A székely és a fia vágják a fát.
Kifordul egy második világháborús gránát a fa töve mellől, az öreg odasóz egyet
a fejsze fokával. A gránát felrobban, a gyermek elájul, a székely szája
iszonyatosan felreped a füléig. Magához tér a gyermek, kóvályog, zúg a
füle. Ránéz az apjára:
- Maga csak vigyorog, de tudja-e kend, hogy én hogy megijedtem?!
- Maga csak vigyorog, de tudja-e kend, hogy én hogy megijedtem?!
 |
| P.E.: Szem |
2013.
utolsó napjai. Talaj menti fagyos kora délután.
A Tóparti-közöknél szemben pedáloz egy kissrác. Hátán iskolatáska, a kormányon nejlonszatyorban valami lapos, szögletes dolog. Olyan vadonatújnak tűnő biciklin suhan, amit manapság sem akárki engedhet meg magának. (Elől-hátul lengéscsillapító, krómozott váz, habszivacs ülés, 21. századi dizájn, az űrhajós technológia drótszamárba építve. Alighanem a Mikulás hozta.)
Már mellém érne, de a nejlonzacskó füle váratlanul elszakad, és a beton járdára hullik a tartalma. Kisebb tragédia történt, az ember szeme meg már csak olyan, hogy az ilyesmi úgy vonzza oda a tekintetet, mint egy világító utcai ablak szokta az éjszakában, ahol a rolót elfelejtették leereszteni. Óhatatlanul benézünk, mert a kíváncsiság ősi emberi ösztönünk.
A túlélésünk záloga, bocsánatos bűn.
Szemem sarkából figyelem a gyerek zavarát.
Megáll.
Tanácstalanul bámulja a szétszóródott holmiját. Képzőművészet órája lehetett, mert a földön szanaszét hevernek a rajzlapok, a színes ceruzák, meg a temperafesték-készlet tubusai. Letámasztja a méregdrága biciklit, szétvetett lábbal nézi a földet.
Habozik. Magában számot vet, keresi a megoldást. Se tanító, se szülő, de még egy osztálytárs sincs a közelben, aki utasítaná, akivel megbeszélhetnék az ilyenkor szokásos teendőket, a következő lépést.
Tán le kéne hajolni, összeszedni? De hát, nincs aki mondja… pláne, aki segítene.
Áll a gyerek, hezitál, töprengő arckifejezése már-már fényképre kívánkozik, igazi díjnyertes művészfotó lehetne belőle, valami olyan címmel, hogy Csecs nélkül.
Egymás után hussan át féltucatnyi érzelem az emberpalánta arcán, akárha napos mezőn szoktak a sebesen tovahaladó bárányfelhők árnyékai. Az ijedtség, a düh, a keserűséggel elegy harag, ami átcsap gyilkos indulatokba, majd minderre rátelepszik a tanácstalanság bárgyúsága.
Lassítom a lépteimet. Képzeletbeli kezeimet dörzsölöm. Előttem már készülődik a dráma, magamfajta szemlélődő flótásnak ritka kegyelmi pillanat ez, idáig hallani a gyerek agyában kattogó gondolatokat: mitévő legyek?
Hétköznapi történet, erős érzelmi szállal, ahogy ez az emberképződmény magában vívódik. S míg tétovázik akaratlanul is átvillan bennem a párhuzam: nem-e önmagunkról kapok most kicsi képet, valami tőlünk fölsőbb, ismeretlen, de minden képen bölcsebb fórumtól? Apró történetből, amolyan zsebtükörből, de mégiscsak képet, amit megérthetek. Látleletet, halovány célzást, tünékeny bizonyságot, választ a kérdéseimre. Úgy tanítják, hogy babszemnyi kőben is ott egy egész hegy, akár cseppben a tenger.
Mielőtt mindez átnyilallna bennem, megérne a fölismerés, a gyerek - dönt.
Rúg egy hatalmasat a földön szétszórt holmijába, csak úgy repül a zacskó, a papírok szállnak, fröccsennek a betonon a festékek, és szertepattognak a ceruzák!
Egy Rotring radír még mindig a betonon gurul, amikor a kissrác már amott nyargal. Szélsebesen karikázik tova, vissza se néz. Cserbenhagyásos gázoló mehet el ilyen tempóban a baleset helyszínéről.
Bennem a kozmosz kavarog, a Tejút öklendezik a torkomon, napkitörés az idegszálaimban, galaxisok szűnnek meg e pillanatban.
Valahonnét mintha az irtózat kacaját hallanám.
A gyerek már rég elporzott, a rajzlapok döglötten, fehéren hevernek, mint a csatatéri hullák, a galambok visszaültek a drótra, az utca is visszasüpped a keddi magányának kedélyállapotába, csak én nézek bután, mintha frissen mázolt zöld kaput látnék. Még a levegőt is lassan eresztem vissza a tüdőmből. Aztán, némi mélázás után, erősen meggondolom, érdemes-e még egy adagot belélegezni?
Érdemes. Lehajolok a radírért.
Mielőtt valaki erkölcsbúvárként ennél a történetnél tanulságot szeretne keresni, kérem, ne tegye!
Ugyanis itt tanulság már régen nincsen. Az valahol meghalt, megszűnt, párává lett, vagy bedarálódott napjaink iszonyatába.
Panaszra sem nyílhat a szánk: mi vagyunk az okai.
Hagytuk, hogy így legyen. Mi több: még most sem cselekszünk, hogy ne így legyen.
Van erre szó is, amit régen kitaláltak. Az a neve, hogy önámítás. Amihez kellő alapossággal most már az önsorsrontásunkat is hozzátehetjük, mert ebben kétség kívül dobogósak lettünk fajunk pár tíz- vagy százezer éves története során. A biciklis kissrác másfél perces lelki tipródása, majd annak következménye, a végkifejlet is mi vagyunk, nettó emberiség. Meglatolva és – fájó, de igaz - könnyűnek találtatva.
Tőlünk jobban aztán senki nem tudja maga alatt vágni a fát! Mi vagyunk a végszó a Nagy Indián Könyvben, amikor Bőrharisnya sírja fölött már csak a prérin nyargalászó szelek fogják tutulni a búcsúztatót.
Bár a végkifejlet esetünkben korántsem ilyen gyászos.
A kölyök odahaza majd azt füllenti – tehát magyarul mondva: hazudja -, hogy ellopták a fölszerelését, vagy ha jottányi becsület szorult bele (ez vicc volt), akkor azt, hogy valahol elhagyta. A szülei majd nézik, meg is szidják érte talán, és az apja némi morgás után egy ezrest fog kikészíteni a konyhaasztalra, nehogy lemaradjon a fia, gyenge osztályzatot kapjon rajzból.
A gyerek örülni fog az új fölszerelésnek, az anyuka, mint az igazi anyák megbocsátón gyengéden lesz büszke a mafla fiára, a papírkereskedésben meg majd új számla készül, bizonyára a boltos is keres az üzleten. Végső soron mindenki jól jár, visszazökken a világ a rendes kerékvágásába.
És ez olyan szép, mint minden UFO-s film. A befejezés mindig kicsit hazugnak sikerül. Mert ha a rendező realista akarna lenni, akkor az a vége, hogy bennünket – földlakókat - szépen kiirtanak mind egy szálig, oszt viszlát, annyi.
De kell a heppiend, és ilyenkor vagy győz az emberiség egy tőlünk fényévekkel fejlettebb civilizáció ellen – ami valljuk be, maga a röhej -, vagy a marslakók sajnálnak meg bennünket az összes hibánkkal együtt. Kicsi a valószínűsége, hogy csupán megsimogatják buksi fejünket, és sűrű ejnye-bejnézéssel visszarepülnek valami flancosabb dimenzióba. De mi azért menthetetlenül ebben bízunk.
Ezért az utolsó kocka elvillanása után, mielőtt elindulnának fölfelé a betűk a nevekkel együtt, és kapcsolnánk át valamelyik másik csatornára, vagy indulnánk a fürdőszoba felé soha eszünkbe nem jut, hogy megint sikerült kicsit átverni magunkat. Elhinni mindent, amit a szép új világ abrosz gyanánt terít elénk.
Ha egy kissrác kicsit hazudik, ott a nagy egész sem egyéb puszta koholmánynál. Ahol ceruzák koppanhatnak a betonon, amikor egy radírt sem érdemes fölvenni a földről, ott ettől drágább dolgoknak sincs már értékük.
A hátsó udvarban napok óta gyakorolok.
Próbálok olyat rúgni, mint az a biciklis gyerek.
Előttem van, emlékszem rá, százszor visszapörgettem már a lábának ívét. Azt a nemtörődöm, hányaveti gesztust, amit a gyilkos tehetetlenség haragja éppen úgy hajtott, mint az a semmirekellő lendület, a minden mindegynek az elvtelensége. Sűrítményként csomagolva: ez a ránk szakadt világszemlélet apoteózisa. Mostanáig sem sikerült úgy rúgnom. Svunggal, bele a nagy büdös semmibe. Pedig nem vagyok híján az igyekezetnek, elhihetik.
Ezek után teljesen indokolt, hogy bennünket meg fognak enni a közeljövő gondjai. Sovány vigasz, de némi vigasz, hogy a legyeket meg a pókok.
Marad minden a régiben? Valószínűleg. Túlélésre berendezett népség vagyunk. Nagy tételben fogadni merek rá, hogy továbbra sem tanulunk hibáinkból, szalmaszál sem lesz körösztbe téve, merthogy alkatilag ezek lennénk. Hisz az ősrégi rend szerint, a magyar rovásírásban is visszafelé olvasunk. Ezért lehet az, hogy még a szakadék felé gőzerővel robogó vonatunkon is a véget jelző ámen, nálunk azt jelenti flegmán:
- Nemá’.
A Tóparti-közöknél szemben pedáloz egy kissrác. Hátán iskolatáska, a kormányon nejlonszatyorban valami lapos, szögletes dolog. Olyan vadonatújnak tűnő biciklin suhan, amit manapság sem akárki engedhet meg magának. (Elől-hátul lengéscsillapító, krómozott váz, habszivacs ülés, 21. századi dizájn, az űrhajós technológia drótszamárba építve. Alighanem a Mikulás hozta.)
Már mellém érne, de a nejlonzacskó füle váratlanul elszakad, és a beton járdára hullik a tartalma. Kisebb tragédia történt, az ember szeme meg már csak olyan, hogy az ilyesmi úgy vonzza oda a tekintetet, mint egy világító utcai ablak szokta az éjszakában, ahol a rolót elfelejtették leereszteni. Óhatatlanul benézünk, mert a kíváncsiság ősi emberi ösztönünk.
A túlélésünk záloga, bocsánatos bűn.
Szemem sarkából figyelem a gyerek zavarát.
Megáll.
Tanácstalanul bámulja a szétszóródott holmiját. Képzőművészet órája lehetett, mert a földön szanaszét hevernek a rajzlapok, a színes ceruzák, meg a temperafesték-készlet tubusai. Letámasztja a méregdrága biciklit, szétvetett lábbal nézi a földet.
Habozik. Magában számot vet, keresi a megoldást. Se tanító, se szülő, de még egy osztálytárs sincs a közelben, aki utasítaná, akivel megbeszélhetnék az ilyenkor szokásos teendőket, a következő lépést.
Tán le kéne hajolni, összeszedni? De hát, nincs aki mondja… pláne, aki segítene.
Áll a gyerek, hezitál, töprengő arckifejezése már-már fényképre kívánkozik, igazi díjnyertes művészfotó lehetne belőle, valami olyan címmel, hogy Csecs nélkül.
Egymás után hussan át féltucatnyi érzelem az emberpalánta arcán, akárha napos mezőn szoktak a sebesen tovahaladó bárányfelhők árnyékai. Az ijedtség, a düh, a keserűséggel elegy harag, ami átcsap gyilkos indulatokba, majd minderre rátelepszik a tanácstalanság bárgyúsága.
Lassítom a lépteimet. Képzeletbeli kezeimet dörzsölöm. Előttem már készülődik a dráma, magamfajta szemlélődő flótásnak ritka kegyelmi pillanat ez, idáig hallani a gyerek agyában kattogó gondolatokat: mitévő legyek?
Hétköznapi történet, erős érzelmi szállal, ahogy ez az emberképződmény magában vívódik. S míg tétovázik akaratlanul is átvillan bennem a párhuzam: nem-e önmagunkról kapok most kicsi képet, valami tőlünk fölsőbb, ismeretlen, de minden képen bölcsebb fórumtól? Apró történetből, amolyan zsebtükörből, de mégiscsak képet, amit megérthetek. Látleletet, halovány célzást, tünékeny bizonyságot, választ a kérdéseimre. Úgy tanítják, hogy babszemnyi kőben is ott egy egész hegy, akár cseppben a tenger.
Mielőtt mindez átnyilallna bennem, megérne a fölismerés, a gyerek - dönt.
Rúg egy hatalmasat a földön szétszórt holmijába, csak úgy repül a zacskó, a papírok szállnak, fröccsennek a betonon a festékek, és szertepattognak a ceruzák!
Egy Rotring radír még mindig a betonon gurul, amikor a kissrác már amott nyargal. Szélsebesen karikázik tova, vissza se néz. Cserbenhagyásos gázoló mehet el ilyen tempóban a baleset helyszínéről.
Bennem a kozmosz kavarog, a Tejút öklendezik a torkomon, napkitörés az idegszálaimban, galaxisok szűnnek meg e pillanatban.
Valahonnét mintha az irtózat kacaját hallanám.
A gyerek már rég elporzott, a rajzlapok döglötten, fehéren hevernek, mint a csatatéri hullák, a galambok visszaültek a drótra, az utca is visszasüpped a keddi magányának kedélyállapotába, csak én nézek bután, mintha frissen mázolt zöld kaput látnék. Még a levegőt is lassan eresztem vissza a tüdőmből. Aztán, némi mélázás után, erősen meggondolom, érdemes-e még egy adagot belélegezni?
Érdemes. Lehajolok a radírért.
Mielőtt valaki erkölcsbúvárként ennél a történetnél tanulságot szeretne keresni, kérem, ne tegye!
Ugyanis itt tanulság már régen nincsen. Az valahol meghalt, megszűnt, párává lett, vagy bedarálódott napjaink iszonyatába.
Panaszra sem nyílhat a szánk: mi vagyunk az okai.
Hagytuk, hogy így legyen. Mi több: még most sem cselekszünk, hogy ne így legyen.
Van erre szó is, amit régen kitaláltak. Az a neve, hogy önámítás. Amihez kellő alapossággal most már az önsorsrontásunkat is hozzátehetjük, mert ebben kétség kívül dobogósak lettünk fajunk pár tíz- vagy százezer éves története során. A biciklis kissrác másfél perces lelki tipródása, majd annak következménye, a végkifejlet is mi vagyunk, nettó emberiség. Meglatolva és – fájó, de igaz - könnyűnek találtatva.
Tőlünk jobban aztán senki nem tudja maga alatt vágni a fát! Mi vagyunk a végszó a Nagy Indián Könyvben, amikor Bőrharisnya sírja fölött már csak a prérin nyargalászó szelek fogják tutulni a búcsúztatót.
Bár a végkifejlet esetünkben korántsem ilyen gyászos.
A kölyök odahaza majd azt füllenti – tehát magyarul mondva: hazudja -, hogy ellopták a fölszerelését, vagy ha jottányi becsület szorult bele (ez vicc volt), akkor azt, hogy valahol elhagyta. A szülei majd nézik, meg is szidják érte talán, és az apja némi morgás után egy ezrest fog kikészíteni a konyhaasztalra, nehogy lemaradjon a fia, gyenge osztályzatot kapjon rajzból.
A gyerek örülni fog az új fölszerelésnek, az anyuka, mint az igazi anyák megbocsátón gyengéden lesz büszke a mafla fiára, a papírkereskedésben meg majd új számla készül, bizonyára a boltos is keres az üzleten. Végső soron mindenki jól jár, visszazökken a világ a rendes kerékvágásába.
És ez olyan szép, mint minden UFO-s film. A befejezés mindig kicsit hazugnak sikerül. Mert ha a rendező realista akarna lenni, akkor az a vége, hogy bennünket – földlakókat - szépen kiirtanak mind egy szálig, oszt viszlát, annyi.
De kell a heppiend, és ilyenkor vagy győz az emberiség egy tőlünk fényévekkel fejlettebb civilizáció ellen – ami valljuk be, maga a röhej -, vagy a marslakók sajnálnak meg bennünket az összes hibánkkal együtt. Kicsi a valószínűsége, hogy csupán megsimogatják buksi fejünket, és sűrű ejnye-bejnézéssel visszarepülnek valami flancosabb dimenzióba. De mi azért menthetetlenül ebben bízunk.
Ezért az utolsó kocka elvillanása után, mielőtt elindulnának fölfelé a betűk a nevekkel együtt, és kapcsolnánk át valamelyik másik csatornára, vagy indulnánk a fürdőszoba felé soha eszünkbe nem jut, hogy megint sikerült kicsit átverni magunkat. Elhinni mindent, amit a szép új világ abrosz gyanánt terít elénk.
Ha egy kissrác kicsit hazudik, ott a nagy egész sem egyéb puszta koholmánynál. Ahol ceruzák koppanhatnak a betonon, amikor egy radírt sem érdemes fölvenni a földről, ott ettől drágább dolgoknak sincs már értékük.
A hátsó udvarban napok óta gyakorolok.
Próbálok olyat rúgni, mint az a biciklis gyerek.
Előttem van, emlékszem rá, százszor visszapörgettem már a lábának ívét. Azt a nemtörődöm, hányaveti gesztust, amit a gyilkos tehetetlenség haragja éppen úgy hajtott, mint az a semmirekellő lendület, a minden mindegynek az elvtelensége. Sűrítményként csomagolva: ez a ránk szakadt világszemlélet apoteózisa. Mostanáig sem sikerült úgy rúgnom. Svunggal, bele a nagy büdös semmibe. Pedig nem vagyok híján az igyekezetnek, elhihetik.
Ezek után teljesen indokolt, hogy bennünket meg fognak enni a közeljövő gondjai. Sovány vigasz, de némi vigasz, hogy a legyeket meg a pókok.
Marad minden a régiben? Valószínűleg. Túlélésre berendezett népség vagyunk. Nagy tételben fogadni merek rá, hogy továbbra sem tanulunk hibáinkból, szalmaszál sem lesz körösztbe téve, merthogy alkatilag ezek lennénk. Hisz az ősrégi rend szerint, a magyar rovásírásban is visszafelé olvasunk. Ezért lehet az, hogy még a szakadék felé gőzerővel robogó vonatunkon is a véget jelző ámen, nálunk azt jelenti flegmán:
- Nemá’.
Pósa Károly
