MINDEN JÓL VAN*

Egyperceim

Az Egy - fotóm

Láttam nemzedékem legjobb elméit a D1-es motorvonatokon, Kádár-vonatoknak neveztük őket, Magyarországon készültek, lassan, olajosan, büdösen, fapadosan, pirosan brummogtak-zakatoltak a falvak és a városok között, vittek bennünket innen oda szombatonként, és vissza vasárnap. Hiába voltunk szinte még gyerekek, az idő mégsem tűnt végtelennek akkor, és az útjainknak sem voltak elágazásaik, lehetett tudni, hogy hova vezetnek. Hogy két év szünet jön hamarosan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Volt, hogy úgy éreztük, üvölteni kéne, hadd hallják az emberek, hogy van hangunk, de hát nem volt, még csak kerestük, egymásban, könyvben, zenében, filmben, a kocsmák savanyú sörében, és a vonatokon, amikor együtt utaztunk, a fapadokon ülve, a sorok közt szorongva, a két év szünet felé.

Aztán ez elmúlt, és az a két év is elmúlt, kibírtuk, hazajöttünk mindannyian, nagyon-nagyon messziről, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Másképpen, igaz, és másokkal, mert a többiek élete nem állt meg, amíg mi messze jártunk, ők mentek tovább addig is, és nem voltak ott, vagy nem úgy, ahova mi visszatértünk. Ez rossz volt, kényelmetlen, de nem merenghettünk, nem búslakodhattunk sokáig fölötte, dolgunk volt, rengeteg tennivaló, és úgy tűnt, hogy frissebb a levegő, szabadabb, beszívhatóbb napról napra.

Ha beszívhatóbb a levegő, akkor tágasabb lesz a világ is hamarosan, gondoltuk, nem vonulunk ki a társadalomból, különben is, az csak illúzió volt, hogy megtehetjük, átverés, délibáb, amerika, hanem megváltoztatjuk.

Illúzió volt azonban a forradalom is. Elmaradt, és ami helyette történt, nem felemelkedést hozott, hanem összeomlást, szétesést, káoszt.

Láttam nemzedékem legjobb elméit a határátkelőkön. A határátkelőkön hosszú sorok álltak, Ladák, Moszkvicsok, Volgák a sárban, a porban, lassan-lassan araszoltak, megtorpantak, elindultak, bennük sápadt emberek, fáradtak, reménykedők, hogy a túloldalon tényleg máshogy lesz.

Ültünk az Irinyi utcai lakásunk konyhájában, tágas konyha volt, sokkal nagyobb, mint előtte a Mező Imre úton, körbe lehetett ülni az asztalt kényelmesen, a gyerek aludt az egyetlen szobában, és a professzor, aki akkor még nem volt professzor, de mindannyian tudtuk, hogy az lesz, egyszer csak azt mondta: pillanatokon belül negyvenévesek leszünk. Nevettünk. Közben boroztunk, száraz vörösöket ittunk, miért vodkáztunk volna ideát, kiürült bikavéres és cabernet-s üvegek porosodtak a sarokban.

Később is sokat nevettünk ezen, ironikusan, másfél évtizeden át. Majd azután is, múlt időben. Pillanatokkal ezelőtt negyvenévesek voltunk.

Az is az Irinyi utcában volt, hogy a politikus, aki akkor még nem volt politikus, de tudtuk, hogy az lesz, azt mondta: neked nem kellett volna eljönnöd onnan, ott voltál valaki, itt nem vagy senki, egy vagy a sok közül, van ilyen, mint te, több száz vagy ezer is. Nem baj, válaszoltam, megbirkózom velük, és megittam a boromat.

Az énekes is azt mondta a Kecskeméti utcai kocsmában: te ott tiszt voltál, érted, tiszt voltál. Mire én: pacifista vagyok, nem hiszek a háborúban, és ambícióim sincsenek.

Sok lakásunk volt máshol is. A Szőlő utcában, a Váci Mihály téren, a Váci úton, a Kassai utcában, változtak a tulajdonviszonyok, nőttek az alapterületek, a többieknek is lakásaik vagy házaik lettek, autót vásároltak, utódokat nemzettek, odaát és ideát is, telt-múlt az idő, három nap egy esztendő.

Tudósok lettünk, tanárok, politikusok, orvosok, színházi emberek, vezetők, újságírók, szerkesztők. Tisztek. Apránként, fokozatosan, lépésről lépésre.

We done our thing. The problem solved. Some of us hold extremly high positions.

A politikusnak, aki persze politikus lett, nem volt igaza az Irinyi utcai konyhában. Nekem sem egészen, birkóznom sem kellett, hagyni csak, hogy megtörténjenek velem a dolgok.

Egy kérdés maradt, amire nem született válasz soha. Hogy ez mennyire a miénk. Kívül-belül. Mennyire a mi világunk, mennyire a mi életünk. Ha igen, vagy ha nem, akkor dráma-e mindez, vagy komédia. Vagy színtiszta leíró próza csupán, amely lineáris időkezelési technikákat alkalmaz, és nem tűri a romantikus-szenvedélyes hangütést. Kézenfekvő, hogy nem elbeszélő költemény. Nem is szabadvers.

But we are tired. We’re hardly breathing. We got nothing to believe in.

Tudom, hogy nem egyformán fáradtunk el. Az lehetetlen. Nemzedék voltunk, de nem voltunk egyforma erősek, egyformán szerencsések, és két egyforma forgatókönyv sincs. Nem minden út kanyarog ugyanúgy, az akadályok, a falak is különbözők, amikor muszáj visszafordulni.

Van, hogy hiába volt valami csúcs, majd veszett el később, lehet keresni hozzá hasonlót. És van, hogy kiderül: arra és amarra menni is hiábavaló, fölösleges, mert minek.

Most nem bírok futni, fáj a lábam. Nem bírok olvasni, romlik a szemem. Nem bírom a zenét, zúg a fülem. Nem ihatok bikavért, kikészül a gyomrom. Így írok. Minden jól van.

Odaát ma is járnak a D1-es motorvonatok. Ugyanazok, szó szerint, amelyek ezer éve is. Lassan, olajosan, büdösen, fapadosan brummognak-zakatolnak a falvak és a városok között. De rég nincs közük nemzedékem legjobb elméihez. Talán az utánunk következőkéhez sem. Már nem is pirosak. Kékre és sárgára festették őket időközben.

Gazda Albert

Az eredeti írás a Tiszatáj irodalmi folyóiratban, 2020.07.11-én jelent meg.

*Egyik kezemen meg tudom számolni, tizenegy év alatt, amióta létezik a Bácskai diárium hányszor kölcsönöztem írást másoktól. Az, hogy most Gazda Albert esszéjét közzétehetem azon túl, hogy örömmel teszem, egyúttal nagy megtiszteltetésnek is veszem.
Több ilyen írástudó kéne, mint az Albert. Több ilyen ember. 

Pósa Károly: A BUDZSÁK VIGASZA

„Az élet az aratás.

Mert bár úgy tűnik
- banalitás:

A Tópartba fúlni
 - beavatás.

Itt ritka a megrendülés.

Levert cövek a realitás.”

Filmforgatáson Trillával - Álom hava (2011. augusztus)

Gondolom, nem kell nagy előtudás ahhoz, hogy a név török mivoltát leszögezhessük. 

Amiben ilyen hangsúlyosan van jelen a “dzs” zöngés mássalhangzónk, ez az amúgy ritkán használt magyar hangunk, valószínűsítheti az idegen eredetet, mint a dzsungel, a lándzsa, meg még jónéhány szavunknál.

Az sem lehet véletlen, hogy az internetes keresőbe beütve leginkább dél-alföldi helyrajzi fogalomként él, a mi környékünkön használatos. (Meg a most zűrös Ukrajnában is így hívnak egy régiót. Egyelőre…)
A Tisza-mentén több Budzsákot is számon tartanak. Adán, Zentán, de Hercegszántón, Szőregen is van ilyen nevű településrész. Nem néztem utána, de mintha a török változatban bekerített kertet, hátsó udvart, gyümölcsöst vagy valami hasonlót jelentene.  *(Frissítés! Rosszul tudtam. Az írás végén a valós jelentés! Köszönet érte Farkas Tibornak!)

Az alvégi, a város peremén elterülő hajdani lugasok felparcellázása után kaphatta a nevét, a múlt század elején, a megduzzadó kanizsai népesség helyigénye révén válhatott építkezési területté, az amúgy vizenyős talajú, kanálisokkal, vályoggödrökkel, kenderáztató tóval, tocsogókkal tarkított Budzsák.

Mivel nem szándékom helytörténeti igénnyel írni, a további ismertető adatokat mellőzném. Meghagyom a tőlem nagyságrendekkel okosabbaknak, hadd bogarásszák kedvükre a levéltári dokumentumokat.

Mindazonáltal a Budzsákról szeretnék írni, a magam módján. Elvégre én is ott élek. Csöppnyire illetékes vagyok tehát abban, hogy a Tóparti Közök, a Disznópiac  és a zentai út határolta szabálytalan háromszögletű városrészben mi történik, miként élünk, hogy forog velünk a mindenség kereke.

Ugyanis ez az a hely, ahol hazátlanságodban is otthonra lelsz.

A Budzsák olyan édesanya, aki amúgy mostoha.

Szűz, de szajha.

Úgy is viselkedik veled. Babusgat, cirógat, eldalolja kedves nótádat, a kedvedre tesz és amikor már igazán a magadénak érzed, akkor gorombul egyet, megrángatja a gúnyádat, tíz körömmel esik az arcodnak, miközben hangos vihogással, kárörvendve  űz gúnyt belőled.
Ilyenkor menekülnél tőle, de reménytelen.

Hát hogy szökhet meg valaki a Rét peremén előbukkanó napkeltétől?!

A kispadon kutyorgó kendős öregasszony tekintetétől, a csáléra csapott kémény füstszagától, a korai traktorok zúgásától, vagy attól, ahogy a rosszvasat kunyeráló cigány óbégat, lőrinces dinnyéjét árulja? Nem lehet lelépni bűntetlenül, csak úgy, fütyülve távozni, miközben az utolsó gondolatod mélyén is ott lappang a tudat: te a Budzsákhoz tartozol!

Vele vagy egy.  

Ha elhagyod, mész a nagyvilágba, pecsétet ütnek a passzusodba, bőröndszámra viszed a füstölt kolbászt, a hazai pálinkát vagy dunsztot, száz meg száz kilóméterekkel odébb se állapodsz meg – akkor is budzsáki fogsz maradni. Leélhetsz idegenben évtizedeket, és a lelked mélyéig budzsáki leszel. Megmásíthatják a neved, idegen utcanév alatti lesz a címed, németül, hollandi nyelven, vagy angolul káromkodsz, a fiad törve fogja beszélni a magyart, az unokád meg sehogy: azt hogy a Budzsákban születtél sosem tudod majd eltagadni.

Akárhogy akarod. Ami másnak előkelő vérvonal, nagyszerű pedigré, gazdag ősök, dicsőséges múlt, kitüntetések, doktori, grófi titulus, netán vaskereszt vagy háborús hőstett – neked egyetlen szóban elmondható mindhalálig: budzsáki.

Pedig nem kiváltság az egyik legszegényebb kerületben fölnőni. És mégis: annyi élmény, siker, színes csoda, megpróbáltatás megpróbáltatás hátán, és kudarcok utáni öröm ér Magyarkanizsa délkeleti szegletében, hogy az egy életeden keresztül elég erőt tud adni a holnapokhoz. A létezésedhez.

Alap lesz, az emberségességed fundamentuma.

Ám mint az alapokhoz általában, ehhez is elég mélyre kell ásnod, magadban, belül, óvatos kíváncsisággal, olykor szorongva, olykor megriadva önnönmagadtól és a lehetőségeidtől, attól, ahogy és amint kellene élned. Merthogy a Budzsákot, mint billogot ott hordod legbelül, tán a szívedbe vésve, akár anyád tekintetét, apád kezének melegét, emlékét az első csóknak, vagy a tavasszal zsendülő cseresznyefák virágzását. Ha elmennél is, két távozás között mindig ide jössz vissza, időnként rossz lelkiismerettel, bűntudattal, megbántottan, vagy éppen másokat bántva. A Budzsákban szédelegsz akkor is, amikor a kétely, a megaláztatás szorítja mellkasodat, és nekidőlsz a huzatos utcán nyargalászó szélnek, összeszorítod magadon a lötyögő nagykabátodat, könyékig zsebbe tűröd a kezed, miközben markolod, szorítod a benne száradó kenyérmorzsákat, a régen vasalt zsebkendőd, a rozsdás kapukulcsot. 

