A KIREKESZTŐK

 

Kirekesztők

A Kossuth teret évtizedek óta ismerem. Mármint az Országház előttit, lévén majdnem minden magyar településen létezik Kossuthról elnevezett közterület. 

A parlament előtti placcon először a nyolcvanas évek végén jártam, kora tavasszal, alkonyati napon, keletnémet menekültek közé keveredve egy emberséges, fiatal lelkész kertjében hálózsákosan táboroztunk le éjszakára. Rá pár hónapra megnyílt a szögesdrót Sopronnál, az én németjeim meg szaladtak át a szocializmusból a kapitalizmusba. Nem gondoltam volna, hogy általuk kóstolót kapok a 20. századból, hogy a történelem vasmadara épp akkor a fejünk fölött csattintotta szét a szárnyát. Akkoriban az Országház épülete meg a tér is elég szürkének, füstösnek tűnt. A kilencvenes években a parlament fokozatosan kifehéredett, a kommunizmus örökségével együtt lepucolták róla a Trabantok, Wartburgok kipufogóinak szutykát, hogy aztán végre a Kossuth tér is visszanyerhesse eredeti pompáját. 

Volt is miatta elég óbégatás! Sértődött balliberálisok hisztériáztak, hogy a tér felújításával a Horthy-érát hozzák vissza, barna eső hullik, fasizálódik az ország, amiből persze egy hang se volt igaz, de nekik sosem az igazsággal volt dolguk, hanem – mint manapság – a nép hergelésével, riogatásával akartak zavart kelteni, csak az indulatok felkorbácsolásában jeleskedtek. Évtizedek keresztül papoltak a szabadelvű értelmiségiek a megbékélésről, az egymásnak nyújtott kezek fontosságáról, az “árkok betemetéséről”, miközben a kvázi “befogadáspártiak” lettek a legnagyobb kirekesztők, akik minden adandó alkalommal a “végképp eltörölni” elvet alkalmazták a nemzeti oldallal szemben.

Mégis akadnak a mai napig olyanok, akik még hisznek a balliberálisok “szereteországában”.

Ki kell ábrándítsam ezeket az elvarázsolt széplelkeket.  

Ki kell mondani, másként nem, hát bibliai hasonlattal: majd amikor az antilopok odaheverednek az oroszlánok mellé, körülbelül akkor lesz érdemes beszélni megbékélésről a magyarországi hazaáruló csőcselékkel. Magyarán, sosem. Lehet ezt cifrázni, hogy ne már, hát szeressük egymást gyerekek, de az eredendő igazság, hogy a rendes, normális, hazafias hozzáállás sosem fogja elviselni az abnormális, felforgató, hazátlan hozzáállást. 

Valamelyiknek el kell tűnnie, örökre. Kérdés sem lehet, melyik eszmeiség fog előbb fölszívódni. És ha ez meg fog történni, akkor egy értelmes, az országért tenni akaró, valóban innovatív ellenféllel le lehet majd egy asztalhoz ülni, és a véleményeket meghallgatva valamilyen konszenzusra fogunk jutni. De a mostani kompániával, Magyar Péter szektájával, Hadházy csürhéjével, az O1G-n túl se nem látó, se nem halló bandával a nemzeti minimum alsó küszöbét sem érdemes meglépni. Lehet, talán sikerülne, de nem szabad! 

Arra rámenne a nemzet. 

Sok nem aranyember

 

Hadházy. Ha kimondom ezt a nevet, elsőre mintha Jókai Mór valamelyik romantikus regényalakja sejlene föl a patinás családnév mögött. Szép név. Férfiasan a “had” előtag maszkulinitását enyhíti a “ház” nőies befogadása, megspékelve egy pedigrés y-nal: ordít a kutyabőrért. A megtestesült patriotizmus, a magyarság összes nemes jellemét sugallja a név. Azaz, csak sugallta.

Hadházy Ákos ténykedésével az elégségesnél többet tett azért, hogy a neve hallatán jó időre minden odaképzelt szép jelzőt elhagyhassunk.

Ez a ragyás idióta a magyar politikai közélet szégyene. Ettől már csak az a kínosabb, hogy valakik be is szavazták a parlamentbe. Én szívesen megkérdezném őket, egyesével sorra venném mindet, hogy egy elmekórtani gyors teszt után ezt mégis, hogy képzelték? 

Közben látom Dobrev Klára friss videóját, ahogy fejhangon sippogva az igazságügy minisztert ápprehendálja, merthogy kisült, ami nyilvánvaló volt: nincs érintett kormánytag, vagy kiskorú személy a Szőlő utcai ügyben, mi több, még gyermekotthon sincs szűz kisfiúkkal-kislányokkal. Van ellenben egy zárt fiatalkorú fiúk börtöne, visszaeső suhancokkal, meg van brit titkosszolgálati szál, és egy rakat baloldali drága ember, antifás Jámbortól a ripacs Noáron keresztül a Dobrev famíliáig aki sáros. Viszik is a táskát, a visításkát. Azt hitték, következmények nélkül megússzák, hogy a magyar államrendet aláásva zavargásokat akartak kirobbantani. Jó hírem: nem, nem fogják. 

Klárát ugyan – ma is – megvédte a brüsszeli képviselősége, ahogy Magyar Pétert még óvja ideig-óráig az Európa Parlament mentelmi flepnije, de ilyenkor azért a jobb érzésű honpolgárban fölhorgad egy kérdés, hogy ezek a hitvány jellemek mégis, miként kelnek-fekszenek? Néznek-e tükörbe? Költői a válasz, sajnos. Majd mi leszünk a tükör nekik, áprilisban.