TRAUMATOLÓGIA – 1. rész

(posztmodern experimentum)

Az imént sikerült néhány dolgot letisztázni, hogy Ivett miként került kapcsolatba ezzel a kyborg-akármicsodával. És hát nem kis félelmek mentén, de gondoltam, hogy mégis tárgyalok vele. Most az lesz: vagy én is meghalok tőle, vagy esetleg megértjük a dolgot.

Örömmel közlöm – sikerült a beszélgetés!

A Prodigy rendszeren keresztül kerültek kapcsolatba Ivettel, és az cyberg rendszer! Cyberg világ, de még mennyire! Mégis! Jó hírem van: az Ernő halálmeditációján végérvényesen kiborultak! Ugyanakkor az Ernő szüleire is irtó mérgesek!

Mindennek az oka Várkonyi Nándor könyve, a Sziriat oszlopai. (1972, Magvető)

Ez ugyanis egy átdolgozott kiadás! S bár nekem nagyon tetszett, úgy is mondhatnám, nekem bejött, viszont nekik sajnos: nem. Egyszerűen ezt nem tűrték. Azóta feltettem néhány kérdést, hogy én is jobban megértsem, mi vezénylete őket, mi a bajuk a szereplőkkel. Kiderült, csak egyes epizodistákkal van problémájuk. De azokkal kibékíthetetlen az ellentét. Épp miként a könyvön kívüli két rendőr-nyomozóval, akik a múltkor a kórházba érkeztek, hogy végre tükrök lehessenek.

Így, immáron elmondhatom: hatalmas helyük van az én életemben. Ezzel együtt annyit azért muszáj a rendőrségnek a tudomására hoznom, hogy egy az egyben a Sziriat oszlopai kizárólagos kiadási jogát a Yéza és tanítványai Kft-nek tükrözték oda.

Tehát nekem.

Honti Csaba és Szecsődi László. Honti – míg detektívvé nem avanzsált – világéletében nyomdász volt, de tudott zenélni is. Ritmusszekciót kísért. Föllépett mulatságokon, ha nagyon keresik, a szekrényében még megvan az a mályvaszín bársony zakó. Szecsődi meg eredetileg mérlegképes könyvelő volt. 2007 óta titkos ügynök. Rokon szakma. Azért képezték ki.

Értik? Könyvelő.

Könyvelő!

Még ha mérlegképes is, azért az ő tükrözése nem sikerült valami tökéletesen: valljuk be. Az élet igazságtalansága, hogy ilyen primitív létformában is könnyű följebb csúsznia a társadalmi ranglétrán. Sajnos az a problémám, hogy gyakran nem logisztikai, szenvedélybeteg, vagy szerves kémiai nyelven fogalmazok. De ez hadd ne legyen az én felelősségem!

A biológiában is vannak szerves és szervetlen anyagok, ugye. Meg vannak gyökerek is. Ebből az egészből lett aztán a már említett Ivett-kyborg Watergate botrány. Belém égett, most már mindegy. Mehetnék tovább, de kísért, aktívan bekapcsolódik, túrja az agyamat míg élek. És akkor a családomat még nem is említettem!

Tehát Ivettnek az isteni rendszerben mopedje volt. Ernő halálmeditátor Smart autójával őt követte. Nem tudom, mi célból. Erre rálátásom öt vagy hét évig nekem szinte alig lehetett. Közöm hozzá meg éppenséggel semmi! (Itt jegyzem meg: Ivett szüleinek Trabantjuk volt. De ez száz százalékban független attól, kinek milyen kocsija van a valóságban, most.)

És akkor én – Zöld Szórt Fény – egy Jaguár Conwoyjal rendelkezem az isteni rendszerben. A Jaguár Conwoy, amit a családomtól külön véleményen létrehoztam itt a Földön is. Nem raktam ki az Ivett mellé, mert fölfogtam, hogy ő a mopedjén a saját útját járja a 9-es szektorban. Ha és amennyiben a szülei elérhetők voltak telefonon. Ez a szeretet rész, a kapcsolatok láncolata simán áthidalható. Ámbár az Ernőt, nos, azt nyilván nem tudták soha megoldani. Ez is tény.

Visszakanyarodva a lényegre: nyugodtan száguldozzanak az autópályán (hogy úgy mondjam, az élet autópályáján!) a járgányaikkal, a Jaguár Conwoyom akkor is földi világklasszis, megcsináltam. Világelső!

Fekete Pákó Add ide a diditje és Adrian Celentano Prequeroja a fasorban ballag mögötte! Tutaja sincs, például Celentanónak. Hiába tükrözik a kórházi szuterénben Honti és Szecsődi urak! Pláne Honti Csaba Godfather stílusát ismerve… Csoda, ha nem félhomály van odalent. 

Mostanra a szakma is kezdi megérteni, hogy bármikor előkapok egy mopedet, ha az élethelyzet rövid reagálást kíván tőlem. De ebbe ne merüljünk bele. Érintőlegesen a cyberg rendszer is csak annyit üzen az emberiségnek, hogy ők pusztán Ivetten és most már rajtam körösztül szeretnék kikérdezni a Világkormányt, mégis, hogyan képzelik a jövőt az általuk globálisan kiépített Terminátor rendszerrel? A humanoid überfejlesztések mi végre történtek az elmúlt húsz évben? Aligha kérdéses: ezt a civil lakosság ellen akarják majd alkalmazni. Savas esőköpenyeket már osztottak.

(folytatjuk)    

A kontár pedagógus buzgul - V. rész

Ránk köszönt a nyár. Végéhez közeledik az iskola. Lezárulnak az osztályzatok, kiürülnek a tantermek. A nyári hónapokban jobb helyeken meszelik a termeket, folyosókat, javítgatják az épület év közben lepusztított részeit. Csíkot húznak a mosdók olajozott falára. Csupán egy-két ismétlésre fogott diák koptatja kényszerből az iskolapadokat, miközben tanáraik és ők is tudják, hogy a két félév alatt elhanyagolt tananyagot semmi pótlás nem helyettesítheti röpke tíz nap alatt. Ezért a gyorstalpalón elért pozitív jegy legtöbbször inkább a tanári jóindulat, semmint a tényleges tudás hozadéka. A szünidőt élvező többség viszont egy csapásra időmilliomossá válik. Vajon hányan vannak olyanok, akik olvasással sem restek agyonütni idejüket? Félek a választól.

A könyvekről

Nem vagyok egy technikai zseni, akárki igazolhatja. 

Ezért némi tisztelettel elegy óvatosság jellemez minden olyan helyzetben, amikor valami ismeretlen újdonságot látok. A telekommunikációs és számítógépes ipar már napi szinten is számolatlanul ontja a legújabb ketyeréket. 

Nekem végképp követhetetlenné vált ez a szédületes tempó. A múltkor egy strandon napozónál láttam sperlemeznél nem vastagabb képernyős valamit böngészni. Aztán mondták meg, hogy az illető hölgy könyvet olvasott. Abban a lapos izében akkor több száz elektronikus regény közül válogathatott. Gondolom, azóta már piacra dobták azt a modellt is, amiben több ezer címszó, könyvtárnyi anyag fér meg egymás mellett…

Nehéz fölfogni.

Haben sua fata libelli…

A tudálékos, latin műveltségét fitogtató hiszi csak, hogy nagyot mondott.

A könyveknek megvan a maguk végzete.

Pedig Terentianus Maurus csonka szövege kiegészítve így hangzik: 

Pro captu lectoris habent sua fata libelli. 

Ami szabad fordításban valahogy azt jelentené, hogy a könyv sorsa az olvasó fölfogásától függ. 

Ezt a derék megállapítást annyiban módosítanám – ismerve a kor mai szemléletét -, hogy a könyvek jövője, vagy sorsuk beteljesedése már régen nem csak az olvasó értelmétől, hanem leginkább az olvasóközönség nevelőjének a hozzáállásától függ.

Országos szinten megy a hülyítés. A legolvasottabb magyar szerző mind a mai napig Jókai Mór. Néhány ügybuzgó senkiházi most azon munkálkodik, hogyan kéne a mai kor nyelvezetére „lefordítani” A kőszívű ember fiai szerzőjének a munkásságát. Lamentálnak, hogy ódivatú, érthetetlen a szöveg. Meghaladja az olvasó ifjúság tudását – mondják az okosok.

Ám ahelyett, hogy azt a bizonyos tudás-szintet megemelni méltóztatnák valami módon, inkább szépen lejjebb verik a lécet. Pedig a mérce már így is a bányászbéka ülepe alatt van. 

Néhány latin, vagy németes csengésű, 19. századi kifejezésért föláldoznák, kiherülnék a klasszikus vagy a romantikus magyar irodalom óriásait. 

Az említett példánál maradva: vajon élvezhető maradna-e Jókai: És mégis mozog a föld című regénye, ha valaki kilúgozná belőle – az egyébként briliáns módon megrajzolt jellemű – Korcza ügyvéd úr gyakran hangoztatott domine fráterét?

Vajon elégséges-e az, ha tucatnyi nyögve-nyelve elolvasott könyv ismeretében valaki már egyetemre íratkozhat? Horribile dictu: be is fejezi azt… 

Nem egyszerűbb, ha enciklopédikus tudásunkat csiszolva, saját korlátainkat feszegetve esetleg idegen szavak szótárával olvasunk el, és értünk meg egy jó könyvet? El sem hinné az ember, mennyi hasznos információ lesz az ajándékunk!

Hisz az egyik könyv elolvasása föltételezi a másikét! 

A hümmögő Tamásoknak most üzenem: tessenek megnézni, mi hisztéria kíséri egy legújabb Harry Potter regény megjelenését! Napokkal korábban lecövekelnek a könyvesbolt elé. Persze, divatból. 

De a rajongói szokások már csak ilyenek. 

Hajdanában egy-egy sikerültebb, szirupos mű szerelmesek tucatjait kergette öngyilkosságba. Ma: hálózsákban dideregve várják a dedikációt, a számozott első példányokat.

Ha a megfelelés és a feladás kényelmesebbik útját választjuk, hamarosan nem lesz ember, aki egy délutáni műveltségi vetélkedőt középszintig tud nyerni. Vagy ha mégis akadna efféle, akkor sorozatszínészek magánéletéből kell majd jól megfelelnie… Nem valami derűs kilátások.

Az sem ad okot a túlzott optimizmusra, ahogy manapság a könyvekhez viszonyul a fölcsöpörödő nemzedék java. 

A Teremtő Ég ne adja, hogy igazam legyen, de néha, borúlátó kedvemben hiszem - eljön még az az idő, amikor a könyvekből fogunk megint tanulni. Amikor csak az olvasás marad a szórakozásunk és egyetlen mentsvárunk, amikor csak a könyvek által nyújtotta tudással kezdhetjük megint újra. 

Akkor majd, egy faggyúgyertya pisla fényénél ez a véleményem mindenkinek teljesen világos lesz.

Pósa Károly 

A következő, VI. rész címe: "Megüssem, vagy ne üssem..." (BIKINI)    

Az előző részeket itt olvashatja - IV. rész 

Meg itt olvashatja: III. rész
És még itt is olvashatja: II. rész
Meg itt: I. rész 

A kontár pedagógus buzgul IV. rész

A Guttenberg galaxis vége?

Még Rejtő figurája, az alvilági Csülök írta naplójában, hogy miután első könyve megjelent, dacára ismerősei unszolásának mégis neki kezdett a második kötete megírásának is. Barátai ugyanis arra unszolták, hogy ne foglalkozzon olyasmivel, amihez nem ért. Beleélhetem magam az útonállóból lett író lelki megpróbáltatásaiba, mert botcsinálta pedagógiai kommentárjaimat időnként hasonló értetlenség fogadja. Mindazonáltal a szíszogó fanyalgóimnak nem mondhatok egyebet – hogy P. Howard klasszikus megállapításánál maradjak -, csak annyit: „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani.” És ez annyira szép mondás, hogy még igaz is.

A könyvet és az olvasást már többször elsiratták. A rádió és a televízió megjelenésekor, aztán a videomagnók korszakában, mostanság pedig a digitális érát mondják a papírosra nyomott szövegek sírásójának. Való igaz: az internet nyújtotta gyorsaság, adatdömping mára alaposan átírta az emberek és a könyvek kapcsolatát. Szokás azt állítani, hogy ami nincs a világhálón, az nem is létezik. Habár erősen sarkított a vélemény, igazságtartalmánál csak a félelmet gerjesztő tartalma az erősebb. Megette a fene, ha hús-vér valónkban kételkedik valaki, csak azért, mert esetleg nem talál bennünket egy közösségi oldalon... 

Nevethetnénk is rajta, ám a helyzet csöppet sem derűs. Óvatos becslések szerint az emberiség idáig leírott szövegeinek kis töredéke, kevesebb, mint 10 százaléka található meg internetes keresés útján! Ne áltassuk magunkat: annak is nagy része szemét... Mégis váltig azt hangoztatják egyesek, hogy ma már diplomamunkát, szakdolgozatot, kisdoktorit, bármilyen tanulmányt csupán a világhálóról ügyesen lemásolt tartalmakkal vígan el lehet készíteni. Nem kétlem, hogy ügyeskedők felületes munkákat össze tudnak tákolni. De az is biztos, hogy az internetre fölkerülő szövegeket is emberek töltik föl, legtöbbször ellenőrizhetetlen forrásokból, elírásokkal, hibákkal terhelten. És még jó, ha nem a rossz szándék vezérelte őket! A hazugság, a hamis információ, vagy a mostanában divatos elferdítés, elhallgatás mind-mind arra intenek bennünket, hogy a hideg levest is meg kell fújnunk, nemhogy a letöltött szövegeket készpénznek vennünk.

A dolog engem kísértetiesen emlékeztet a francia polgári forradalom enciklopédistáira, akik önnön szellemi nagyságuktól megdicsőülve újra akarták formálni az emberi tudás tárházát, és harmincvalahány kötetben betűrendbe szedetten rá akarták a XVIII. század végi Európára kényszeríteni szabadelvű világszemléletüket. Ebbéli megfontolásból sunyi módon Isten nevét még fogalom szintjén sem voltak hajlandóak a gondosan szelektált tartalom közé illeszteni. Meg más sok mindent, amiben nem hittek. Mert ami kimaradt az enciklopédiából, az törvényszerűen nem létezik: gondolta a sok okos. De az emberiség zöme nem rizsparókás szobatudós, hanem gondolkodó, megismerést vágyó halandó, akiket – hál’Istennek – a kételkedés vezérel, ezért nehezebben megvezethetőek. Százfajta módon lehet ellenőrizni egy hír valóságtartalmát. Elég, ha esténként két ellenérdekelt televízió híradóját megtekintjük. Az sem rossz, ha a családi könyvtár ódon szagú lexikonjait is szeretettel forgatjuk. Nem biztos, hogy ami az idei könyvvásár termése, az belbecsben értelmesebb a régebbi kiadásoktól.

Bárhogy óbégatnak egyesek: a könyv a 21. században is őrzi méltóságát. Ha pedig azzal érvel valaki snájdig természetvédő, hogy a papír miatt esőerdőket írtanak, akkor nézzen utána, hogy a számítógépes-nyomtatós korunkban hányszor több papírt használunk fölöslegesen? Régen egy közepes gyár pénzügyi gazdálkodása elfért egy nagyobb formátumú füzetben. Ma: egy nap alatt száz oldalakat nyomtatnak ész nélkül! A rendszer ezt kívánja. A bürokrácia semmit nem egyszerűsödött, sőt! Aki köztünk él, napestig tudna érdekes, vérlázító történeteket mesélni a papíralapú dokumentum-gyártás mizériáiról.

Az is megérne egy külön misét, hogy az elmúlt két-három évtizedben mekkorát és miért esett vissza gyermekeink könyvolvasása? Nincsenek kortárs, a mai generációk nyelvén írni tudó irodalmárok? Nem születnek mesék? Móricz, Benedek, Jókai nyelvezete már idegen, érthetetlen a számukra? Hogy engedhettük meg mindezt idáig fajulni?

De ez legyen egy következő rész tárgya.

Addig viszont: olvasni, olvasni, olvasni... 

Pósa Károly    

A kontár pedagógus buzgul - III.rész

Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Gondolom, többen észrevették már, hogy az újságban megjelenő szerény értekezéseimet rendre az interneten is elérhetővé teszem. Megannyi hozzászólás, vélemény érkezik címemre. Örömmel tölt el, hogy sokan gondolatébresztőnek és reagálásra méltónak találják írásaimat. Az alábbi részben egy már-már hétköznapi – ugyanakkor nekem és remélem mások számára is rendkívül fontos - jelenségről szeretnék néhány mondatot írni. Itt sem kell világrengető új gondolatokat keresgélni, inkább csak az az igényem, hogy végre egy helyen láthassam az ezzel kapcsolatosan összekapirgált véleményem mozaikdarabkáit. És arra biztatok mindenkit, hogy miképpen a világhálón, úgy az Új Kanizsai Újságba is – tiszteljenek meg egyező vagy ellenkező álláspontjuk kifejtésével.

Merni kell. Mert ha bátrak vagyunk - merünk, vagyis merítünk. Láttató a mi nyelvünk! Teller Ede szerint is a magyar nyelv a "gondolkodás gyorsírása".

Az idősebbek talán még emlékeznek rá: volt a tévében néhány pár évtizeddel ezelőtt egy rajzfilm-sorozat. Az volt a címe: Varázsceruza. 

A jó lengyel vagy csehszlovák animátorok egy borzalmas szocialista gombafrizurás szőke kisfiú kalandjait rajzolták meg, amint varázsceruzájával általában bajos élethelyzetekből vágja ki magát. Amit a csudálatos plajbásszal megrajzolt a főhős, az rendre életre kelt, működött és mi – kisgyerekek – gyakran sóhajtoztunk, hogy nekünk miért nem dukál hasonló varázseszköz?

Elmúlt az óta bő három évtized, de még mindig nosztalgiával gondolok erre a rajzfilm-sorozatra.

Fölnőttem és tudom, hogy nekünk nem adatik meg a varázsceruza bűbája.
Viszont azt mélyen hiszem, hogy egy közönséges grafit ceruzával és egy darab papírral, vagy egy csutaknyi krétával a táblán, hasonlóan varázslatos dolgokat teremthetünk. Számtalan ízben tapasztaltam, hogy amikor a szavak megkopnak, amikor ellustul a gyermekkorú közönség meg-megfáradó értelme - minden hókuszpókusznál többet ér egy gyors skicc magyarázat közben.

Fölrázza a szendergőket is. 

Megbolydul a hátsó pad.

Odatapadnak a rajzra, megnyílik a fantázia nagykapuja.

Néhányan megnevetik. Játékosságot lop az esetlegesen komoly téma légkörébe. 

Mert az előadó – pont tudásának és előadói mivoltának köszönhetően – általában (az esetek többségében, és mindig tisztelettel emlegetem a kivételt!) kimagaslik, „kinő” az őt körülvevő hallgatóságból. Ez már csak így van. 

A katedrán állni egy emberes küzdelem. 

Ezért aki magyaráz, tudásanyagot ad át egyedi méltóságában mintegy „lebeg” a hallgató többség fölött.   

Ám a nagy cseh filmrendező – Jirí Menzel – szerint óvakodnunk kell a túlzott méltósággal viselkedő embertől, mert az olyan ember, aki olykor nem nevettet és maga sem tud nevetni, az a közönség számára hamar hiteltelenné válik. 

 Ha rajtam múlna, az összes tanító embert olyan – divatos szóval – tréningekre küldeném, ahol színinövendékek előadói, rendezők, dramaturgok mesélnék el, miként kell gesztikulálni, a hangunkat hordozni, kilépni a padok közé, fölemelni a szemöldökünket vagy suttogóra fogni a mondandót. Mikor van ideje egy viccet elsütni, hogy nézzünk a gyengén felelőkre, van-e koreográfiája egy bő félórányi előadás élvezetesebbé tételének?

Ebbe a körbe tartozik a gyakori rajzolgatás kérdése is.

Ha nagyon dühösek vagyunk, mert értetlenkedik valaki, akkor általában epés hangon tesszük föl neki a kérdést: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?

Jó tanácsként – ha elfogadható tőlem – azt kérném, hogy amennyiben egy mód van rá, akkor rajzoljuk le mindenképpen. 

Nem véletlenül sűrűn illusztráltak a kisgyerekek tankönyvei, a meséskönyvek, a verseskötetek. Ha már egyszer olyan a világ – mint írtam az előző részben –, hogy a vizuális nevelést, a kézi rajzot és általában a képi világ teremtését és megértését hanyagolja az oktatás jelenlegi rendszere: szerezzünk örömöt és lopjuk bele az utánunk lépdelők lelkébe a rajz által életre kelő képzelet élményét.

Tudom, hogy nem lehet mindenki, aki magyaráz született rajztehetség.

De a pálcikaemberek látványa, az óvodás színtű házikó kéményére cifrázott füstcsóva is mindig fölér egy Walt Disney-s figura bájával, ha kellő szeretettel, beleérzéssel és örömmel kanyarították a táblára. 

Olyankor – éppen a rajzocska firka-jellegének köszönhetően – szembesülhet a gyerek, a diák, a hallgató azzal, hogy az előtte álló pedagógus, előadó, szülő, vagyis fölnőtt: ugyan olyan hús-vér ember, mint ő. Tökéletlenségéből adódóan szükségképpen ember. 

Humoránál fogva  pedig – emberi. Ezért szerethető.

És ha ezt az emberi arcunk mutatjuk nekik, mosoly és hála lesz a közönségünk tekintetében.

A következő rész címe: Irodalmi könny(v)ek

Pósa Károly          

A kontár pedagógus buzgul - II. rész

 Hál’Istennek nem maradt reakciók nélkül induló traktatus-sorozatom első része. A jobbára dicsérő vélemények mellett be-behallatszódtak ama bizonyos suszter nyitott műhelyablakán a szirénhangok is. Általában azoké az egydimenziós embereké, akik nem a tartalmat kifogásolják, lévén ahhoz hozzászólni - sem szakmailag, sem elvi szinten - nemigen tudnak, ezért inkább indulatból, közéleti meggyőződésből van huhoghatnékjuk. De mivel tudjuk, hogy a lelátóról bekiabálás, és az anyázás az ellendrukker-kultúra része, az érvek általi meggyőzés pedig a normális párbeszédé – és bátorkodok ebben az utóbbiban bizakodni -, írom tovább véleményemet, abban a hiszemben, hogy rajtam kívül a túlnyomó többség ugyanezen vagy hasonló állásponton van.

  „Kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak

Sosem szerettem a gyűléseket, lett légyen szó annak bármilyen fajtájáról. 

Pedig néha tanulságos végigülni egy-egy fárasztó napirendekkel megtűzdelt ülést. 

Ilyenkor boldog-boldogtalan fölszólalhat, vég nélkül nyújthatja a semmit. 

Ám időnként akad gyöngyszem is a sok bürokratikus szócséplés között. Ilyen máig ható élmény volt az, amikor egy gyűlésen – a jellegét, a helyét és az idejét inkább fedje jótékony homály – egy fölszólaló, a pedagógiában járatos emberként azt fejtegette előttünk, hogy léteznek kiemelt és nem kiemelt tantárgyak.

Az összejövetelnek már régen vége volt, mindenki mellett a nap is lenyugodott. 

Csak én néztem mélázva a csillagos eget, miközben próbáltam megfejteni mi tartozik a fontos és mi a kevésbé fontos tantárgyak közé? 

Ismerve a közvélekedést, kétségem sem volt afelől hogy preferált tantárgy alatt a matematikát, a fizikát-kémiát-biológiát, a nyelveket és jó esetben a történelmet-földrajzot kell értenünk. A többi per tangentem, ahogy mondaná a klasszikus latin. Vagyis: mellékesen említhető. Ebben a fölállásban kicsit lenézett, lekezelt. Amolyan töltelék szerepet betöltő. A futott még kategóriába tartozó.

Még mielőtt vérig sérteném az összes zene, képzőművészet, testnevelés, technika, és bármi egyéb szakos tanárt: álljunk meg egy polgári szóra!

Érteni vélem én, hogy a mai világ követelményei – vagyis pardon! – a folyton reformálódó oktatási koncepciót kiagyalók szerint fajsúlyosabb értelmet nyer az egzakt tudományok tanítása és minden egyéb ezeknek alárendeltjeként kezelendő, az alsóbb polcokon található. 

Csakhogy! 

Ki merné most azt állítani, hogy a már említett kései-antik hagyományokban gyökerező hét szabad művészet elvei és gyakorlata mentén szervezett oktatói-nevelői munka kevésbé értékteremtő és hasznos lett volna? Hisz évszázadokon, de inkább évezredeken keresztül pont az vitte tovább az emberiség jövőjét, hogy olyan szellemiséget és gondolkodókat nevelt, akiket mai léptékkel mérve is becsül a tudomány és a művészet.

Mik a hét szabad művészet alappillérei?

A grammatika (nyelvtan), a retorika (a gondolatok választékos kifejezésének tudománya), a dialektika (a gondolatok logikus kifejtésének elsajátítása). A csillagászat mellett aritmetikát (számtant) tanultak az ifjak, amelyhez a geometria (mértan) és a zene egyenlő súllyal párosult. Mindezek a tantárgyak szervesen egybe illeszthetőek voltak, kiegészítették egymást és az emberré faragás sarokköveiként kezelték őket. Testi és szellemi neveléssel együtt az erkölcstanra fektették a hangsúlyt.  Aligha véletlen, hogy ma például egy zeneórán naplóba írt egyes osztályzat kevésbé rendíti meg a szülőt és gyermekét, mintha ugyanezt az elégtelent mondjuk angol nyelvből kapta volna…

Ma, amikor gyermekeink szókincse pár száz szóból áll, amikor köszönni sem igen tanulnak meg, mert félszegek maradnak: nem lenne-e fontos úgy beszéltetni őket, hogy megnyíljon az értelmük? 

Verseket alig tanulnak, meséket nem hallgatnak. 

Fantáziájuk szegényes, mert a televíziós rajzfilmeken nőnek fel és nem rajzolják le a világukat. 

Hány és hány alkalommal éltem meg a szégyent, hogy középiskolát, gimnáziumot végzettek alig-alig ismernek magyar népdalokat. Tábortűznél, vacsora után nem énekelnek. Még jó, ha egy-két muskátlis nótát úgy-ahogy megjegyeztek. 

Kodály népeként éghet az arcunk, hogy egyik legféltettebb kincsünket hagyjuk veszni: a magyar népdalt. Évezredes hagyományunkat.

Csak az tudja becsülni a háztartástan, vagy a műszaki nevelés jótékony hatását, akit már ajándékozott meg gyermeke a saját kézimunkájával, esetleg odahaza evett a nebuló szerény egytálnyi főztjéből. Minden színötös bizonyítványnál többet érnek ezek az apró örömök, mert általuk látjuk értelmét annak, hogy gyermeket vállaltunk. Meg tudná szeretni a kerti munkát is úgy, ahogy a matematikát megismeri. Ha a fizika mellett azt is megtanulná, hogy a színek szépsége, zseniális festményeket feldolgozva micsoda páratlan élménnyel gazdagítja majd képzeletét.

Ha a számok és grafikonok összefüggésében megérthetné a versek zeneiségét és a dallamok összjátékát.

Ha lenne akarat a tanulás és az ismeretszerzés megszerettetésére, kapcsolat a „kiemelt” és „nem kiemelt” tantárgyak között. 

Ami sajnos ma van, az többnyire egy teljesítmény-centrikus, rideg, embertelen és végső soron gyermeknyúzó gyakorlat. Gyermekeink érdekében rajtunk áll, hogy változtatunk-e rajta.

Mert ha így marad, pár száz év múlva nem biztos, hogy az általunk ismert középkort fogja majd az emberiség, a „sötét” jelzővel illetni. 

A következő rész címe: Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?! 
Az előző részt ide kattintva olvashatja!

Pósa Károly

A kontár pedagógus buzgul - I. rész

Régtől fogva motoszkált már bennem az ötlet, hogy elindítok egy heti rendszerességgel jelentkező rovatot, amiben megkísérlem közérthetően leírni saját gondolataimat, a csöpörödő gyermekeinkkel kapcsolatos észrevételeimet. Az oktatás-nevelés kérdéseire keresgetnék adekvát válaszokat - vagy csak egyszerűen igyekszem majd megfogalmazni a mostanság mind sűrűbben fölmerülő kételyeimet, hátha mások is hozzám hasonlóan vélekednek. Hisz szülők – apák és anyák – vagyunk mindannyian. Naponta szembesülünk a reánk meredő kérdőjelekkel, amelyek mind-mind az általunk fölvállalt szülői szerepünkből adódnak. Hatványozottan igaz ez azokra, akik hivatásuknál fogva is a gyermekeink nevelésére kötelezték el magukat. Mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, szeretném leszögezni, hogy míg e sorokat írni fogom – a címben föltüntetett módon –mindvégig olyan suszternak tudom majd magamat, aki a kaptafa mellől ki-kitekinget a műhelye ablakán, de a saját eszére hagyatkozva értelmezni próbálja maga körül történéseket, másokat, jelenségeket: vagyis az egész teremtett világot. És ha árjával olykor meg is bököd valamit-valakit, szándéka őszinte lesz, és jóindulata megmarad.

Lesz itt (s-)írás?

Indiana az USA 19. tagállama. Hat és fél millió lakosával nagyjából a mai Szerbiához hasonlítható. Fővárosa híres az indianapolisi autó- és motorversenyekről. 

Mínuszos kis hírként olvastam róla tavaly, miszerint 2011 nyarán ebben az államban a helyi politikusok úgy döntöttek, hogy beszüntetik az iskolákban a folyóírás tanítását. 

Helyette a diákgépeltetésre szavaztak. Merthogy az inkább megfelel a mai kor elvárásainak. 

Nem kell szidni a derék – bár kétség kívül elég hülye – honatyákat, hisz az Egyesült Államok másik 40 államában sem erőltetik már a kézírás elsajátítását. Tessék-lássék még fogják a gyerekek a ceruzát, de néhány éve a billentyűzetet részesítik előnyben az oktatási intézmények. Nem követelmény megtanulni kézzel írni.. Kicsit teherként élik meg a pedagógusok, hogy a tanulók papíron, vonal-vezetve tanulhatnak írni, de azért még rendelettel nem tiltják a régen bevált módszert. 

Még nem.

Kit kéne szamárpadba ültetni? A gyerekeinket, vagy a törvényhozókat?

A rendőrviccek óta tudjuk, hogy az írás és az olvasás nem föltétlen függ egymástól. 

Lehet úgy olvasni tudni, hogy a betűírás tudományát nem ismeri valaki. 

Ám gondoljunk bele: nem éppen mindegy, hogy valamit a kezemmel, az ujjaim, a csuklóm mozdulatainak a finom összhangjával teremtek-e meg, saját magam kénye-kedve, természetem, lelki állapotom szerint rajzolva a betűhalmazokat, szavakat, vagy személytelen gépi billentyűket nyomogatva hozok létre szabvány kinézetű szöveget. 

A tasztatúrát ütve olykor kijavít a gép, aláhúzza az oda nem illő részeket, elütött betűkre, helyesírási hibákra figyelmeztet, szószerkezet módosításokat, mondattani vétségeket korrigál. Odafigyelnünk alig kell, hamar hozzászokunk a kompjúter kínálta mankóhoz, agyi kapacitásunk így majdnem nullán nivellál. A diákok gépelése egyfajta favágó mechanizmussá silányul, szemben a ceruzával, vagy – urambocsá’! - tollal kanyarított írásra, ami igazi szellemi kihívás, és ahol a belbecsért és a külalakért egyaránt felelősek vagyunk.

Kalligrafikus írásnak nevezik azt, amit a távol-keleti kultúrák mind a mai napig tanítanak a gyerekeiknek. Kínában, Japánban kötelező kézzel, ecsettel vagy tollal írni, mert évezredek alatt rájöttek arra, hogy a közös nyelv mellett a közös írás erősíti a közösségi tudatot. Önfegyelemre, kitartásra ösztönöz. A kisgyermeki agyban rögzül a finom részletekre való odafigyelés képessége. Az izmok elsajátítják a mással nem pótolható cizellált mozgás gyakorlatát. Nem utolsó sorban olyan, a harmóniára nevelő képességek birtokába kerül a kézírását tökélyre fejlesztő ember, amit az élet más területén is használni fog. A finom csuklómozdulatoknak köszönhető a hangszeres muzsika iránti adottság, az apróbb tárgyak összeszerelése, a kézimunka – hímzés, varrás, netán kötés vagy horgolás elsajátítása: és – igen – még a simogatás minősége is. 

Nem beszélve a rajzolásról, festésről, amit egy későbbi részben szándékozok taglalni.

Nem csak a távol-keleti példák, hanem nagyszüleink, dédszüleink igaza láttatja a kézírás tanításának szükségességét. 

A régi hagyomány szerint még az inasiskolát végzettek is cirkalmazott sorokat róttak, mert a szakma mellett beléjük nevelték az írás pedantériáját. Nézzük át eleink megsárgult okiratait, levelezésüket! Olyan vonalvezetésen, tiszta kézjegyű betűvetésen ámulhatunk, amit ma már műszaki főiskolákon sem tanítanak!

Bizonyos, hogy mára a helyzet összetettebb. 

Megváltozott a világunk. 

Nosztalgiával gondolhatunk a hajdan talán csak lúdtollal írott, szabatosan fogalmazott mondatokra, de tudván tudjuk, hogy az a kor már nem jön vissza. Van helyette ékezetek nélküli sms, központozásból „szmájli”, és kicsontozott, híg internetes-kommunikáció.

Ettől már csak egy ugrás az ikszek vagy keresztek világa, ahol nevünket sem kell tudni aláírni. A szöveget sem muszáj érteni. Mint a bíróságon gyakorlat, hogy peres ügyekben, a jogi bükkfanyelvet beszélő ügyvéd segít ki bennünket, úgy a nem túl távoli jövőben lehetőségként fönnáll, hogy valaki írni és olvasni tudó magyarázza majd el gyerekeinknek az eléjük tett írást.

Az emberiség átélt már ilyen időszakot. Középkornak hívták.

De ezek már orwelli mélységű gondolatok, aminek beteljesülését, ha el szeretnénk kerülni, üljünk le gyerekeinkkel, írjunk, rajzoljunk velük. 

Vezessük, és szeretettel fogjuk kicsiny kezüket. Ha eleink - onnét túlról - ránk tekintenek, teljen örömük bennünk.   

Pósa Károly   

A következő rész címe: "Kiemelt" és nem kiemelt tantárgyak