Amikor még
megvolt Körös kanálisa, a nádtengerrel, meg a Kismuki nyomvonalával gyakran és
szívesen fogtunk halat.
Vízállástól függően más és más módszert alkalmaztunk. Ha a poshadó kanális vize
már csak combközépig ért, és az ájult nyári nap repedtre szikkasztotta a Körös
partját, előkerültek a Kistemető melletti „rosszvasasból”, a bodzabokrok
tövéből „megmentett” feneketlen vödrök, lábasok és az utcabeli kölykökkel kotláztunk
estékig.
Az avatatlanok
kedvéért: módszeresen letapogattuk a meder alját.
Klottgatyákban,
csatárláncban. Időnként üvegbe, vasba léptünk, és mindig akadt sodort
cigaretta, aminek parazsával le lehetett égetni a vádlinkra vagy a lágyékunkra
tapadt piócákat. A kotlákba rekedt halak büdösek, iszapszagúak voltak.
Általában a Kűlyuk mélyebb vizénél visszaengedtük őket. Nagy ritkán a
hitványabb példányokat hazavittük a macskáknak.
A zsákmányszerzés
öröme volt a lényeg. Elejteni, megfogni. Ősi emberi virtus.
Aztán meg
szabadon engedni - valaminek az életet, a szabadságot visszaadni: ősi emberi
gesztus.
Hisz nemessé tesz
minden olyan cselekedet, ami az önzetlenségről, a gyengébb megsegítéséről szól.
Az emberi lélek
bonyolult.
Időnként
meghökkentő dolgokat produkál. Alkalomadtán eggyé tud válni a természettel, lélegző,
megértő és jó szándékú része a Mindenségnek, hogy a következő pillanatban
romboló dühvel pusztítson mindent, beleértve önmagát is.
Nagy talány
vagyunk.
Később, ahogy
csöpörödtünk már mogyoróbot, vagy bambusznád pecákkal indultunk a Slajchoz, a
Sárga- meg a Piros Árokhoz. Apám mutatta meg, miként kell a gilisztát a horogra
fűzni. Az idősebb cimboráktól a pecás trükkökkel, tapasztalatokkal lettem
gazdagabb. Fogtuk az apró keszegeket, napkárászokat, durbincsokat. Ezeregy
módon hívják a tenyeresnél nagyobbra nem növő fajtákat. Igénytelenségüknél csak
a szaporaságuk a bámulatra méltóbb. Ha tiszta vízből származnak: jól beirdalva,
roston sütve laktatóak és jóízűek, akármi a nevük.
Gyerekkori
akvarista szenvedélyem is az ilyen semmi kis halak révén szökkent szárba.
A Körös
tocsogóiban ezerszám nyüzsögtek a mutatóujjnál nem nagyobb ezüstkárászok.
Marékkal mertük és dobáltuk valamennyit vissza a kanális biztonságába. Dunsztos
üvegben egy tucatot hazavittem. Hónapokig elvoltak a konyharuhák kifőzésére
használt ormótlan vaslábasban. Prézlivel, kenyérdarabkákkal etettem őket.
Hínárt szereztem nekik. Legvégül a szomszédom megszánt és ideadta félszáz
literes akváriumát. Utána hosszú évekig bíbelődtem velük. Az ezüstkárászok
hálás népségnek tűnt, jól megfértek a puccosabb, egzotikus halfajtákkal: a
neon- és vitorláshalakkal, guppikkal, meg a jóég tudja honnét származó tarka
példányokkal.
Mindeközben sűrűn-sűrűn elbicikliztünk a héthatárba pecázni, új helyeket
fölfedezni. Megesett, hogy
mögöttünk zakatolt el Horgos irányába a gőzös. Az égett szén füstje hosszan
érződött az alkonyi párában. Néha a sínbusz ezüstjét verte vissza a lemenő nap
fénye. Megbámultuk
mindkettőt. Csodálatos látvány volt. Akárcsak a fölnőttek drága, általunk
vágyott csillogó horgászfölszerelései. Teleszkópos, üvegszálas botok. Állítható
orsók, krómozott tárcsákkal: megannyi technikai bravúr! És a csalik, amelyek egyenként
is remekbe szabott műalkotásoknak tűntek az élénk színeikkel, az eredeti rovart
utánzó műszárnyakkal, szöszmösszel. Tápok, kiegészítők! Férfias gumicsizmák!
Kihúzható nyelű szák, összecsukható kemping-zsámoly, dobozba zárt horog-készlet
képezték vágyaink netovábbját.
Mit nem adtam volna egy terepszínű zsebes nadrágért!
Az első,
méretesebb fogásom egy kilós cigányponty volt. Aznap voltam tizenhárom éves.
Különös születésnapi ajándéka volt a sorsnak.
A bambusznyél
vége patkó alakban meghajolt, megfeszült a damil, a szívem meg majd kiugrott a
helyéről, míg a botot görcsbe meredve tartottam. Attól féltem, hogy elszakad a
zsineg, vagy eltörik bot. Amint emeltem kifelé, a cigányponty mélybarna hátán
megcsillant a napsugár. Vizet fröcskölt, fickándozott. Nevettek, lapogatták a
hátamat a mellettem állók. A hal a krumplis-zsákba került. Remegtem minden
ízemben, ám kisvártatva a hirtelen bennem elterülő örömöt és megelégedettséget
fölváltotta egyfajta szomorúság. Ma sem értem, pedig sokat gondolkodtam rajta. Benne
maradt a kezemben a hal vergődése, a zsineg végén rángó test kétségbeesett
küzdelme. Most is itt van. Olykor álmomban is elő-elősejlik. Látom azt a tátogó
pontyot. Szagát és a kanális fülledt levegőjét az orromban érzem, gyöngyözik a
homlokomon a víz, mint éppen három évtizeddel ezelőtt azon az emlékezetes nyári
délutánon. És remeg, vibrál a kép, akárha annak a napnak a horizontra slingelt
délibábját látnám. A kánikulában moccanatlan álló nádbugákat, meg a
békalencséből szőtt, vízen lebegő rongyszőnyeget. Semmi nem változik.
Megmagyarázhatatlan. Azóta nem
pecáztam.
Egyszer egy király - mikor még gyermek volt -
éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomása támadt. Egy
kelyhet pillantott meg tüzes világosságban, a Szent Grált az isteni kegyelem
jelképét. De a király ekkor már gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom
jelképét látta benne. Úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen.
Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont rettenetesen összeégette
a kezét. Ahogy a király öregedett, a sebei úgy mélyültek, és már nem tudott
szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a
palotában, s egy bolond tévedt arra. A bolond híven önmagához nem vette észre,
hogy a király előtt áll, csak egy magányos beteg embert látott. Megkérdezte őt:
- Miért vagy szomorú?
Mire a király azt felelte:
- Szomjas vagyok és innék egy pohár vizet.
A bolond átnyújtott egy pohár tiszta vizet a királynak. Akinek - amint megitta a
vizet - begyógyultak sebei, és megpillantotta kezében a Szent Grált,
amit egész életében keresett.
- Hol találtad meg? - kérdezte álmélkodva a bolondtól.
- Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked - felelte a
bolond.
(az Arthur király legendakör
meséje)*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése