2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. szeptember 10., péntek

NAPLÓ - 139.

Herceg Novi az öböl ékköve.
Kulturális, turisztikai értelemben éppen úgy, mint nekem, privát módon: érzelmileg.
Megszoktam, és már túlontúl újat nem ad. Amint behunyom a szememet, hosszú ideje, vagy három évtizede minden alkalommal magam előtt látom a kopott utcaköveit, a házak falán a repedéseket, a behajtott zsalugátereket és a lépcső korlátjának fényes kopását. Olyan kocsmák elárvult teraszain is megállok emlékezni, amik már évek óta bezártak. A padlójukon sárga leveleket sodor a meleg őszi szél. Az óváros sikátoraiban a sötétkék utcatáblák névadóit régtől kikutattam. Ha volt is idő, mikor kívülállónak tűntek, mostanra egytől-egyig életem részei lettek. Köztük van a cári flotta admirálisa, meg Nagy Péter innét elszármazott szárnysegédje éppen akként, ahogy a helyi kosárlabda élet kiválósága, vagy a város leghíresebb, kortárs képzőművésze: senki sem maradhat ki a sorból. Évszázadok mosódnak össze néhány keskeny utcácska körösztöződésében.

Nem csak a letűnt korok nagy alakjainak az élettelensége a megindító.
Úgy, mint odahaza a nagyon öreg taknyos nyárfákat, itt is ismerősként köszöntöm a kócolt frizurájú datolyapálmát. Ívelt törzse előtt meggörbedek titkon, annyi méltóság van beleplántálva, annyira más, mint a Tisza árterén gyökeret vert fajták. Vigyázza az öböl fölötti eget. Alátámasztja a kékséget. Mintha lelógna föntről, ahol fehér, gyapjas felhők kérődzenek a várost körbeölelő karsztos szirtek ormain.

A sétálóutcának egyik végén a kis kéményseprő életnagyságú szobra. Töpörödött emberke lehetett, alig hétarasznyi. De akihez bekopogott, annak jó napot hozott, így mesélik. Évtizedeken körösztül az ő viccein nevetett Herceg Novi lakossága. Gnómszerű, bajszos figurája ma a központ legelőkelőbb részén hirdeti: az emberség még nem veszett ki ezen a tájékon. Az itt lakók hálája megörökítette a mókamestert, és a szobor aranyszínűre fogdosott orra azt hirdeti, ez a fajta időtlen szeretet, a ragaszkodás egy régi világ értékrendjéhez ma is olyan kincs, amit nem csak Herceg Novi lakossága, hanem úgy egészében a tengeröböl népe sem szeretne elereszteni.

Az utca másik végén a történelem terpeszkedik. Forte Mare erődje az ikonikus toronyórával, a kaptatóra faragott kőlépcsőkkel, a cakkos északi bástyával úgy tekint az alant elterülő főtérre, mint aggodalmas szülők a gyermekükre. A főtéren nyüzsgő élet, teraszok, kávézók, falatozók. Ha beleszagolok a levegőbe, idáig érzem a közeli, zugos kis térbe szorult piac kipárolgását, ahol a füge illata keveredik a sok zöldségével, és a halcsarnok szaga szinte rákönyököl minderre.    

A falucskám más. Szerényebb, intimebb. A harsány városi lárma itt inkább suttogóra fogott. Még éjjelente is hallani a tenger hullámainak moraját. Tegnap egy kabócát tessékeltem ki a kertbe. Nem mintha hiányzott volna a többiek közül: a zenekar létszáma többezres, folyton változó. Csak a szieszta idején fölcsendülő zsizsegés örök, a forró éjszakák állandósult koncertjével egyetemben.

Az otthonom szomszédságában több méter magasra fölkúszott murvafürt virágának halvány lila színe sajdítja a szemet. Elképesztő látvány. A szív alakú szirmok belepik a balkont. A helyiek bogumilijának nevezik. Először azt hittem, Isten kegyelmének köze van hozzá. A hangalak gyakorlatilag ugyanaz, még ha kissé torzult is. Ráadásul volt bennem egy olyan érzés, hogy ezt az egzotikus tüneményt semmi sem illetné meg jobban, csakis hogy emlékeztessen az Ég irgalmára. A valóság viszont mindig sokkal szimplább, profánabb, kijózanítóbb. A murvafürt, vagy más néven a papírvirág (Bougainvillea glabra) csak pár száz éve került Brazíliából a mediterrán régióba. S bár az itteni népek – hozzánk, magyarokhoz hasonlóan – szeretik a hitüket vagy a hiedelmeiket átültetni bizonyos jelenségek, tárgyak vagy élőlények megnevezésére, ez a buja virágú kúszó cserje a fölfedezőjéről, egy francia tengerésztisztről kapta a nevét, a bő kétszáz évvel ezelőtt hajózó Louis Antoine de Bougainvilleu-ről.

Aki mégiscsak a Jóisten kegyelméből hozhatta idáig ezt a virágot. Hasonlóan, ahogy a sorsom engemet.
Mert végtelen az Ő irgalma.
Sehol sem nyilvánvalóbb mindez, mint itt, ahol végre otthon vagyok. 

                                                    Pk  

Nincsenek megjegyzések: