NAPLÓ - 131.

Puha gyolcs az éjszaka. Nem léphetek be a birodalmába, egy darabig még nem. Romok repedésein zöldes mohaként még itt maradok. Az asztalnál ülök. Előttem sikerületlen, rossz rajzok, és gondolatban Kanizsához tapadok. Odakint az utca moraja lassan elhalt, a kora nyári éj sötétje csendesen hömpölyög, akár az álomban mondott ima. Már vasárnap van. Tica alszik. Szép napunk volt. Reggel fürdött, néztem, ahogy pocskol.  Ölébe lögybölte a vizet. Szelídség, megbékélés járta nála. Nem tudtam levenni róla a szemem. Jóakaratún tekintett vissza rám, s acélkék szemében kíváncsiság helyett inkább maga az élet világított. Reggeliztünk, majd ebédre húslevest csináltam mindkettőnknek. Elálmosodtunk, humtunk másfél órát. Később, délután rádiót hallgattam, ment a meccs. Egyenlőre vertük a franciákat – mondtam neki végül fölfújt arccal. Meglepődve vettem tudomásul, nem reagál. Máskor a hangomra felém szokta billenteni a fejét. De a madarakat nem érdekli a foci. A csóka megélesedett látása másból ölt világot. Fű, fa, ég. Röstelkedve ismerem föl mindannyiszor: elemi tisztaság az állatoké. Nekik nem hagy ki a szívük sosem. Egyszerűségük megejtő. Náluk évmilliók alatt váltott nemzedékek természetes hajlama örökítődik a mába. Ők már elérkeztek a tökéletességbe, hisz nincs mit fejlődniük tovább. Nem kell semmit hozzátenni a tudásukhoz, a meglévővel is illeszkednek a nagy egészbe. Nincs rajtuk semmi csiszolnivaló. Velünk ellentétben mára nem kell mindenféle sallangokat lefejteni róluk. Itt van például nekem a Tica. Énekesmadárnak számít, elvégre varjúféle. Igaz, fülbemászó melódia helyett szegényesebb a produkciója. A fajtája részeges, utcasarki, repedt fazék hangú blues énekese. Mégis. Nem bölcsességből, hanem mindig ösztönből választja a neki jót. Mekkora tudomány! Bár a birtokában lehetnénk: gondoljunk bele! Mi lenne, ha az anyagi remények birtoklásáért küzdő, naponta harcba induló ember meddő csatái nem pusztán a számítgatásról, a megfelelési kényszerről, a sóvárgásról szólnának, hanem mindezt megspórolnánk az állati ösztön tévedhetetlenségével. Mutatnánk valamire, ez kell. Böknénk előre: ez az én irányom. Rálépnénk arra az útra, és mennénk, miközben mindenki tudná: helyes döntést hoztunk, jó választ adtunk, így tökéletes. Ettől nemesebb képességet nehéz elképzelni. Ehelyett legtöbbször oktalansággal elegy nyomorúság az osztályrészünk. Arra vagyunk büszkék, hogy ami féltéglát elejtünk, majd kisvártatva elbotlunk benne, azzal is a világot építettük. Vicces, tragikus, de emberi, ahogy a helyünket keressük. A hazaérést. Talán ez ment meg bennünket. Mindig lépni. Mindig botlani. Utána hezitálás nélkül újrázni, megint egy lépést tenni. Ezek az egy lépések, sokszor téves lépések adnak értelmet annak, hogy vagyunk. Más? Ugyan mi lehetne, mi történhetne velünk, ami annyira más?  

Tica szopkodja az ujjamról a macskatápot. Tiszteletkört tesz a lakásban, megül a félkész vászon kép tetején. Úrként néz körbe: itt minden az enyém – kétségkívül igaza van.

A kanizsai vadmadarak

Hangya András alkotása

Madarak, testvéreim! Köszöntelek titeket,
Áldjon meg az Atya, a Fiú, és a Szentlélek!

Assisi Szent Ferenc

/Cantico del Sole; részlet P. Szedő Dénes O.F.M. magyarításában/

Vasárnap, vagy várjunk csak: péntek! Igen. Péntek reggel. 

Pacsirtaszó. Pirkadat előtt kezdhette.

Félálmomban föl-fölpillogok.

Mintha hallottam volna.

Nyitva az ablak, beszűrődnek az éjszaka neszei. 
A kutyáim szétnéznek. Aztán csak ásítanak.Kattan az állkapcsuk.Visszafekszenek, hosszan motoznak, míg elhelyezkednek. A lustább, a német vizsla kényelmében prüszköl is.

A lovaknál valamelyik a másik oldalára fordult, rúg egyet az istálló falába, beleremeg a ház. 
Ajjaj!
Meszelni kell az idén.

Hazafelé tart valaki, vagy hajnal előtt van dolga a jámbornak. A biciklije surrog az aszfalton.
Régi jószág lehet, a csöngő rugója már meglazult, a hepehupákon halkan csilingel egyet-egyet. 
Szélcsend van, a birsalmafa tenyérnyi bársonyos levelei nem susognak.

Fújja a pacsirta. Az akácfán lehet.

Korán kelő fajta. 
Úgy tudom csak a fülemüle éberebb nála. Az éjfél után egy-két órával képes rázendíteni. Már a rigók is megszólaltak.
Kedves madarak, és egyre jobban megszokják a közelségünket. Korábban a rigó erdei, mezei füttyösként volt számon tartva. De a városiasodás meghozta a kedvüket, fokozatosan beszoktak az utcákra, terekre és ma már az a furcsa, ha a szépen nyírott gyepen nem látni egy-két példányukat. Általában feketék. Ezek a sötét tollú bajnokok szabadítanak meg bennünket megannyi féregtől. 

Hasznosak és kedvesek. 
Ugyan kedves kanizsaiak, hány emberről mondhatnánk el ugyanezt?...

Sárgarigó viszont nincs és ez nagy szívfájdalmam. 
Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára. Vagyis - dehogynem. A múltkor a temetőben a gesztenyefák alatt ott ugrált egy fiókmadár, aranyló sárga színű tollas kis jószág, kedvem lett volna megfogni és megsimogatni, de ijedten elszökdécselt előlem, pedig mentem utána a kripták között, míg észbe nem kaptam, nehogy meglásson valaki, azt hihetnők, hogy bolond vagyok, netán szadista állatkínzó, amiért zavarászok egy ártatlan teremtményt. Csak a szememmel követtem hát, gondolatban szeretgettem meg.
Emezek a feketék mindenhol, de sárga… Pedig mennyi nóta ihletői voltak!

Meg a fecskék.Van egy pár az istállóban. 

Öt-hat éve fészkelnek nálunk. Hogy ugyanaz a két madárka tér-e vissza minden évben, vagy valami finom ösztön által mások találják meg a sarokba dugott fészket, nem tudom.

Egyformák a szentjeim.
De az is biztos, hogy minden nyarunk fecskéi a ház előtti villanypózna csúcsán ülve köszöntik a napot. Mégiscsak a régi pár járhat hozzánk. Titokban ezt remélem.

Míg e sorokat írom, beszűrődik a csivitelésük. Egyszerű madár a fecske, kevés a mondandója. 
De a szíve hatalmas lehet, ha minden évben megtalálja a fészkét. A hazáját. 
Ha eső esik, kicsit lehűl az idő, és a legyek beszorulnak az istállóba, a fecskéink a plafonról kapkodják le a rusnyaságokat, mind egy szálig. Házhoz jön az ebéd, mondaná az ember. Amikor kosztolnak, parányi agyukban megfordul-e, mennyi hálával gondolunk rájuk? 

És a vadgerlék. 

Véletlenül tudom, hogy a becsületes nevük balkáni vadgerle. Merthogy vadgerle, meg vadgerle között különbség van ám! A rendes vadgerlék – állítólag – barnás, homokszínűek, már csak itt-ott, erdőkben, csalitokban fordulnak elő. Ez az erőszakosabb (a balkáni…) fajtársuk szinte teljesen kiszorította őket. 
Úgyhogy, amiket látunk, burukkolni hallunk, azok most a győztesek. 
A hódítók. 
Szépek, szépek, de amikor meglátom őket, kicsit felemás módon gondolok rájuk. Mindig ott motoz bennem, hogy vajon a kiszorított „igazi” gerlék miként élik meg vereségüket?
Freud kéne ide, vagy legalább a Robi, hogy megfejtse ezt a lélektani gubancot, ami valószínűleg vajdasági kisebbségi létem okán, az együttérzésemből fakadhat.

Búgnak a gerlék. Trehány népség. Fészkük is alig pár szál kóró.

Utoljára hagytam, pedig a főkolompos.

Most kezdenek mozogni bennem a nyárfalevelek. 
Egy pöttyet elbizonytalanodtam.

Vajon a kakas mennyire számít manapság madárnak? Jó.

Tolla van, nem repül, de biztos az.

A hangja repedt fazék, és a szomszédban akkor is kukorékol, ha sötét éjszaka valaki a fürdőszoba lámpáját fölcsapja. Kedves szokása, hogy pont az ablakunk alatt kezdi edzeni a gigáját. De csak nyáron, amikor nyitva az ablak. A rosseb se tudja, télen nyugton van, a tyúkjai között. Hidegben fázhat a csizmája, meg lusta is. Januárban hatkor kezd óbégatni, órát lehetne állítani hozzá.

Viszont, amint nyitható az ablak, menten megjön a kedve.

Megszoktam már, mint annyi mindent.

A madarak is a mieink. A szokásaik velünk élnek.

Szeressük őket az egyszerűségük miatt!
Azért, ahogyan teszik a dolgukat.

És olykor, ha belegondolunk, bizony elkívánjuk tőlük azt a gondtalanságot, és csupasz örömöt, amit ők olyan természetesen tudnak megélni.

Békességet a jóakaratú embereknek!

Pósa Károly: MÁRCIUS IDUSA

Hogy megérkezett, érezzük.
Csalhatatlanul itt van - már pitymallatkor tudni. Az éjszaka neszei pókháló vékonyan szűrődnek a sötét árnyak között. Mozdulatlanok a fák ágai, és a föld ilyenkor mintha nedves téli álmát szuszogná a fölszínre. Hólészagot böffennek a barázdák. A keréknyom sarába beleragad az idő. Nehéz a levegő, karistolón hideg.

Aztán ékként hasít a múló éjszakába a hang.

Egy fülemüle kezdi a szólót.

Trilláz, ugrálnak az éles, kristálytiszta madárhangok. Szaporán fújja a nótáját, aminek a végét megcifrázza, hogy ennyi virtuozitástól elámultan, legszívesebben tapsban törne ki a hallgató.

A kismadár nem hajlong. Szerény, mint általában a vadon élő állatok. Nem lenne ínyére az ováció, mert a daláért sosem kapott elismerést, művészi díjat, honoráriumot.  Egyáltalán: semmi ilyesmire nincs szüksége ahhoz, hogy csak egyszerűen tegye a dolgát, és énekével jelezze az errefelé lépdelő márciusi hajnal közeledtét.

Csöppnyi szemében tükröződik a tegnap sötétje. Kurta lábán pihecsizma. Mellénykéje foltos.
Hamarosan duetté alakul a koncert.

Két szomszédos udvarral odébb, a nagyra nőtt lucfenyő lombjai között fölébred egy másik nevesincs énekes, aki bár egyszerűbb hangszínnel van megáldva, mégis dirigensi pontossággal tercel a fülemüle dallama alá. Két – egymástól hangmagasságban erősen eltérő – füttyszót tesz a szólista alá, mintegy megtámogatja, hangsúlyt, és elégséges ritmust kölcsönözve annak. A hosszú negyedórákig elhallgatott két hangra írt talpalávaló szívmelengető. Egyszerű. Mégsem közönséges, pláne monoton.

Inkább megnyugtató, kezdetlegességében is van valami, ami magával ragad.

Akár egy ringató. Kiegyensúlyozottság: ez a szó jut eszembe.

Közben meg azon töprengek, ilyenkor vajon mi járhat a névtelen kismadár agyában? Egyáltalán: mekkora ész szorult a parányi koponyába?

Meghatározza-e a nagyképű emberi tudomány, mennyi intelligencia, cselekvő képesség, helyzetfölismerés és egyéb badarság, nagyon is humán fölöslegesség alkotja ennek a tollas, marokban elférő csodának az értékét?

Agyveleje hiába, hogy kukoricaszemtől kisebb: a szíve igen, a kicsike szíve – az a nagyon gyorsan lüktető tünemény -, abba belefér a világom, meg még azon is túl, annyi minden, amit csak kozmikus léptékkel lehetne meghatározni.

A hajnali madárka zeneművéből kihallani a távolságok reményét, a minden mélységek alján megbúvó gondolatot, a horizont remegő piktúráját csak úgy, mint a létezésnek a mágiáját, ami olyan időtlen, megfoghatatlan és titokzatos, hogy azt csak egy pitymallatkor megszólaló kismadár füttye tudja nekünk megfejteni, fölébresztve a bennünk szunnyadó szellemvilág összes mirákulumát.

És ilyenkor a szívünkhöz kapunk, vagy a homlokunkról félrehúzzuk izzadt hajtincsünket, valami megmoccan bennünk, mintha a múltunk tűnő képéről egy ismerős alakot vélnénk látni, amint visszainteget, és bizonytalanul nézünk a vaksötét szobánk sarkába, ahol az a fajta szemfényvesztés zajlik minden álmunk megtörténésekor, ami e világra sikerült, teremtett valónk összes kérdését megválaszolni hivatott.
Fújja a fülemüle, szakad meg a szív tőle.

Előbújik a nap halvány pírja.

A keleti ég alján rőtebbek lesznek az árnyékok, majd a távoli háztetők kontúrja is egyre élesebbnek, tisztábbnak látszik. Elszakad az ég a földtől.

De ekkorra már egy rigó is feleselni kezd. Harsány, pimasz szerzeménye, mint egy pajkos kuplé dicséri az élet nagyszerűségét. Híján minden hódolatnak lelkendezve köszönti a rigó a kelő napot, az új lehetőséget, a fényt, ami immáron túlcsordulni látszik a látóhatár peremén, elönti, sárga kikirics színbe és óaranyba futtatottan láttatja a környezetet, és a zsendülő rügyek sárga glóriát kapnak, bevonja a nap sugára amit útjában megtalál, mert valahol, a Tisza-part ártéri erdeiben a tavasz már faragja egylyukú fűzfa sípját, hogy aztán vásott kölyök módjára keljen majd versenyre az ébredő madarakkal.

Egyszeriben megpezsdül a reggel, hangokkal, illatokkal és a teremtés színeivel telik meg a környék, és egy gólyapár szárnyát szétvetve kezd kelepelni, balkáni gerlék bújnak közelebb burukkolva egymáshoz, rázendít a verébkórus a surjában, csiripel, füttyög, csattog, fecseg minden, ami él és mozdul, ami beszuszogja az áldott napindító friss levegőt: kotyog, fecserészik, vinnyog, ugat és nevet a mindenség.
Pedig csak egy átlagos márciusi nap kezdődött.
A rádió szerint időváltozás nem lesz, az évszaknak megfelelő átlaghőmérséklet várható.
És mégis.

Mit tudhatja mindezt, egy virradatkor ébredő kismadár?       

Magyarkanizsa, 2014. március 15.