VÉGEL, A HAMIS PRÓFÉTA

(Magyar Nemzet, 2021.03.29.)

Ez az írás – bár elsőre úgy tűnik – korántsem az irodalomról szól, hanem a politikáról. Jobban szeretném, ha a délvidéki irodalmunk lenne a témája, de nem lehet az, és nem miattam.

Két Kossuth-díjasunk van. Írók. Majdnem egyívásúak, nyolcvanévesek. Tolnai Ottót személyesen ismerem, földim. Régen láttam, visszavonultan él. Tolnai Ottó erkölcsi érzéke nekem példás. Már nincs köze sem a magasan szárnyaló ideálokhoz, sem a pocsolyák felszínét súroló hétköznapi ostobaságokhoz. Nyugalmat akar. Érezni szeretne, és talán megérteni valamit abból, amit eddig még nem sikerült megértenie. Néha Palicson, néha a tanyáján időz. Ha csendesen ücsörög is az íróasztalánál, aligha a jelenre, inkább a múltra fókuszál.

Volt persze idő, mikor a jelen kérdései foglalkoztatták. Most a múltból merít. Rendjén van ez így. Életművének kertje termőre fordult, a gondolatai kerek ligetében nincsenek irtványok. Nem tanít, nem oktat ki senkit. Helyette mesél, mert az öregek szeretnek mesélni. Mindvégig a művészetből merítkezik – úgy vélem, ez lehet a célja –, mert akiknek hajlamuk van a nagy és örök pillanatok megragadására, azok szemében alkotóként lenni mindhalálig: igazi kegyelem. Abban az izgalmas folyamatban megmaradni, amiben az emberi teremtő szellem kiteljesedhet – eltagadhatatlanul a legnagyobb megnyugvás és kielégülés.

A másik érdemesültet csak közvetve ismerem. A kilencvenes évek elején a tartalékos katonai frontszolgálat, vagyis Vukovár meg Szentlászló pokla elől sokadmagammal Magyarországra szöktem. Hontalanként portrékat rajzoltam aluljárókban, később pedig a református egyház kiadójánál raktári segédmunkásként dolgoztam. A havonta kipostázott kiadványok, új kötetek közé az újvidéki író csomagjába rendszeresen belecsempésztem valami apróságot: kézműves könyvjelzőt, naptárkát, zsoltáros zsebkönyvet, amelyekhez egyházi képeslapot írtam: Végel Lászlónak tisztelettel, egy délvidéki olvasója. Akkoriban ugyanis majdhogynem felnéztem Végelre.

A húszas éveim elején zavaros volt fejem a túl messzire mutató eszméktől. Nyugpontot nem találtam: a sokaságban egy voltam a lázadásra szakosodott, a világot megváltani készülő, szépreményű, ám valójában önmagukkal is hadilábon álló ifjak között. Hittem a szabadelvűségben. A kiteljesedés iránti vágyamtól csak az antikommunizmusom volt markánsabb. Poétikusan éretlen korban mi másra vágyik az ember, mint hinni, feltétel nélkül? (Idekívánkozik, hogy aki olykor nem szégyelli ifjúkori énjének vadhajtásait, annak vagy nem sikerült felnőnie, vagy hülye.)

A kiábrándulásom gyors volt. Amikor sokadjára szembesültem vele, hogy a liberális demokrácia szószólói valójában rendre a régi nómenklatúra köpönyeget váltott kegyeltjei, elkezdtem visszakozni. Egy darabig eltartott, míg az akaratbénaságot leküzdve más irányba léptem. Jól tettem. Megleltem helyemet, ahol nemcsak az igazságom zsinórmércéjét kaptam meg, hanem az értékrendemmel együtt az identitásom is rögzült egy életre. Minderre rásegítettek a Végel-félék, az a szellemi elitnek tekintett vajdasági/magyarországi kompánia, amelyik erkölcsi ítészként évtizedek óta láthatatlan rabláncon tartaná, legszívesebben karámba zárná a magyar kultúrát. Ebbe az akolba jóformán minden érvényesülni vágyó alkotónak muszáj volt, és ma is muszáj bekéredzkednie.

Nemhogy elvárják, meg is követelik, hogy hűségesküt tegyen nekik mindenki, aki kicsit is fogékony a művészetre. Ha valaki erre nem hajlandó – vagy mert előbbre tartja az egyén valós szabadságát, vagy mert politikailag nem tud azonosulni a liberális internacionalista nézeteikkel –, menten kegyvesztetté válik. Vagyis az ő narratívájuk szerint tehetségtelenné. Éppen emiatt a délvidéki kulturális diskurzusban ma is nemkívánatosnak, disszonánsnak, sőt szentségtörőnek nyilvánított minden ellenvélemény. Ez is az lesz, tudom. Nem baj.

Oda jutottunk, hogy ma a vajdasági magyar közéletben a nemzeti oldal iránti vállalt elkötelezettség egyúttal a kirekesztettség vállalása is.

Ott tartunk, hogy a normalitás erényeit az abnormalitás iparkodik felülbírálni. Legyen szó a nemek közötti evidenciákról, az illegális bevándorlás aggasztó jelenségéről, vagy a hagyományok abszolút értelemben vett tiszteletéről – a szabad gondolkodás, a szabad véleménynyilvánítás vezérszónokainál senki nem szeretné jobban kontrollálni a szabadságot és a külön utas véleményeket. Ez a hipokrita sunyiság az igazán vérlázító. A tolerancia púdere mögé bújva csöppet sem elegánsan kizárnak mindent, ami az ízlésüknek nem megfelelő. És ez már régen nem esztétikai problémákat felvető kérdés. Ez már csak a politikáról szól.

Miként Budapesten anno Konrád György, úgy az újvidéki Végel László is folyton kivetkőzik a méltán kívánatos írói semlegességből, és a fősodrú politikacsináló szerepkörében akar tetszelegni. Érdemeit, képességeit messze meghaladó módon prófétál. Visszatetsző, amit művel. Végel a minap egy szerb lapnak nyilatkozott, s hogy mekkora szereptévesztésben szenved, arra a délvidéki magyar olvasóközönség hangos nemtetszése megfelelő választ adott. „A szerb ellenzéknek figyelemmel kell kísérnie mindazt, amit a magyarországi ellenzék tesz, amely három katasztrofális vereséget követően is képes volt talpra állni és egyesülni” – nyilatkozta Végel László író a Tačno.net hírportálnak, majd a jeles férfiú abbéli meglátásának adott hangot, miszerint „Orbán Viktor aranykora a végéhez közeledik”. Merthogy a nacionalizmusoknak befellegzett, a vezető réteg „félelemben él”. Bájos, ugye?

Roppant cinikus, egyben röhejes, hogy azok rezsimeznek meg diktatúráznak teli szájjal, akik a titói jugoszláv korszakban a kommunista párt erőszakkal megszerzett hegemóniáját védték foggal-körömmel, tollal, tintával, de leginkább a folyamatosan leírt hazugságokkal. Hol mint Végel és társai, pártbizottsági ülésekre kipirultan igyekezvén, hol unalmas szerkesztőségi gyűléseken, de mindig simulva annak a langyos tenyérnek a vonalához, amelyből a sarzsit kapták. Az önigazgatású szocializmus krémje mára így válhatott az általuk kívánatosnak tartott demokrácia harcias szószólójává. Értsd: addig és attól van demokrácia, ameddig a nekik kedves erők vannak hatalmon.

Ha netán nem a szájuk íze szerinti eredményt hozza a népakarat, mint Magyarországon vagy éppen Szerbiában, ahol szintén erős felhatalmazást nyert az ottani kormány, menten diktatúráról kezd delirálni a „szellemi elit”. És ilyenkor a szavazó többség politikai akarata sem számít, lenézően, gőggel beszélnek a választókról. Sosem fogom megérteni, hogy egy a valóságtól elrugaszkodott, mindenféle gyakorlati érzék nélküli alkotó ember miként veszi magának a bátorságot, hogy a napi politika világának rideg realitásait mellőzve profetikus kinyilatkoztatásokra ragadtassa magát? Lehet a közéletet bírálni, sőt kötelesség is, az igazmondással együtt. Ám van az a szint, amely után a politika mint szakma már kineveti a szélről bekiabálót, és igaza van.

Persze, érteni véljük, mi is Végelnek meg az övéinek a szándéka. A maguknak kedves rendszerben részt vevők az évek hosszú során át szépen körbe-körbe simogatják egymást. Így terem meleg hangú ajánlás, pozitív kritika, az összefonódó kapcsolatokon át számos hazai és külföldi megjelenítő felület mellett elismerés. Vállveregetés, kis díj, nagy díj, még nagyobb díj. Életmű kipipálva. Hisz a kellően tehetséges, az illő oldalon kellően harcos és kellően szabadelvű alkotó, kellő mértékben képviselte a kánon érdekeit, a nemzetekfelettiség, a kvázi tolerancia meg egy csomó rózsaszínű dolog hithű harcosa volt. A régi kommunisták ma is ugyanazok, még annak árán is, hogy a délvidéki magyar társadalom már több ízben, világosan kimutatta, semmi kedve a liberális kurzus támogatásához. Gyurcsánynak és a magyar ellenzéknek nevezett galerinek csupán azok szurkolnak, akik mint régen, ma is profitálni akarnának az akol melegéből. Akárhogy erőlködnek, hívó szavukra a magyarság Szabadkától Versecig enyhe undort leszámítva meg se rezzen.

Röszkétől délre pontosan tudja a bácskai-bánáti nemzetrész, ki az, akinek sokat köszönhet, és ki az, akinek soha nem szavazna bizalmat. A többiek meg? Csak hadd duzzadjon a fősodrú eszmétől az életművük vitorlája! A hajóik orra keletről most a fényességes nyugatra mutat, rakterükben a haladónak mondott, demokratikus poggyászukkal. Épp csak a délvidéki magyarság iránti felelősség hiányzik abból.

                      Pk

Az eredeti írást itt olvashatja.

NAPLÓ - 125.

 

Szentendre, rajzom

Mintha a természet játszana velünk. Gúnyol, disszonáns képzeteket varázsol az időjárással, amelyben évszázados kora tavaszi hőmérsékleti rekordok dőlnek sorra. Februárban egy pénteki napon vonatoztam valahol a Dél-Alföldön. Kilométerek között őrlődtem egész délelőtt. Láttam a kupéból, ahogy a fellegek alján meleg napsugár kévék lógtak, mint sárga, nyalábba fogott virgácsok, valami misztikummal átitatott, giccses kollázson. Lírával ölelt át a pénteki nap. Ez az ismerős gyakran föl-fölmerülő, naivan lágy hang régtől bennem motoszkál. Semmi sem mellékes. A rafinált egyszerűségű látványban a gondolattöredékeim révén a lelkembe tolakszik a gyanú, soha, de soha senkinek nem fog sikerülni az életet tökéletesen megírni. Még így, elkeskenyedő jelennel sem. Van egy állandó szorongásom, hogy a földi lét fokozatosan elsekélyesedik. Lapossá, szenzáció nélkülivé lesz a valóság. A lét, a hajdanában színes lét immáron hősök nélkülivé szálkásodik. Erre mindig vizuális igazolást találok a csongrádi, békési vagy bácskai puszták látványában. A Tiszán túl – legyek bárhol, földrajzilag akár Debrecen fölött a Nyírségben: nekem mindig Bánát képzetét fogja jelenteni. A mi Bánátunkét. Hiába: Tiszán inneni vagyok, s maradok.
Végzet ez? Akkor is minden mozzanata a szükségszerűségről szól. Azon a pénteken hajnali háromra állítottam a telefont, de ötkor ébredtem. Nem hallottam, vagy nem jól állítottam be – most már mindegy. Átrajzoltam R. karikatúráját, a fejét karakteresebbre húztam. Két bögre tea mellett neki készülődtem a napnak. Hétkor már bent ültem a newsroomban, a helyemen. Rövid firkálás után kilenckor a vonaton voltam. Mezőtúron át kell majd szállnom, hajtogattam magamban. Vettem szendvicset, doboz sört és a kupéban egy Csörögön szociális munkásként dolgozó nővel beszélgettem. Él bennem Csörög emléke, de ezt nem mondtam neki. Úgysem értené. Néha nekem is nehéz fölfognom.
Vicinálisra váltottam, lassan zötykölődtünk Tótkomlósra. Kint a vidéki Békés megye sík platnija kínálta a semmit. Sok volt a belvíz, az ég pazarul tükröződött az elöntött vetések és a fölázott legelők között. Festeni való látvány, dünnyögtem magamnak. Még jó, hogy pulóvert nem hoztam. A dzseki és a rövidujjú is elégnek tűnt. Aznap februári melegrekordok dőltek meg: Kiskunhalason 24 fokot mértek, de Budapesten is bőven 20 fok fölé ment a hőmérő. Tótkomlóson elballagtam a F. által emelt Szűz Mária szobor előtt. A véleményem a köztéri alkotásról nem változott. Nem írom ide. Sok a virágágyás. Szép, mondaná az egyszeri ember. Túlontúl az. A postán, vagyis előtte kicsit várnom kellett az ájult hőségben. Bent előbb megijedtem, mert a postás nő bár tudott rólam, hamarjában nem találta a levelemet. Már úgy voltam vele, epésen odaszúrok valami gorombaságot, amikor szerencsére meglett a boríték.
Visszafelé az állomásra vettem a kisállat kereskedében marhabőrből, ínyből készült műcsontot V-nek. Aztán magamnak egy albán pékségben kenyérlángost, aminek az utolsó morzsája is vérré vált bennem. Még két helyi járattal, Orosházán átszállással értem Békéscsabára. Nagyon szeretem a vonatozást. Az utazás egy fülkében ücsörögve, vagy néha ácsorogva nem hurcolja meg a testet. Éppenséggel a lélek mámorítója az egyenletes zakatolás, az elmosódó táj pedig az életnek nevezett misztikum allegóriájaként is fölfogható. Néha megálltam a vagon szűk folyosóján és a kinti világra rácsodálkoztam, irigység nélkül bámultam egy-egy kefe sűrű csalitot, amelyből rókát vártam előugrani, úgy mint odahaza, régen, a Martonos alatt döcögő sinóbusz ablakából, amikor láttam egy kóbor kutyát lomposan kóvályogni, meg az őzikéket szökdécselni.
Pár méterrel odébb egy csinos nő állt. Arcéle lehetett volna egy etruszk szoboré is. Szinte kiáltott róla a szépség, a harmónia – öröm volt titkon ránézni. A békési tájnak talán ő volt az egyetlen túlfűtött, temperamentumos dísze. Lopva néztem a nőt. Olyan volt, mintha épp meg szeretné festeni a fiatal lányok legszebb ünnepét. És tavasz lett, egészen lágy tavasz.

                                Pk

Pósa Károly: HIDEG MÁRCIUSUNK

Mint asztallapon ott feledett,
elfekvő, tompa,
meg nem edzett penge:
acélos köd borul a vidékre.
Sándor-József-Benedek,
rideg-meleg
szelet fújón március
idusán rozsda telet
permetez a dermedő eső.
Házfalakon pergő
hangok verődnek vissza,
egyre csak hullanak lefele.
Szelíd, mégis szilaj a perc
öröme, kedvetlesége.
Beleolvad a semmibe,
ahogy magára
maradt az a profán plakát,
a kikeresztelkedett
P. mester versében:
irány és hitjelző – tudható.
Aránypárként.
Fibonacci mutató.

Revolúció, kokárda híján
szélbe dobott zsebkendő lobog
fehérbe hajlón.
Varjú csőrében tavalyi dió.
Küzdelem kopogása hallik,
majdnem zajtalan a pára.
A harmat csurran-csöppen.
Megszokottan csillan.
Bádog vízköpő pofáján
hull alá a házereszetről.
Élet és árnyak vitatkoznak,
míg a vasárnap az idő
zsebében kutat.
Szájon át a szó buggyan ki,
akár a szutyok víz:
a megfigyelés képessége
emel, ereszt, taszít?
A világosodó ég
ver szöget a szembe,
ahogy kabátban egy nő
legemberibben, féltőn,
pokróccal takart kocsit tol.

                                                                 2021.03.21.