"Vallom, hogy mindegy (másképp ne szeressen az ég sem)"
Catullus
Nem izgat már sok minden. Tudom, van egyetemes
bizonylatosság.
Ennyi elég.
Egyedül a szinttel van gondom, ezzel a küszöb
alattival.
Mikor a betonúton ügetek, lihegve, és szembejön velem a tengernyi
ember, néha csodálkozva meg-meg kell állnom, egymagamban, hogy a tömeg
törmeléke szétfröccsenjen, hogy ott lehessek egyedül, a saját árnyékomhoz
béklyózva.
Ilyenkor a szemembe feszül a nyári nap
kellemetlen fénye és pont olyan sós, vas íz marad a számban, mint régen, amikor
összeharaptam a nyelvemet. Mindenütt a láthatatlan, alvadt vér szaga. Megszoktam.
Már nem félek, pedig a bokámat föl a térdemig átfogja valami kegyetlen erő. Lépni
kéne. Tovább menni. Az augusztus ragacsa, ez a dinnyelé-szerű cukros kulimász
viszont nehezen ereszt.
Fölöttem a sugárút platánjainak elpörgő, sorvadó
levelei.
A házak oromzatának árnyéka már a délelőtt
derekán szögletes sötétre meg világosra osztja, kettérepeszti az aszfalt utat. Sárgás gyöngysorokként
világítanak az emeleti ablakokban hervadó virágok, amiktől csak a járókelők
arca sápadtabb, haloványabb, ahogy szemükbe húzott szalmakalap karimák alá
rejtik a tekintetüket, a földet bámulva sietnek, mintha a járda repedéseibe
szorult volna a jövőjük, vagy a körösztben csorgatott kutyahúgy kacskaringóiba
lenne megírva a sorsuk. Odébb, egy köpésre üres játszótér. Nincs ott senki, aki
játszana? Legalább egy őrszemet helyezzenek oda, ha másért nem, jelképként,
jelképesen. Úgy, mint azt a régi katonát.
A fáma szerint az Osztrák-Magyar Monarchia
idején, tán valahol az annektált Boszniában a vezérkar parancsára egy térre
minden éjjelre őrt állítottak. Napszállattól napkeltéig strázsált az üres
placcon a katona. A sebes arcú, gyulladt szemű őr huszonhat éven át minden nap
vigyázta az elhagyatott terecskét, anélkül, hogy valaki rákérdezett volna,
mégis, mi végre virraszt ilyen állhatatosan. Végül, huszonhat esztendő után egy
gyors vizsgálat kiderítette, azon a téren vagy három évtizeddel korábban egy
kisebb lőszerraktár volt nyilvántartva, amit aztán fölszámoltak. Ám valami
bürokratikus gikszer miatt ez a tény elkerülte a parancsnokság figyelmét. Így
esett meg, hogy huszonhat éven át fegyveres őr oltalmazta a semmit.
Ebből is látszik, felületesek vagyunk. Sokszor
ítélünk pusztán a külsőségek alapján.
Pedig nem tudhatjuk az a strázsa mit
érzett, mit gondolt.
Vajon megszakadt-e az elméjében az emlékezés fonala?
Átjárta-e valaha az érzés delejes ereje, vagy a csonkán maradt lelkét inkább
kitöltötte limlomokkal és titokban, fejben tervezgetve kertes kis házat épített
magának a magányából? Sok mindent másként képzelek el, mint amilyen.
Ezért nem
árt az óvatosság.
A katona alázatát régebben tragikusnak gondoltam volna, mostanában
inkább humorosnak vélem. Így könnyebb. Mintha ismerném a feje búbjától a talpa
aljáig. Ahogy áll, ahogy most odaképzelem a Bethlen utca sarkán lévő mászóka
tövébe, egyáltalán nem árva látvány.
Zubbonyát szorosabban fogja a derékszíj,
súlyba tett a puskája, a szurony hegye a párálló levegőt karistolja, és bár
szétvetett lábán a poros bakancsa a homokba süppedt, szabadabb, őszintébb meg
tán igazabb is, mint a körülötte siető valóságos emberek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése