NAPLÓ - 153.

Szokásommal ellentétben a reggelit megismételve este megint elmegyek futni. Ezúttal muszáj. A szív kétszer kisütött tégla, az agy meg túlcsorduló szivacs. Egyedül a test valós anyagszerűsége konstans, noha a lenti ízületeknél tompa nyilallás jelzi – mulandó a dicsőség.  Ahogy leszáll az éj, mintha többet lélegeznék. Egyedül vagyok. A lépteimet nyújtom is, szaporázom is. A fölöttem összeboruló, óvatosan rügyező fák úgy sorjáznak a Ligetben, mintha valami ijesztően kezdődő mesében gonosz óriások gyülekeznének.

A csillagok az égbolt sötét ciháján állnak. Nem pislognak. Csönd van. Nagy a mozdulatlanság. Csak egy hirdetőoszlopról hámladoznak, omlanak a plakátok. Ismeretlen erő kapargatja le őket, aminek számos jelét észlelem. Miatta másként zsírosodik a föld, ahol a levelek rothadnak. Más a szegénység és az ostobaság összefüggése, ahogy másként hangzanak az elkiáltott szavak és másként folyik meg a vásznon a túlságosan fölvizezett festék is. Minden más. A tegnappal bezárólag a jelen idő végigheverte a napot, és most éjszaka van. Ez a mai nap is mindjárt bevégzi, itt az éjfél, s láss csodát: a holnap ettől a mostanitól is másabb lesz… Ez félelmetes. Érthetetlen.

A szám íze kicsit keserű. Sok mindent kilométerekkel és évekkel odébb hagytam. Bánt és mégsem. Hasztalan nyúlnék vissza értük. Azokon a húrokon ez a kéz már vajmi kevés akkordot tud fogni. Hát csak kullognak velem a régi dallamok. Közben, ha lehetne, egy nézésért odaadnám az eddig szagolt almáim összes illatát. Egy érintésért minden volt alkonyat színét. A bizonyosságért a hó puhasága járna. Így csak a húsom marad, meg ahogy fölénekelek magamban, a sétány mellett, a lámpa fényében. A régi dalunkat félhangosan kántálom. Azt, amelyikben hóka lovat vesz a szerelmének a szegény fiú.

Kissé távolabb az épülő múzeum tengernyi kirakata fényes. Az utolsó troli ragyogó nyíl gyanánt húz el mellettem. Odahaza – míg volt, közlekedett – a kanizsai sinóbusz járt ilyen ripacs kivilágításban, amikor átgurult a Körös fölötti hídon, aminek a talpfáiba még most is oda van billogozva a Ganz gyár szignója. Láttam, mikor a sínek között a kanálisból kifogott halakat bicskával pucoltuk. A cigányponty pikkelyei szétfröccsentek a meleg leheletű augusztusi alkonyatban. Szomjúhoztunk, ivóvizünk elfogyott. Viszketett a lesült, naptól cserzett bőröm. A folyóhoz érve letámasztottam a biciklimet, lehasaltam és a többiekkel együtt szürcsöltem a Tisza vizéből. Két pofára ittam, és a Slajc zsilipjénél a habos víz fehéren fröcsögött a nyári szürkületben. Aztán, ott és akkor is csak este lett. Színesen ragyogtak a csillagok, látszott a Tejút és a nádasból milliónyi béka vartyogott. Gyöngéd becézés volt az a régi éjszaka. Pedáloztunk haza. Boldogok voltunk. Alighanem én is.

Ez mind az igazság. Közöm pedig egyre kevesebb hozzá.
Elmúlt. Most más van.

Már nem csodálkozom és bosszankodni sem akarok.  Pedig valami szörnyű történik a világban, miközben én a Ligetben futok, a fák között. Fogyasztom a métereket, rakom egymás után a lépéseket, és próbálom fölfogni, amit nem nagyon lehet, mert mégiscsak egy ember vagyok, teljesen közönséges, ruhában járó, szakállat viselő, jó állampolgár, öröklött aggodalmak révén lüktető pulzussal, olykor meg sem tűrten, sok barangolással és kevés befolyással, akit rossz férfiként és hibákkal teletűzdelve kísértenek a bocsánatkérések. Futok, érzek. Veszett szenvedélyek.   

NAPLÓ - 152.

Háború van kint. Szétlőtt utcák, lakóházak, szemét és törmelék a vágóképeken. Hallgatag csönd, romok emitt. Szemét és szétszórt kincsek az emlékképeken.

Felbillent a világ egyensúlya. Benne a városé, a kora tavaszé, csak úgy, ahogy az enyém is. A tél egy darabig vakarta fejét, aztán odébbállt. Sok mindent nem bírt fölfogni. Az éjszakai rohanást, az alig alvást, a virrasztás reményét és a várakozás örömét, miként a szavak ajándékait, a lopott öleléseket és csókokat éppen olyan értetlenséggel nézte a tél, mint a kora reggel már gőzölgő, híg kávékat, amiket a hajnalban nyitó talponállók, a restik, meg a kebabot áruló koszos kis bódék kínáltak, kínálnak ma reggel is a város álmos népének. Mégis tél volt. Béke. Most majdnem tavasz van. És háború.

Csak a kávé párája ugyanaz. Arra emlékeztet, min nem lehet osztozni. A mély, émelygő érzésen, ahogy a tél ünnepének véget parancsol. Meg mindenfélének.

Így végül a vizezett kávé langyos papírpohara is a kukában landol. Más is.

Vált a szemafor, pirosról zöldre. Befut a villamos. Madárraj szerű embertömeg vonul át a zebrán. A forint zuhant, aztán megállt, majd valamelyest visszaerősödik. A nappalok meghosszabbodnak, máról-holnapra megszűnnek az éjszakai fagyok. Üllőn elmúlik a zúzmara a játszótéri padról, és az ónos színű estéken a kis buszmegálló bádog köpönyegén megülő harmat olyan, akár ha könnycseppek peregnének róla. Az orosz nagykövetség körül megkettőzik a posztok számát. Ha arra bandukolok, távolabb van tőlem minden: a várakozás, az idegesség, a büszkeség és az öröm is. Csak a szégyen marad. A mélység kavargása. Ez lenne az? Ami kell nekem? Nem a szeretet, hanem csak egyféle ige? Visszaigazolás? Válasz arra, mi végre lennék? Abban az értelemben, úgy tekintve a létezést, hogy elmúlik az is amiért érdemes élni és meglehet, az sem örök, akiért érdemes lenne meghalni is? Felelet nincs. A konzulátus félköríves ikerablaka rám hunyorog. A strázsa a sarkon befordulva ellépdel.

A lámpa fényében látom az arcomat a gyalogátkelő melletti tócsában, ahol hetek óta áll a víz. Titkon beleköpök. Folyóparti vagyok, a vízbe köpni szerencsét hoz. Úszik a nyálam. Nem tudom, mit kívánjak. Magamnak, megéri-e? Megnyugvó közönyt, lelkesedést, végletes érzéketlenséget vagy esetleg a szerelemnek kovászát? A tócsa tükre hideg. Áthímeződik a felületén a volt február a mostani márciusba. Tűnődő, szomorú időbe. Ezért inkább nem szeretnék semmit. Jóllakatott a tél szegénysége. Úgysem érdemlem meg, ne áltassam magamat. Helyettem figyeljen a gondviselés egy ismeretlenre, aki talán föléled egy kórházi ágyon. Találja meg végre a szemüvegét, és lásson vele, szegényke.

Most nincs értelme sokat barangolni az észnek. Ellenben a testnek muszáj. Belefásulásig menni. Tűrni kell. Hallgatni. Nem bántani és nem fölriadni. Napokig nem szabad hazatérni. Enni sem, csak szükségből. A sorscsapások szétziláló akarata hadd érvényesüljön. Utcán csavargón, kint kell élni, de befelé hajlón. Nincs bocsánat, kérés sincs, gyöngédség se, meg becéző szavak se. Vigasztalás és búcsúzás sincs. Csak a járdasziget huzata van: hűti a homlokot. A szél sustorog valamit a fülbe, talán azt, hogy minden hiába, immár menekvés sincs. Március 4-én, pénteken havazott. Emberek bújtak össze. Haragosat gondolók és fáradtak. Tréfás kedvűek és szenvtelenek. Jajveszékelők és néma fájdalomba dermedtek. Voltak közöttük, akik szerettek.

Pósa Károly: HIDEG MÁRCIUSUNK

Mint asztallapon ott feledett,
elfekvő, tompa,
meg nem edzett penge:
acélos köd borul a vidékre.
Sándor-József-Benedek,
rideg-meleg
szelet fújón március
idusán rozsda telet
permetez a dermedő eső.
Házfalakon pergő
hangok verődnek vissza,
egyre csak hullanak lefele.
Szelíd, mégis szilaj a perc
öröme, kedvetlesége.
Beleolvad a semmibe,
ahogy magára
maradt az a profán plakát,
a kikeresztelkedett
P. mester versében:
irány és hitjelző – tudható.
Aránypárként.
Fibonacci mutató.

Revolúció, kokárda híján
szélbe dobott zsebkendő lobog
fehérbe hajlón.
Varjú csőrében tavalyi dió.
Küzdelem kopogása hallik,
majdnem zajtalan a pára.
A harmat csurran-csöppen.
Megszokottan csillan.
Bádog vízköpő pofáján
hull alá a házereszetről.
Élet és árnyak vitatkoznak,
míg a vasárnap az idő
zsebében kutat.
Szájon át a szó buggyan ki,
akár a szutyok víz:
a megfigyelés képessége
emel, ereszt, taszít?
A világosodó ég
ver szöget a szembe,
ahogy kabátban egy nő
legemberibben, féltőn,
pokróccal takart kocsit tol.

                                                                 2021.03.21.

 

BÖJTI HALÁLTÁNC

A holnap bizonyosan mást fog tudni, mint amit a mai nap tud. Egy adott korban minden váratlanul megszületendő tettnek, jelenségnek, minőségnek, emberi szándéknak a jövő ítélete fogja megadni az igazi értékét. Az akkoriak majd megmázsálják a mostani emberrel együtt a dolgait, és az idő esküdtszékéből véleményezhető lesz, ami elmúlt. Értelemszerűen: a jelen nemzedékek addigra már rég nem lesznek sehol. Újabbak jönnek helyettünk. Én azért módfelett kíváncsi lennék, kétszáz év múlva, vajon mit vélnek majd felőlünk az ivadékaink? Vajon a megértő sajnálatot, a gúnyt érdemeljük, vagy egy jóízű kacajt fakaszt a felidézett emlékünk? Mert azt kötve hinném, hogy valami ájult tisztelet lesz az osztályrészünk. Attól sokkal, de sokkal többet hibáztunk, és erre nemhogy odafigyelnénk, hanem még tetézzük is a bajokat. Régen rossz lesz (nekik), ha a mi általunk élt világra mint egyfajta mintára, netán nosztalgiával lehet majd gondolni.

Tudniillik a kapzsi és buta világunk alaptermészetéből adódóan most fordítva ülünk a lovon.

Ami számít, ami hasznos és jó lenne, az elsorvad. Jelentéktelenné, már-már nevetségessé válik. A hamis értékeit habzsoljuk, a bizsu őrülete dívik. Az okostelefon, a pléjsztésön, a csilli-villi gépkocsi, a harácsoló szemlélet uralja a társadalmat. Csak a pénz, a pénz, a pénz: az váltotta az Istent. A családot az egó, az önzőség. Mert a család bizony lemondásokkal jár.

A gyerek vállalása egyrészt felelősség, másrészt soha meg nem térülő munka, odaadás, állhatatosság, határtalan és gyakran viszonzatlanul hagyott szeretet. Más szóval: nagy benne a rizikó, rossz befektetés – mondaná Mammon valamelyik Gucci-öltönyös papja.

Ma még csak tömény cinizmus, tudományos fantasztikum száma menő vízió, de a holnap már a zsebében hordozza: gondoljunk csak bele, milyen kínos lenne (lesz), ha a megunt, be nem vált, kényelmetlen vagy fölöslegesnek ítélt gyermekeket, mint a házi kedvencekkel – a kitartott kutyákkal-macskákkal – szokás, ilyen-olyan menhelyekre transzporálják. Szörnyű a fölvetés is! Holott az a fenenagy igazság, hogy az abortusztól kezdődően, meg a szétbomlasztott családokon körösztül az árvaházakba küldésig százegy példa van arra, miként tekint a XXI. század embere a saját maga által nemzettekre.

Sem a testük, sem a lelkük nem számít. Semmi más nem számít, csak az a rohadt pénz. Az Isten és a család háttérbe szorulásának egyenes következménye a hazaszeretet érzésének a hétköznapi portékává silányítása. Főállású magyarok formálnak jogot arra, hogy az ő mércéjük szerint ki a hazafi és ki nem az. Kiérdemesült falusi tanítónéni rázza az ujját felém, mert az ő mércéje szerint nemzetietlen vagyok. Lehet. Tényleg nincs a homlokomra tetoválva a Szent Korona, és sose virítottam matyó hímzéses klottgatyában. Ettől még párbajképesnek érzem magamat, ha nem is vele, hisz hogy jövök én ahhoz, hogy Veronka nénivel egy páston ugrabugráljak.

Rosszabbik esetben pedig a szabadelvű agymosók úthengere döngöl földbe minden vitát, ellenvéleményt, önálló gondolatot. Miattuk tart most a pokol bugyra felé Európa. Szerintük létezik immáron a nő és a férfi mellett harmadik, negyedik, sokadik nemi identitás. Nekik a transznemű vécé fontosabb, mint a népek igazsága.

Európa a szakadék szélén táncol. Igazi dance macabre, amit látunk, hisz megint egy új középkor, a történetileg megismerttől jóval sötétebb köszöntött ránk.

Ám ebből hiányzik a szellem ereje, a hit fénye.

Helyette tombol az új írástudatlanság, az erőszak, a kizárólagosság. Megint bizonyos ideológiák cenzorai ügyködnek. Most a liberalizmus inkvizítorai ítélnek ember és tömegek fölött. Megint tabuk, dogmák uralják a közbeszédet, amiknek a megsértése kiváltja a hatalmasok haragját. Az édesanyát ezért nevezik már teljesen eszement helyeken „egyik szülőnek”, hovatovább ugyanis a nő mint fogalom, mint idea okafogyottá válik – jeleztem már: valakiknek létérdeke az abnormalitás terjedése.

Mi ez, ha nem a haláltánc műfaja? Mi ez, ha nem középkor?

Ott vannak például a hollandok. A tengeri kereskedelmi orientációjuk okán, a hagyományos nyitottságuk révén náluk már a XVI. században is vadkapitalizmus uralkodott. Igaz, hogy – jó pénzért, naná! – befogadták a Spanyolországból elüldözött zsidókat, de emellett a szabad piac örve alatt ők találták föl a rabszolga-kereskedelmet, egy csomó ezzel járó kínzási technológiát, és nemhogy a katolikusokat, hanem a nem kálvini és a nem lutheri kisegyházakhoz tartozó összes felekezetet irtották, üldözték még az 1830-as években is. Ma már ott tartanak, hogy a liberális felhőtologatóik eredményeként szétmérik plázáknak az ősrégi templomaikat. Azokban rendeznek fesztiválokat nőnek álcázott hímek, meg mindenféle lények.

Borítékolható a Belgiummal egyidejű hollandiai összeomlás, amit, ha időben nem kapcsolnak: Franciaország és Németország is követni fog. Haldoklik ez a világrend. Egy bizonyos ponton túl a rendszer szétesése visszafordíthatatlan. Most ezt látjuk, ezt éljük. Pedig milyen egyszerű lett volna!

Pusztán a nagyszülők értékeit, tisztességét, emberségét kellett volna megvigyázni!

Az ünnepeiket, meg a hétköznapi dolgaikat.

Akkor mától minden normális ember böjtöt tartana.

Ha nem is kőkeményet, de legalább egy fogadalmát negyven napon át megtartaná. Akkor a nőket nőként lehetne mindenütt köszönteni, és örülni lehetne minden kedves gesztusnak, jó szónak. Virággal, vagy a nélkül a kölcsönös tiszteletnek.

Ehhez mindössze értelmes rendre és megfelelő morális tartásra lenne szükség. Mindössze.

                                                                            Pk

Pósa Károly: MÁRCIUS IDUSA

Hogy megérkezett, érezzük.
Csalhatatlanul itt van - már pitymallatkor tudni. Az éjszaka neszei pókháló vékonyan szűrődnek a sötét árnyak között. Mozdulatlanok a fák ágai, és a föld ilyenkor mintha nedves téli álmát szuszogná a fölszínre. Hólészagot böffennek a barázdák. A keréknyom sarába beleragad az idő. Nehéz a levegő, karistolón hideg.

Aztán ékként hasít a múló éjszakába a hang.

Egy fülemüle kezdi a szólót.

Trilláz, ugrálnak az éles, kristálytiszta madárhangok. Szaporán fújja a nótáját, aminek a végét megcifrázza, hogy ennyi virtuozitástól elámultan, legszívesebben tapsban törne ki a hallgató.

A kismadár nem hajlong. Szerény, mint általában a vadon élő állatok. Nem lenne ínyére az ováció, mert a daláért sosem kapott elismerést, művészi díjat, honoráriumot.  Egyáltalán: semmi ilyesmire nincs szüksége ahhoz, hogy csak egyszerűen tegye a dolgát, és énekével jelezze az errefelé lépdelő márciusi hajnal közeledtét.

Csöppnyi szemében tükröződik a tegnap sötétje. Kurta lábán pihecsizma. Mellénykéje foltos.
Hamarosan duetté alakul a koncert.

Két szomszédos udvarral odébb, a nagyra nőtt lucfenyő lombjai között fölébred egy másik nevesincs énekes, aki bár egyszerűbb hangszínnel van megáldva, mégis dirigensi pontossággal tercel a fülemüle dallama alá. Két – egymástól hangmagasságban erősen eltérő – füttyszót tesz a szólista alá, mintegy megtámogatja, hangsúlyt, és elégséges ritmust kölcsönözve annak. A hosszú negyedórákig elhallgatott két hangra írt talpalávaló szívmelengető. Egyszerű. Mégsem közönséges, pláne monoton.

Inkább megnyugtató, kezdetlegességében is van valami, ami magával ragad.

Akár egy ringató. Kiegyensúlyozottság: ez a szó jut eszembe.

Közben meg azon töprengek, ilyenkor vajon mi járhat a névtelen kismadár agyában? Egyáltalán: mekkora ész szorult a parányi koponyába?

Meghatározza-e a nagyképű emberi tudomány, mennyi intelligencia, cselekvő képesség, helyzetfölismerés és egyéb badarság, nagyon is humán fölöslegesség alkotja ennek a tollas, marokban elférő csodának az értékét?

Agyveleje hiába, hogy kukoricaszemtől kisebb: a szíve igen, a kicsike szíve – az a nagyon gyorsan lüktető tünemény -, abba belefér a világom, meg még azon is túl, annyi minden, amit csak kozmikus léptékkel lehetne meghatározni.

A hajnali madárka zeneművéből kihallani a távolságok reményét, a minden mélységek alján megbúvó gondolatot, a horizont remegő piktúráját csak úgy, mint a létezésnek a mágiáját, ami olyan időtlen, megfoghatatlan és titokzatos, hogy azt csak egy pitymallatkor megszólaló kismadár füttye tudja nekünk megfejteni, fölébresztve a bennünk szunnyadó szellemvilág összes mirákulumát.

És ilyenkor a szívünkhöz kapunk, vagy a homlokunkról félrehúzzuk izzadt hajtincsünket, valami megmoccan bennünk, mintha a múltunk tűnő képéről egy ismerős alakot vélnénk látni, amint visszainteget, és bizonytalanul nézünk a vaksötét szobánk sarkába, ahol az a fajta szemfényvesztés zajlik minden álmunk megtörténésekor, ami e világra sikerült, teremtett valónk összes kérdését megválaszolni hivatott.
Fújja a fülemüle, szakad meg a szív tőle.

Előbújik a nap halvány pírja.

A keleti ég alján rőtebbek lesznek az árnyékok, majd a távoli háztetők kontúrja is egyre élesebbnek, tisztábbnak látszik. Elszakad az ég a földtől.

De ekkorra már egy rigó is feleselni kezd. Harsány, pimasz szerzeménye, mint egy pajkos kuplé dicséri az élet nagyszerűségét. Híján minden hódolatnak lelkendezve köszönti a rigó a kelő napot, az új lehetőséget, a fényt, ami immáron túlcsordulni látszik a látóhatár peremén, elönti, sárga kikirics színbe és óaranyba futtatottan láttatja a környezetet, és a zsendülő rügyek sárga glóriát kapnak, bevonja a nap sugára amit útjában megtalál, mert valahol, a Tisza-part ártéri erdeiben a tavasz már faragja egylyukú fűzfa sípját, hogy aztán vásott kölyök módjára keljen majd versenyre az ébredő madarakkal.

Egyszeriben megpezsdül a reggel, hangokkal, illatokkal és a teremtés színeivel telik meg a környék, és egy gólyapár szárnyát szétvetve kezd kelepelni, balkáni gerlék bújnak közelebb burukkolva egymáshoz, rázendít a verébkórus a surjában, csiripel, füttyög, csattog, fecseg minden, ami él és mozdul, ami beszuszogja az áldott napindító friss levegőt: kotyog, fecserészik, vinnyog, ugat és nevet a mindenség.
Pedig csak egy átlagos márciusi nap kezdődött.
A rádió szerint időváltozás nem lesz, az évszaknak megfelelő átlaghőmérséklet várható.
És mégis.

Mit tudhatja mindezt, egy virradatkor ébredő kismadár?       

Magyarkanizsa, 2014. március 15.