NAPLÓ - 136.

 "Vallom, hogy mindegy (másképp ne szeressen az ég sem)"
Catullus 

Nem izgat már sok minden. Tudom, van egyetemes bizonylatosság.
Ennyi elég. 
Egyedül a szinttel van gondom, ezzel a küszöb alattival.
Mikor a betonúton ügetek, lihegve, és szembejön velem a tengernyi ember, néha csodálkozva meg-meg kell állnom, egymagamban, hogy a tömeg törmeléke szétfröccsenjen, hogy ott lehessek egyedül, a saját árnyékomhoz béklyózva.
Ilyenkor a szemembe feszül a nyári nap kellemetlen fénye és pont olyan sós, vas íz marad a számban, mint régen, amikor összeharaptam a nyelvemet. Mindenütt a láthatatlan, alvadt vér szaga. Megszoktam. Már nem félek, pedig a bokámat föl a térdemig átfogja valami kegyetlen erő. Lépni kéne. Tovább menni. Az augusztus ragacsa, ez a dinnyelé-szerű cukros kulimász viszont nehezen ereszt.

Fölöttem a sugárút platánjainak elpörgő, sorvadó levelei.
A házak oromzatának árnyéka már a délelőtt derekán szögletes sötétre meg világosra osztja, kettérepeszti az aszfalt utat. Sárgás gyöngysorokként világítanak az emeleti ablakokban hervadó virágok, amiktől csak a járókelők arca sápadtabb, haloványabb, ahogy szemükbe húzott szalmakalap karimák alá rejtik a tekintetüket, a földet bámulva sietnek, mintha a járda repedéseibe szorult volna a jövőjük, vagy a körösztben csorgatott kutyahúgy kacskaringóiba lenne megírva a sorsuk. Odébb, egy köpésre üres játszótér. Nincs ott senki, aki játszana? Legalább egy őrszemet helyezzenek oda, ha másért nem, jelképként, jelképesen. Úgy, mint azt a régi katonát.

A fáma szerint az Osztrák-Magyar Monarchia idején, tán valahol az annektált Boszniában a vezérkar parancsára egy térre minden éjjelre őrt állítottak. Napszállattól napkeltéig strázsált az üres placcon a katona. A sebes arcú, gyulladt szemű őr huszonhat éven át minden nap vigyázta az elhagyatott terecskét, anélkül, hogy valaki rákérdezett volna, mégis, mi végre virraszt ilyen állhatatosan. Végül, huszonhat esztendő után egy gyors vizsgálat kiderítette, azon a téren vagy három évtizeddel korábban egy kisebb lőszerraktár volt nyilvántartva, amit aztán fölszámoltak. Ám valami bürokratikus gikszer miatt ez a tény elkerülte a parancsnokság figyelmét. Így esett meg, hogy huszonhat éven át fegyveres őr oltalmazta a semmit.

Ebből is látszik, felületesek vagyunk. Sokszor ítélünk pusztán a külsőségek alapján.
Pedig nem tudhatjuk az a strázsa mit érzett, mit gondolt.
Vajon megszakadt-e az elméjében az emlékezés fonala?
Átjárta-e valaha az érzés delejes ereje, vagy a csonkán maradt lelkét inkább kitöltötte limlomokkal és titokban, fejben tervezgetve kertes kis házat épített magának a magányából? Sok mindent másként képzelek el, mint amilyen.
Ezért nem árt az óvatosság.
A katona alázatát régebben tragikusnak gondoltam volna, mostanában inkább humorosnak vélem. Így könnyebb. Mintha ismerném a feje búbjától a talpa aljáig. Ahogy áll, ahogy most odaképzelem a Bethlen utca sarkán lévő mászóka tövébe, egyáltalán nem árva látvány.
Zubbonyát szorosabban fogja a derékszíj, súlyba tett a puskája, a szurony hegye a párálló levegőt karistolja, és bár szétvetett lábán a poros bakancsa a homokba süppedt, szabadabb, őszintébb meg tán igazabb is, mint a körülötte siető valóságos emberek.

Portré

 

NAPLÓ - 135.

 

A jó Pilinszky után: „Csak azt feledném…”, de nem a franciát, a foglyot, hanem azt az aluljáróban látott koldust, akinek a nézése most is, míg ezt írom, érzem, egy hátamba állított vasvilla, s akinek a tekintetében benne lüktetett az elmúlás parancsától visszafelé a megtámasztott vágyakon át az élet, egészen a véres, igazságtalan születésig.

Lehetséges, hogy tévedek, de mintha egyívásúak volnánk. Úgy studíroztam, alighanem korombeli, tehát az élete szűkebben mért maradékának nekiveselkedő ember lehet. Egy közülünk, noha sorsának daróca hamar rásúrolta a ráncokat, kicserezte a bőrét a csalfa, hideg fényű városi huzat, a forró nyarak döglődő madárszárnyként meg-megrebbenő kilátástalansága pedig beleszürkítette üstökét az ég sötétjébe, mintegy ellenpontozásként: fakót a koromszínre. A füléből-orrából szőrök lógnak már ki, és bármibe fogadok, hogy a hajnali ködökkel van összefoltozva a kabátja. Le nem vetné se fagyban, se kánikulában. Inkább fogvicsorgatva tűr és csak a szeme tüzének lángjában dermed jéggé, vagy melegszik meg nagy néha az olyasfajta járókelő, akinek végtelen útjain van mersze szembenézni más magányával, ahogy van mersze saját szívén tapodni.

A koldus alakja szoborszerű, modern alkotás. Faragványa az új, szépnek hazudott, embertelen időknek. Klasszikus darabnak számít. Mindazonáltal nem sokat ér már, mert majdnem az összes utcasarkon kapni tönkrement egzisztenciát, szalmaszál után hiába kinyújtott kezet, szavakat tartalom nélküli ígéreteket, könyörgőre fogott segélykérő gesztusokat, tehát bármit, a nyomor okádásától az elkárhozottak indulatáig: mindent. Nem olyan nagy kunszt ez. Csak füttyenteni kell, s a gondviselés máris előkotor a tömött iszákjából ezerféle letört lelkűt, torz életeket százasával, arctalan jellemeket egybefűzve, vagy hamis utánzatú, de már elsőre gyanús eredetű, műremeknek tűnő karrierek tucatjait. Azokról rendre bebizonyosodik, csak a boldogtalanság sárkupacai, nem márvány büsztök.

Áll a nincstelen a föld alatt, a lépcsősor végénél. Olyan, akár a pincében felejtett tavalyelőtti krumpliszsák. Foszlik elől-hátul, bordái mentén fakó csírák meredeznek, lábszárán összefonnyadt a napszítta, seszínű kordbársony nadrág, s csak a göbölyös, akácból megmunkált kezében gyűrődő kalapja emberi valamelyest. Bizonyos, madárijesztő siratja, keresi azóta is.
A sóhajtását idáig hallani. Akkorát szusszan a bánat, hogy fölhajlik, fölível egészen a disznó alakú felhők mögé. Tán az Úristen is hallja, megüti a fülét a szegény ember nagyon mélyről jövő lélegzete, mert ni, egy veréb ereszkedik alá a koldus lábához és fölcsippent onnét egy morzsát.

Pk