NAPLÓ - 179.

Rajzom

Ma lenne 83 éves Cseh Tamás. 

Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a lelkek vándorolnak. Egyébként miként tudná azt nekem megmagyarázni bárki, hogy a rég elhunyt barátaim beszélnek hozzám? Ezekre a beszélgetésekre a szívdobbanások szünetében kerül sor. Emlékezek rájuk, mindenkire, aki már elment, és ők is számontartanak, Tamással együtt. 

Ehhez a bensőséges kapcsolathoz az időtlen szereteten túl sok egyéb nem kell: talán annyi még, hogy nem árt lassabban élni, kapkodás és esztelen rohanás nélkül lenni, ahogy nem szabad félni a haláltól, és különösen nem kell félni az élettől, még úgy sem, hogy olykor az élet a legsötétebb halálnál is elviselhetetlenebb kínokat okoz. 

Bejárt utam révén már a bukástól sem félek, hisz kudarcokban bővelkedtem. 

Volt időm kiismerni az árulás lélektanát. Egyéni csőd, balszerencse is épp elégszer megcibált, ezektől már nem tartok. Ettől fontosabbnak gondolom, hogy már a sikertől sem rendülök meg. Fogcsattogtatva kísért a sorsom, megszoktam, megbékéltem vele. 

Talán mondtam már, immáron kilenc éve naplót írok. Nem ezt, a nyilvánosságnak szántat, ami alkalmankénti, hanem egy intimebbet: egyrészt befelé, belém figyel, másrészt dokumentál, eseményeket, benyomásokat rögzít – minden egyes napomról. Van, hogy előveszem – mint most – és megnézem, ugyan mit írhattam, hogy voltam öt-hat évvel ezelőtt pont ugyanezen a napon? 2021 januárjában egy egészen más világ volt. 

„Január 22. 

Negyed hétkor lent főzöm a teát. Meghallgatom Orbán Viktort a Kossuth Rádión. Jön az orosz vakcina, Szijjártó elment érte, a miniszterelnök dicséri is, megérdemelten. Szerbiában oltanak, Újvidéken sorok állnak, fél óra alatt másfélszáz ember megkapja. Kivasalom a világoskék székely trikómat. A Ligeten körösztül jövök, lassan pulóver sem kell a dzseki alá, olyan enyhe, sétálásra termett az idő. Ma lenne 78 éves Cseh Tamás, az Ezredesem. A templomban villan az agyamba, akárhányszor a halottjaim segítségét kértem, V. mintha mindig kimaradt volna. Előbb jutott eszembe D, például, pedig korántsem annyira álltunk közel, és az együtt megadatott időnk sem volt olyan jelentős.

Valószínűleg oka lehet ennek. Bizonyos emberektől eltávolodtam. Akadnak olyanok, akik viszont ezek helyébe léptek, ahogy a napok is váltják egymást, örök körforgásban. Ebben a léttel cicomázott ringlispílben a színes jelenségek úgy visszhangzanak bennem, mint egy zenekari mű ismerős tételei. Akár egy szimfónia utórezgései is lehetnek, a saját magamról általam írt regény cselekményét élem újra meg újra. Ennek dacára néha úgy érzem, tartogat még meglepetéseket nekem a sors. 

Rosszul írom!

Nem is néha. 

Állandóan egy sejtelem bujkál bennem, hol hátrébb szorítva, hol előrébb jőve, ami azt sugallja, ér még szerencse, lesz még váratlan, de nagyon jó fordulat az életemben. Lottózni is ez késztet. De nem föltétlen öttalálatos szelvényben gondolkodom, hanem másféle szerencsében: kisebb adagokban most is kapom őket. Hogy jó a munkám, hogy végre nem kell a közeljövőmön aggódnom, hosszú hónapokra, már éves szinten is biztosnak vélem a helyemet. Hogy mindig vannak új esélyeim, amelyek jövedelmeznek. Hogy bármennyire egymagam is vagyok, mindig gurul a szemhatárra valaki vagy valami, és feledteti velem a magányt. Hogy hosszútávon megúsztam apróbb figyelmeztető egészségügyi gondokkal. De ezeken fölül, lesz majd más. Sokkal mélyrehatóbb, drasztikus váltás. Muszáj bekövetkeznie, érzem, csak idő kérdése. Türelemmel, alázattal várni: minden nap ez a dolgom. Nem föladni eddigi elveimet, hinni az Istenben, az igazságomban. Ezek éltessenek, ezek a legfontosabbak. Minden más jönni fog, ahogy az valahol már írva van.”

És lám: igazam is lett. 

Köszönöm, neked is, legyen áldott az emléked Tamás!