A Budzsák sosem lesz irántad elnéző, nem fog tanácsot adni, megnyugtatni. A Budzsákban közömbösség lakozik.
Nem meghatódós fajta.
Azokon a ráncos homlokú, lezárt szemű parányi, jobbára verett falú házakon nehéz a részvétet számon kérni, ahogy a széles gesztusok, a nagy érzelmi megrendülések sem ide valóak. Póz nélküliség járja a Budzsákban, és ezt a tempót az ott lakók ugyanolyan szenvtelen módon élik meg, mint azok az egyszerű lelkek, akiknek már minden mese el lett mondva, minden színjátékról tudnak, és minden hazugságot meghallgattak.
Láttak fán bagó't: mondanák a bölcs öregek.
Mindezek ellenére úgy fogod áhítani a Budzsákot, hogy a sajgás még álmodban sem szűnik soha, mert a valahová tartozás alfája és ómegájaként a véredben lüktet majd ellobbanásodig.

Ez nem kitalált tragédia. Ez a valóság.

Amikor megállsz a Hosszú Sor végén, vagy a Kistemető csücskénél, jusson eszedbe az, hogy most valahova megérkeztél.

Magyarkanizsa, 2014. 03. 21.

*A török nyelvek szótára szerint moldvai tatár szó a budzsák, és sarok a jelentése. A gagauzok is arrafelé laknak, talán tőlük ered, még az ó-török időkből való, nem is annyira az oszmán-törökből. A mai Moldova köztársaságban legalább 3 magyar helynév is akad, Orhei, Szorok és valami Mugyiló. Az első kettő ismerős, románul Orhei Vece ( Régi v. Ó-Várhely, -őrhely). A Szorok az egyszerűen sarok, a harmadik nem ismerős még. A gagauz meg kék-oguzt jelent, amiből egy kis lépés az ogur, a z-r hangcsere bizony ó-török nyelvekben törvényszerű volt, a magyarban így lett a régi török ököz-ökör.

A kárpát-medencei hun népesség Attila halála után részben elvonult azokra a területekre, amikről fentebb írtunk, simán meg is maradtak utódaik ott évszázadokon át. Persze, lehet, közben már nem hun néven, hanem kisebb al-csoportokra bomolva nevezték meg őket a szomszédaik vagy a bizánciak, akikkel kereskedtek.

Farkas Tibor, Szeged

Pósa Károly: MÁRCIUS IDUSA

Hogy megérkezett, érezzük.
Csalhatatlanul itt van - már pitymallatkor tudni. Az éjszaka neszei pókháló vékonyan szűrődnek a sötét árnyak között. Mozdulatlanok a fák ágai, és a föld ilyenkor mintha nedves téli álmát szuszogná a fölszínre. Hólészagot böffennek a barázdák. A keréknyom sarába beleragad az idő. Nehéz a levegő, karistolón hideg.

Aztán ékként hasít a múló éjszakába a hang.

Egy fülemüle kezdi a szólót.

Trilláz, ugrálnak az éles, kristálytiszta madárhangok. Szaporán fújja a nótáját, aminek a végét megcifrázza, hogy ennyi virtuozitástól elámultan, legszívesebben tapsban törne ki a hallgató.

A kismadár nem hajlong. Szerény, mint általában a vadon élő állatok. Nem lenne ínyére az ováció, mert a daláért sosem kapott elismerést, művészi díjat, honoráriumot.  Egyáltalán: semmi ilyesmire nincs szüksége ahhoz, hogy csak egyszerűen tegye a dolgát, és énekével jelezze az errefelé lépdelő márciusi hajnal közeledtét.

Csöppnyi szemében tükröződik a tegnap sötétje. Kurta lábán pihecsizma. Mellénykéje foltos.
Hamarosan duetté alakul a koncert.

Két szomszédos udvarral odébb, a nagyra nőtt lucfenyő lombjai között fölébred egy másik nevesincs énekes, aki bár egyszerűbb hangszínnel van megáldva, mégis dirigensi pontossággal tercel a fülemüle dallama alá. Két – egymástól hangmagasságban erősen eltérő – füttyszót tesz a szólista alá, mintegy megtámogatja, hangsúlyt, és elégséges ritmust kölcsönözve annak. A hosszú negyedórákig elhallgatott két hangra írt talpalávaló szívmelengető. Egyszerű. Mégsem közönséges, pláne monoton.

Inkább megnyugtató, kezdetlegességében is van valami, ami magával ragad.

Akár egy ringató. Kiegyensúlyozottság: ez a szó jut eszembe.

Közben meg azon töprengek, ilyenkor vajon mi járhat a névtelen kismadár agyában? Egyáltalán: mekkora ész szorult a parányi koponyába?

Meghatározza-e a nagyképű emberi tudomány, mennyi intelligencia, cselekvő képesség, helyzetfölismerés és egyéb badarság, nagyon is humán fölöslegesség alkotja ennek a tollas, marokban elférő csodának az értékét?

Agyveleje hiába, hogy kukoricaszemtől kisebb: a szíve igen, a kicsike szíve – az a nagyon gyorsan lüktető tünemény -, abba belefér a világom, meg még azon is túl, annyi minden, amit csak kozmikus léptékkel lehetne meghatározni.

A hajnali madárka zeneművéből kihallani a távolságok reményét, a minden mélységek alján megbúvó gondolatot, a horizont remegő piktúráját csak úgy, mint a létezésnek a mágiáját, ami olyan időtlen, megfoghatatlan és titokzatos, hogy azt csak egy pitymallatkor megszólaló kismadár füttye tudja nekünk megfejteni, fölébresztve a bennünk szunnyadó szellemvilág összes mirákulumát.

És ilyenkor a szívünkhöz kapunk, vagy a homlokunkról félrehúzzuk izzadt hajtincsünket, valami megmoccan bennünk, mintha a múltunk tűnő képéről egy ismerős alakot vélnénk látni, amint visszainteget, és bizonytalanul nézünk a vaksötét szobánk sarkába, ahol az a fajta szemfényvesztés zajlik minden álmunk megtörténésekor, ami e világra sikerült, teremtett valónk összes kérdését megválaszolni hivatott.
Fújja a fülemüle, szakad meg a szív tőle.

Előbújik a nap halvány pírja.

A keleti ég alján rőtebbek lesznek az árnyékok, majd a távoli háztetők kontúrja is egyre élesebbnek, tisztábbnak látszik. Elszakad az ég a földtől.

De ekkorra már egy rigó is feleselni kezd. Harsány, pimasz szerzeménye, mint egy pajkos kuplé dicséri az élet nagyszerűségét. Híján minden hódolatnak lelkendezve köszönti a rigó a kelő napot, az új lehetőséget, a fényt, ami immáron túlcsordulni látszik a látóhatár peremén, elönti, sárga kikirics színbe és óaranyba futtatottan láttatja a környezetet, és a zsendülő rügyek sárga glóriát kapnak, bevonja a nap sugára amit útjában megtalál, mert valahol, a Tisza-part ártéri erdeiben a tavasz már faragja egylyukú fűzfa sípját, hogy aztán vásott kölyök módjára keljen majd versenyre az ébredő madarakkal.

Egyszeriben megpezsdül a reggel, hangokkal, illatokkal és a teremtés színeivel telik meg a környék, és egy gólyapár szárnyát szétvetve kezd kelepelni, balkáni gerlék bújnak közelebb burukkolva egymáshoz, rázendít a verébkórus a surjában, csiripel, füttyög, csattog, fecseg minden, ami él és mozdul, ami beszuszogja az áldott napindító friss levegőt: kotyog, fecserészik, vinnyog, ugat és nevet a mindenség.
Pedig csak egy átlagos márciusi nap kezdődött.
A rádió szerint időváltozás nem lesz, az évszaknak megfelelő átlaghőmérséklet várható.
És mégis.

Mit tudhatja mindezt, egy virradatkor ébredő kismadár?       

Magyarkanizsa, 2014. március 15.

Pósa Károly: Világvége Kanizsán

A székely és a fia vágják a fát. Kifordul egy második világháborús gránát a fa töve mellől, az öreg odasóz egyet a fejsze fokával. A gránát felrobban, a gyermek elájul, a székely szája iszonyatosan felreped a füléig. Magához tér a gyermek, kóvályog, zúg a füle. Ránéz az apjára:
- Maga csak vigyorog, de tudja-e kend, hogy én hogy megijedtem?! 

P.E.: Szem

2013. utolsó napjai. Talaj menti fagyos kora délután.
A Tóparti-közöknél szemben pedáloz egy kissrác. Hátán iskolatáska, a kormányon nejlonszatyorban valami lapos, szögletes dolog. Olyan vadonatújnak tűnő biciklin suhan, amit manapság sem akárki engedhet meg magának. (Elől-hátul lengéscsillapító, krómozott váz, habszivacs ülés, 21. századi dizájn, az űrhajós technológia drótszamárba építve. Alighanem a Mikulás hozta.)
Már mellém érne, de a nejlonzacskó füle váratlanul elszakad, és a beton járdára hullik a tartalma. Kisebb tragédia történt, az ember szeme meg már csak olyan, hogy az ilyesmi úgy vonzza oda a tekintetet, mint egy világító utcai ablak szokta az éjszakában, ahol a rolót elfelejtették leereszteni. Óhatatlanul benézünk, mert a kíváncsiság ősi emberi ösztönünk.
A túlélésünk záloga, bocsánatos bűn.
Szemem sarkából figyelem a gyerek zavarát.
Megáll.
Tanácstalanul bámulja a szétszóródott holmiját. Képzőművészet órája lehetett, mert a földön szanaszét hevernek a rajzlapok, a színes ceruzák, meg a temperafesték-készlet tubusai. Letámasztja a méregdrága biciklit, szétvetett lábbal nézi a földet.
Habozik. Magában számot vet, keresi a megoldást. Se tanító, se szülő, de még egy osztálytárs sincs a közelben, aki utasítaná, akivel megbeszélhetnék az ilyenkor szokásos teendőket, a következő lépést.
Tán le kéne hajolni, összeszedni? De hát, nincs aki mondja… pláne, aki segítene.
Áll a gyerek, hezitál, töprengő arckifejezése már-már fényképre kívánkozik, igazi díjnyertes művészfotó lehetne belőle, valami olyan címmel, hogy Csecs nélkül.   
Egymás után hussan át féltucatnyi érzelem az emberpalánta arcán, akárha napos mezőn szoktak a sebesen tovahaladó bárányfelhők árnyékai. Az ijedtség, a düh, a keserűséggel elegy harag, ami átcsap gyilkos indulatokba, majd minderre rátelepszik a tanácstalanság bárgyúsága. 
Lassítom a lépteimet. Képzeletbeli kezeimet dörzsölöm. Előttem már készülődik a dráma, magamfajta szemlélődő flótásnak ritka kegyelmi pillanat ez, idáig hallani a gyerek agyában kattogó gondolatokat: mitévő legyek?
Hétköznapi történet, erős érzelmi szállal, ahogy ez az emberképződmény magában vívódik. S míg tétovázik akaratlanul is átvillan bennem a párhuzam: nem-e önmagunkról kapok most kicsi képet, valami tőlünk fölsőbb, ismeretlen, de minden képen bölcsebb fórumtól? Apró történetből, amolyan zsebtükörből, de mégiscsak képet, amit megérthetek. Látleletet, halovány célzást, tünékeny bizonyságot, választ a kérdéseimre. Úgy tanítják, hogy babszemnyi kőben is ott egy egész hegy, akár cseppben a tenger.
Mielőtt mindez átnyilallna bennem, megérne a fölismerés, a gyerek - dönt.
Rúg egy hatalmasat a földön szétszórt holmijába, csak úgy repül a zacskó, a papírok szállnak, fröccsennek a betonon a festékek, és szertepattognak a ceruzák!
Egy Rotring radír még mindig a betonon gurul, amikor a kissrác már amott nyargal. Szélsebesen karikázik tova, vissza se néz. Cserbenhagyásos gázoló mehet el ilyen tempóban a baleset helyszínéről.
Bennem a kozmosz kavarog, a Tejút öklendezik a torkomon, napkitörés az idegszálaimban, galaxisok szűnnek meg e pillanatban.
Valahonnét mintha az irtózat kacaját hallanám.
A gyerek már rég elporzott, a rajzlapok döglötten, fehéren hevernek, mint a csatatéri hullák, a galambok visszaültek a drótra, az utca is visszasüpped a keddi magányának kedélyállapotába, csak én nézek bután, mintha frissen mázolt zöld kaput látnék. Még a levegőt is lassan eresztem vissza a tüdőmből. Aztán, némi mélázás után, erősen meggondolom, érdemes-e még egy adagot belélegezni?
Érdemes. Lehajolok a radírért.
Mielőtt valaki erkölcsbúvárként ennél a történetnél tanulságot szeretne keresni, kérem, ne tegye!
Ugyanis itt tanulság már régen nincsen. Az valahol meghalt, megszűnt, párává lett, vagy bedarálódott napjaink iszonyatába.
Panaszra sem nyílhat a szánk: mi vagyunk az okai.
Hagytuk, hogy így legyen. Mi több: még most sem cselekszünk, hogy ne így legyen.
Van erre szó is, amit régen kitaláltak. Az a neve, hogy önámítás. Amihez kellő alapossággal most már az önsorsrontásunkat is hozzátehetjük, mert ebben kétség kívül dobogósak lettünk fajunk pár tíz- vagy százezer éves története során. A biciklis kissrác másfél perces lelki tipródása, majd annak következménye, a végkifejlet is mi vagyunk, nettó emberiség. Meglatolva és – fájó, de igaz - könnyűnek találtatva.
Tőlünk jobban aztán senki nem tudja maga alatt vágni a fát! Mi vagyunk a végszó a Nagy Indián Könyvben, amikor Bőrharisnya sírja fölött már csak a prérin nyargalászó szelek fogják tutulni a búcsúztatót.
Bár a végkifejlet esetünkben korántsem ilyen gyászos.
A kölyök odahaza majd azt füllenti – tehát magyarul mondva: hazudja -, hogy ellopták a fölszerelését, vagy ha jottányi becsület szorult bele (ez vicc volt), akkor azt, hogy valahol elhagyta. A szülei majd nézik, meg is szidják érte talán, és az apja némi morgás után egy ezrest fog kikészíteni a konyhaasztalra, nehogy lemaradjon a fia, gyenge osztályzatot kapjon rajzból.
A gyerek örülni fog az új fölszerelésnek, az anyuka, mint az igazi anyák megbocsátón gyengéden lesz büszke a mafla fiára, a papírkereskedésben meg majd új számla készül, bizonyára a boltos is keres az üzleten. Végső soron mindenki jól jár, visszazökken a világ a rendes kerékvágásába.
És ez olyan szép, mint minden UFO-s film. A befejezés mindig kicsit hazugnak sikerül. Mert ha a rendező realista akarna lenni, akkor az a vége, hogy bennünket – földlakókat - szépen kiirtanak mind egy szálig, oszt viszlát, annyi.
De kell a heppiend, és ilyenkor vagy győz az emberiség egy tőlünk fényévekkel fejlettebb civilizáció ellen – ami valljuk be, maga a röhej -, vagy a marslakók sajnálnak meg bennünket az összes hibánkkal együtt. Kicsi a valószínűsége, hogy csupán megsimogatják buksi fejünket, és sűrű ejnye-bejnézéssel visszarepülnek valami flancosabb dimenzióba. De mi azért menthetetlenül ebben bízunk.
Ezért az utolsó kocka elvillanása után, mielőtt elindulnának fölfelé a betűk a nevekkel együtt, és kapcsolnánk át valamelyik másik csatornára, vagy indulnánk a fürdőszoba felé soha eszünkbe nem jut, hogy megint sikerült kicsit átverni magunkat. Elhinni mindent, amit a szép új világ abrosz gyanánt terít elénk.
Ha egy kissrác kicsit hazudik, ott a nagy egész sem egyéb puszta koholmánynál. Ahol ceruzák koppanhatnak a betonon, amikor egy radírt sem érdemes fölvenni a földről, ott ettől drágább dolgoknak sincs már értékük.
A hátsó udvarban napok óta gyakorolok.
Próbálok olyat rúgni, mint az a biciklis gyerek.
Előttem van, emlékszem rá, százszor visszapörgettem már a lábának ívét. Azt a nemtörődöm, hányaveti gesztust, amit a gyilkos tehetetlenség haragja éppen úgy hajtott, mint az a semmirekellő lendület, a minden mindegynek az elvtelensége. Sűrítményként csomagolva: ez a ránk szakadt világszemlélet apoteózisa. Mostanáig sem sikerült úgy rúgnom. Svunggal, bele a nagy büdös semmibe. Pedig nem vagyok híján az igyekezetnek, elhihetik.
Ezek után teljesen indokolt, hogy bennünket meg fognak enni a közeljövő gondjai. Sovány vigasz, de némi vigasz, hogy a legyeket meg a pókok.
Marad minden a régiben? Valószínűleg. Túlélésre berendezett népség vagyunk. Nagy tételben fogadni merek rá, hogy továbbra sem tanulunk hibáinkból, szalmaszál sem lesz körösztbe téve, merthogy alkatilag ezek lennénk. Hisz az ősrégi rend szerint, a magyar rovásírásban is visszafelé olvasunk. Ezért lehet az, hogy még a szakadék felé gőzerővel robogó vonatunkon is a véget jelző ámen, nálunk azt jelenti flegmán:
- Nemá’.

Pósa Károly