéki termelők mellett volt az Igazi
Csíki sör reprezentáló standja. Akkor mutatkoztunk be egymásnak és beszéltünk
pár szót. Az az igazság, hogy fogalmam sem volt kivel van dolgom. Én csak a
százszámra behűtött, palackozott söröket láttam. A „csíkiről”, mint egyfajta székely,
nemzeti szimbólumról már addig is sokat hallottam, de még soha szerencsém hozzá
nem volt. Ott pakolászott, rendezgette a termékeket egy vékonyabb fiatalember,
mondtam neki, hogy délvidéki lennék, és ha szépen megkérem, tenne-e velem
kivételt: az expo megnyitása előtt, soron kívül szeretnék megkóstolni egyet az
elhíresült sörükből. Rám mosolyodott, vállat vont, és már nyitotta is az első
palackot, amit elkezdvén diskurálni - továbbiak követtek. Mármint én ittam, ő
jobbára kérdezett. Mindenről, de leginkább arról, milyenek a lehetőségeink itt
a déli végeken. Mondtam, amit tudtam. Kicsit furcsállottam ugyan, hogy egy
melóst ennyire érdekel a szerbiai gazdaság állapota, de az életem során annyi
érdekes alakkal hozott össze a sorsom, hogy különös képen nem akadtam föl
rajta. A sör jó volt. Kifejezetten a szám ízéhez való. Csak nyomokban
emlékeztetett az itthon szokott apatini Jelenre, a kesernyéssége hál’Istennek
illett hozzá (nem szeretem az édeskés söröket), ám a szarvasosnál kifejezőbb
volt az aromája, kellemes utóízt hagyott a számban. Ma sem ellenkeznék, ha valami kegyes égi parancsolat következtében életemben másmilyen sört többet nem ihatnék. Hasonló szép szavakat guríthattam is neki, nem fukarkodtam a dicséretekkel, mert amint
indulóra fogtam a dolgot, kérés nélkül is beletuszkolt négy palackot a
hátizsákomba. Útravaló, tudatta velem kedvesen. Persze hogy nem tiltakoztam. „Italt
és nőt soha ne utasíts vissza” – citátum a Csavargók Könyvéből, és meglehet:
sokszor és sokat vétkeztem, eleddig ezt a verdiktet a tőlem telhető
legteljesebb mértékig, bár korántsem tökéletesen, de igyekeztem betartani.
Itthon jöttem rá, hogy nem egy
betanított sörgyári melós volt a szponzorom, hanem a cég tulajdonosa. Az
elkésett megilletődöttség mellett öntött el a hála érzete. Kitart a mai napig.
Éppen ezért, vagy emiatt ütött szíven a román törvénykezés számunkra fájdalmas
döntése.
Sem jogot végzett, sem reklám- sem
gazdasági szakember nem lévén csak találgatni tudok, milyen mögöttes szándékok,
érdekek vezérelték a román bíró(nő) ítéletét. Talán nem járok messze az
igazságtól, ha élek a gyanúval, hogy egyrészt ebben a történetben Góliát győzte
le Dávidot, másrészt az erősen lejtő román pályán egy bevallottan magyar
érzelmi húrokat pengető vállalkozás eleve esélytelenként vette föl a harcot a
bukaresti nemzetpolitika közutálatnak örvendő ámokfutásával.
Hogy mennyire következetes a román
jogrend: Bukarest levettette a Községháza feliratokat a székelyföldi
polgármesteri hivatalokról azzal az indoklással, hogy nem egyezik a Primaria
jelentésével. Ugyanakkor, a mostani esetben viszont elismerte a Bere Ciuc
(Heineken) és az Igazi Csíki sör azonosságot, holott a román fordítás Bere de
Ciuc kéne hogy legyen, a Bere Ciucot pedig Csík sörnek kéne fordítani. Aligha
pusztán nyelvi, fordítási vitáról van tehát szó.
Lehet, nem kéne politikai kérdést
csinálni az ügyből. Na de kérdem én: Közép-Európában az utódállamok (különösen
Szlovákia, Ukrajna, Románia) kontra magyarság tekintetében mi nem számít
politikának? Hiszen a MOL horvát terjeszkedésétől az észak-erdélyi autópálya
nyomvonaláig, megépülésének mikéntjéig MINDEN annak számít. Még egy százfős
munkást foglalkoztató kis sörfőzde élethalálharca is. Nincsenek vérmes
reményeim. Nem hiszek sem a román, sem a szlovák, sem az ukrán
igazságszolgáltatás pártatlanságában. A temerini fiúk óta a szerbiairól is
megvan a véleményem. Amit megtehet a konkurenciával a multi, azt kvázi
jogállami keretek között megteheti a magyar kisebbséggel Pozsony, Bukarest vagy
Belgrád is. A jóindulatukra vagyunk kárhoztatva. Az meg (száz éve tapasztaljuk)
tudjuk: nemigen van.
Míg a reggeli kávé rotyogott, Csath
Magdolna közgazdászt hallgattam a Kossuth-adón. A globalizációról beszélt, a
liberalizált piacról. Az új gazdasági világrend gyilkos természetéről, amit az
elmúlt három évtizedben a glóbusz minden pontján ilyen-olyan formában
megsínylettek már a nemzetgazdaságok. Kit durvábban, kit – szerencséjére –
enyhébben, de a kontinensek társadalmait egyforma vehemenciával és állandóan
veszélyezteti az immáron a saját hatalmától megkergülni látszó pénzügyi
rendszer, ami elszabadult hajóágyúként viselkedve éppen ezekben a mai időkben
kezdte meg önnönmaga fölszámolását.
Nem kell örülni: az agónia folyamata nem
keddtől szerdáig fejeződik majd, hanem évekbe telik, vagy ami valószínűbb:
évtizedekig el fog tartani. Rámegy majd néhány ember élete. A maguké, meg az
enyém is. Kicsi a vigasz, öröm az ürömben, hogy némi alappal remélhetően
legalább az utódaink egy más gazdasági szisztémában élhetik majd az életüket. Ha, és
amennyiben nem temet mindent maga alá a már megroggyant, dőlni kezdett
világgazdaság. És ha az új korszakot nem szúrják el megint fedezetlen
pénzkibocsátásokkal, uzsorakamatokkal, légvárakként épített bankrendszerekkel,
meg a kondér körül sertepertélő öltönyös gazemberekkel, akik úgy tenyésznek az
üvegezett bankpalotákban, a pénzügyi centrumokban, mint száraz kutyaszaron a
penész, eső után.
Hogy mit jelent, milyen az igazi arca,
lelkülete a globalizált piacnak, azt a minapi példától jobban semmi nem
illusztrálja.
Végszóként: vájja ki a két rossz
szememet a Hétreforgó Kápolnasirató Szent Homorenna, ha én többet ebben a büdös
életben Heineken sört innék!
Sajnos száz százalékig sosem lehetek
majd biztos benne, hogy a mégoly tudatos márkaválasztásommal nem ezeket a
hörcsöglelkületű holland multikat támogatom-e?
Ugyanis
a cégóriás a Heinekenen kívül a Gösser, az Edelweiss, a Zlaty Bazant, a Kaiser,
a Krušovice Světlé, a Soproni, a Steffl, az Adambräu, a Buckler és a Strongbow márkákat
is forgalmazza, vagyis gyártja. Többek között, csak a nagyja neveket
fölsorolva. Föl van adva a lecke, bojkottra, sörivó cimboráim!
Nem kell okvetlenül meglepődnöm, ha egy
szép napon beteljesedik rajtam a magamra kért átok, és búcsúzni leszek kénytelen a szemem világától.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése