2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. szeptember 5., vasárnap

NAPLÓ - 138

 


Amikor a tenger megszólít, sosem más a hangja, csak egy nőé.

Az sem biztos, hogy egy ismertté. A nők egyformák. A férfiak is. De az a reggeli pára, ami belengi az öblöt, ami az asztalomnál a kávém illatával egybeölelkezik: úgy hiszem, nem minden alap nélkül gondolom, ez mégiscsak kitárulkozása valami ismeretlennek. Tehát egy asszony sóhaja lehet.

Mintha éreztem volna a párnámon, régen. Vagy tán sosem. Álmomban.

Állok előtte, tátom a számat. Be akarom fogni, amit mondd nekem. Kevés vagyok hozzá.

Mindenesetre itt és most kékek meg zöldek a hullámok.  Iringál rajtuk valami túlvilági fény: az a montenegrói nap. És az ég Járás-szerű palástja itt sokkal kékebb, mint bárhol. Lófejszerű felhőt nézek egy darabig: ott üget a Remény, a szürke. Horgosra került, jó az új gazdája. Néha álmomban még megülöm.

Gavrilo reggel kávét főzött nekünk: fél hétkor rajtunk kívül senki sincs a kávéház teraszán. Gavrilo szívja a cigarettáját. Nem kérdez, tud mindent.

Hallgatunk az emberekkel, mert Montenegróban – tisztára úgy, mint Bácskában – az öreg emberekkel, meg a mindenféle ismerősökkel jobb hallgatni, mint beszélni. Hát csak hallgatunk, és nézünk. Abba még nem pusztult bele senki.

A harminc éve ismert vén makedón szabó soványabb, mint valaha, de a hangja ugyanaz maradt. Erős, reszelős. Kiabál, ahogy kínálja a kantarion-olajat meg a csempész cigarettát.

Szemben a Lustica csúcsa, ronda katonai radarokkal, nagyon kitaposott hegy, tengeralattjárók voltak a gyomrában. Harminc esztendővel ezelőtt még kecskék szaladgáltak rajta. Most? Újgazdagok építik ugyanazt a kecske világot, ahol a nagy patás kétszarvú fog diktálni. Néha elgondolkodok rajta, megérte-e? Kinek? Minek? A fehér, lapos kavicsos öböl a nyílt tenger felől ugyanúgy issza el a hullámokat. Csak a part deformálódik, embertelenedik. Rákok még vannak, ez jó jel. Ám azok a vádló szemű, fölbosszantott szűzi sziklák ugyanazok.

Szemben a kis falum.

Emitt meg egy kislány megnyírt, hajat, szakállat egyszerre. Nem kért érte pénzt, kávét és egy üdítőt fizettetett, azt mondta ennyi munkáért ennyi jár. Míg ollóval csattogott, a déli nap sugára semmivé tette szőke fürtjeit.

Elment az ismerős fiú a bárkájával. Budva mellett egy 260 kilogrammos tonhalat fogtak, ez most az új hír. Öreg barátom a törzshelyemen ül, a sarokban, ingatja a fejét. Azt mondja félhangosan: Ó, édes Istenem, egy embernek krumplival együtt harminc deka tonhal untig elég. Mi a csudát kezdenek azzal a nagy hallal? Nincs válasz. Az öregnek olyan a szemöldöke, hogy beárnyékolja a pupilláját. Tízhurkányi ujjában a tíz törvény. Ezt nehéz áthágni, ezt nehéz kimagyarázni.

 

Nincsenek megjegyzések: