NAPLÓ - 126.

 

Ez az idő olyan, mintha folyton adni akarna, pedig valójában elvesz. Logikát nem kell keresnünk benne. Pusztán az ösztöneinkre hagyatkozhatunk. Hovatovább háborús szelek dúlnak, és ebben a világméretű homályt hozó szélviharban tisztaságot, átlátszóságot aligha találunk: helyettük egy még sötétebb jövő rémképe riogat bennünket.
Régi szép idők! Mikor még Pinocchionak csak két gonosz szélhámossal kellett szembesülnie! Ma a mesebeli Macska meg a Róka klónozott seregei kártékonykodnának mindenütt…
Figyelem, ami zajlik. Nem tetszik.
Az értékvesztéssel együtt jár a mára szinte divattá váló történelmi emlékezetvesztés is. Gondolom, akik ezt az ördögi sípot fújják, azok szerint tartós állapotra kell berendezkednünk: egy olyan világra, amin már javítani sem érdemes, lévén az alapjainál elrontott, akár egy fuserül megépített vidámparki elvarázsolt kastély. Kívülről látványos, színes, impozáns épület. De a működtetője régtől tudja, mekkora gondok vannak vele. Hogy a ház szerkezete napról-napra roggyan, hogy felvizesedett minden fala, a tető pedig már egyenesen életveszélyes. Omladoznak a tornyok. Ezt a csillogó palotát a patkányok szétrágták. A helyiségeket eluraló dohos szagot a légfrissítő ordenáré, pacsuli illata még csak-csak elfödi, ám a jó orrúak így is érzik a bomlás bűzét. Az értő szeműek pedig – akik valaha építettek, akiknek van valós tapasztalatuk – látják is a repedéseket, a kontár munka, vagy a hozzá nem értés és a hanyagság következményeit.
És a megkergült világunk vidámparkjában szakadatlan üzemel az Európának nevezett elvarázsolt kastély, ahol semmi sem az, ami egyébként annak látszik.
Jegyeket váltanunk rá szinte kötelező. Bérletesek vagyunk, elkeserítő belegondolnunk.
Bemegy az ember ebbe a nyikorgó aljazatú, hullámzó, vagy ide-oda csuszingáló padlójú, vakolatát vesztett tákolmányba, belenéz a homorú, torz pofákat mutató, idomtalan „varázstükrökbe”, amik mellett egy-egy fölvigyázó öltönyös gazember azt ecseteli ékes szavakkal, hogy sohasem a szemünknek kell hinnünk, hanem a groteszk tükörképeknek, mert azok láttatják az igazságot. Mindez persze nonszensz. A látogatók zöme pontosan tudja, hogy a drága belépőjegyéért odabent megvezetik: hamisság, becsapás, mesterkélt ábránd az egész vircsaft, csak haladjunk, haladjunk, mihamarabb legyünk a kijáratnál, míg ránk nem szakad az egész kóceráj. Az emberek ugyanis – ellentétben a működtetők alapgondolatával – nem ostobák. A tömegek zsigerből elutasítják a szemfényvesztést. Mert más az, amikor az utcai bűvész kalapja előtt ötpercnyi időre megállunk bámulni, nevetgélni. És merőben más, amikor „szórakozás” ürügyén kordába terelve hajtanának be bennünket, agymosásra. Amolyan groteszk, cafrangos, rózsaszínű hodályba, ami valójában kutyaszorító, ahol még a menekülő útvonal tűzlépcsője sincs szavatolva. Éppen emiatt mára a legtöbb embernek földerengett, hogy a vidámpark részvényesei szerint nem léteznek tények, csak vélemények vannak, amelyeket aztán tényként ráerőszakolnának mindenkire. Hogy meddig feszíthető ez a húr, nos, azt nem tudom. Ha netán valaki abban a jámbor illúzióban ringatná magát, hogy majd magától eljön egy élhetőbb világ: jobb, ha tőlem tudja – nem fog. Még hosszan fogjuk hallgatni, tűrni, hogy a lent az valójában fönt van. Hogy a fehér az igazából betegesen kifakított fekete, hogy a szerelem szépsége nem a szívben, hanem csak a vastagbél tájékán foganhat meg, hogy lényegében az áldozat a hibás, amiért azzá vált, a bűnös pedig valójában ártatlan, és voltaképp ő a társadalom áldozata, vagyis, konklúzióként: mi, a vétlen többség tehetünk arról, amiért lopni, csalni, ölni kényszerült a szegény rablógyilkos, kérjünk tőle elnézést…
Mindennek ellenszere? Szerintem hamarosan egy fordított revolúcióra lesz szükség. Egyre több ellenforradalmár fog születni. Iparkodok egy lenni közülük. Eddig is belefért az életembe: eztán meg éppenséggel olyan szükségszerűvé válik, hogy a túlélés záloga lesz. A társadalmi rend iránti igény napról-napra fokozódik. A dacos reakció még nem váltott ki erőszakot. Még nem. De nem vagyok biztos benne, hogy ez így is marad. Addig is, míg Platón álma megvalósulna, hogy a világot filozófusok irányítsák, ne pedig az elvarázsolt kastély jegyüzérei, és a horror park fő részvényesei: el kell vonulni, tanyára. A rókáknak, őzeknek, a feketerigók énekének még lehet hinni. Emezeknek? Pfff…    

Pk

VALAMI ÁMERIKA

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 20-án, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Most, hogy közeleg a nagy nap, hírlik megint nem maradunk cirkusz nélkül. Szombaton Belgrádban feministák által összegründolt demonstráció készülődik. A harcias amazonok az össz szerb civil szervezetet khm… utcára hívták. Kicsit profánul hangzik, tudom, de mit csináljak, ha igaz? Vagyis, rosszul mondom. A szervezők természetesen csak a velük egy követ fújókat, az egy hullámhosszon csápolókat várják a csatába. Mindenek előtt az ilyen-olyan jogvédőket, a homoszexuális csoportok érdek-képviseleteit, a cigánysággal foglalkozó szervezeteket, a migráció támogatóit, a minden színskála zöld ügyéért élőket-halókat, a fehér, fekete, sárga és drapp emberek egyenjogúságáért aggódókat, a média munkatársait, a baloldali szakszervezetek tagságát, és általában azokat a polgárokat, akik lelkesednek a szabadelvű nézeteikről elhíresült mozgalmak célkitűzéseiért.

Szabadosság, testiség, egyen-lőrés elvtársnők!

A megmozdulás címe is telitalálat: Nők menete a fasizmus ellen… (Ženski marš protiv fašizma) A legbájosabb mindebben, hogy a lázadozó hölgyek által összetrombitált kompánia nem holmi háztáji, „intimus privát”, kisüsti szerb fasizmus miatt fog ágálni, hanem – olvasva itt erősebben szorítottam a székem karfáját – az amerikai fasizmus ellen! Ugyanis 2017-ben már ilyesmi is van, és veszélyes, és tüntizni muszáj, és nehogymá’.

Pestiesen szólva: nem semmi. Még alszunk néhányat, aztán itt egy vadonatúj D-Day. Ezek a nőnemű deszantosok Normandia után a Knez Mihajlovan megint a vérüket akarnák ontani az amúgy jelentéktelen, elhibázott sikerként elkönyvelt, és kicsit homokos Obama-partszakaszért… Hát: No pasaran elvtársnők! Az elképedéstől nagyra tátott szánkra tolul a kacaj.

Nevesítve: a sikítófrász az USA éppen beiktatandó új elnöke ellen dagad. Merthogy a szerbiai asszonypajtások úgy döntöttek, szolidárisak lesznek az amerikai nőkkel. (Sestro & Sisters. I think this is the beginning of a beautiful friendship.)

Mint köztudott, január 21-én a Nagy Vízen Túl elszabadul a pokol. Donad Trump beiktatását követően Vladimir Putyin fogja kézi vezérléssel az USA népét egzecírozni, nem iható többé viszki, csak vizespohárnyi vodka, olyan se lesz, aki belelovagol a hollywoodi naplementébe, Orbán Viktor a Fehér Ház gyepén zsebre dugott kézzel fogja kirugdalni a rózsaszínű árvácskákat, sosem kerül nyilvánosságra ki ölte meg a Holt-tengert, és Meryl Streep is elteheti a száját a nagy filmszerepektől, felnőtt-pelenkában végzi a díva, mint a szíve csücske, a csúfos vereségébe belebetegedő inkontinencia  inkompetencia nagyasszonya. Atyaúristen mi következhet még!

Álmomban sem hittem volna, hogy eljön az idő, amikor Belgrádból lesz muszáj aggódni a baráti USA hogylétéért. Az is megérne egy misét, hogy olyanok szponzorálják ezeket a csődületeket, akik jobb helyeken, normálisabb országokban krumplit se válogathatnának, ha nem akarnának a népek folyton folyvást csak rohadt krumplit enni. Mégis: nálunk, meg odaát is működtetik a liberális rettegdét. Hogyhogy nem – alanyokat, védenceket, ápoltakat mindig találnak hozzá.

A félreértések elkerülése végett: a hivatalból rettegőknek, a kínjukban hiperaktív közszereplőknek nem föltétlen Donad Trumppal, a sokat szidott ellenfeleikkel, még csak nem is Orbánnal, illetve a magyarokkal van bajuk. A mára levitézlett szabadelvű ideológia immáron a gyakorlatban is bizonyítottan, kimutathatóan, a nácik – kisebb mértékben a régi kommunisták – kiválasztott módszereit, technológiáit, kommunikációs paneljeit használja.

Ellentmondást nem tűrő módon azt állítják magukról, hogy ők a szabadság, a progresszió, a művészet, a tudomány, a haladás. Ők a megtestesült modernitás. Szerintük csak ők tudják és értik a világot, meg a mindenség folyamatait.

Az a tény, hogy a valóság nem hajlandó idomulni az elképzeléseikhez, csak azért van, mert az emberek nem eléggé érettek…

Igen. Nem nőttünk még föl a feladatokhoz, szemben a kiválasztottakkal, akik helyettünk is felelősséget viselnek, éjt-nappallá téve pozíciót, vezető szerepet vállalva gondoskodnak szegények arról, hogy az univerzum mindig az őáltaluk toldozott-foldozott ideológia mentén valahogy megmaradjon.

Így történhetett meg, hogy a dolgozó, egyszerű, békességet és nyugalmat vágyó  emberek széles tömegei helyett Szerbiában és az ex-jugoszláv utódállamokban a régi, jugoszláv, titoista időkben szocializálódott elit új célcsoportja a hozzájuk hasonlóan félhülye, de ambiciózus, a helyét, az identitását nem találó fiatal értelmiségi – zömmel bölcsész – lett.  Az ő szívük kiadó volt. A lelküket könnyedén megnyerték a gender-ideológiával, a migráns-simogatással, a végtelenített integrációs modulokkal, a kóbor kutyák szeretgetésétől kezdve az atomenergia elutasításán keresztül a veszett neohippi életszemléletig. A küldetéstudatukba belekergültek listája hosszasan sorolható lenne.

Az sem titok ma már, hogy az ilyen tömörülések, közösségi oldalakon szerveződő csoportok, civilként föltüntetett, valójában politikailag motivált társaságok a hangzatos szlogenek mögé bújva, ám mindenféle tartalom, tagság, statútum nélkül hovatovább szoftveresen készülnek. Megvan a fröccsöntött műanyag minta. Rárakják a pár milliméternyi demokratikus púdert, indítás képen pár nagyon jól hangzó vezérgondolatot szajkóznak a médiában, és ha netán lankadófélben a revolúció buzgalma, jól bevált, borítékolhatóan balhés megmozdulást szerveznek, hátha elsírhatja a szájuk, hogy Szerbiában verik a négereket, Koszovó meg Amerika elidegeníthetetlen része. Vagy fordítva.

Ennek az egész liberális vircsaftnak kicsit amolyan „álmodjkirálylány” íze van. Csuda-e ha egyre többen nem kérünk belőle még egy tányérral? Mindazonáltal én velük szemben is megengedő vagyok. Megértem, ha valaki még szimpatizál velük. Nem titok: családi okok, meg egyebek miatt, én is szimpatizálok az értelmi fogyatékosokkal. Kivéve akkor, ha ők akarnak döntési pozícióba kerülni, ha azon igyekeznek, hogy a saját érdekeik szerint instruáljanak engem, vagy ha netán azért kapadoznának, hogy rajtuk múljon egy egész ország sorsa.

NAPLÓ 25.

„Aki túl hangosan és túl gyakran kukorékolja a saját nevét,
azt a gyanút kelti, hogy szemétdombon áll.”

„– Tudod, te ló: arról régen letettem, hogy engem megértsenek. Vagy nekem te, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas kicsi. Kanca, kutya, pocok, tyúk. Ennyi. Olyanoknak már nem hiszek, akik két talpon állnak a földön. Kivételt képeznek a hó alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha a fagyott földön is átlátnának. Nézzük egymást. Beszélnek hozzám. De mással alig akad közös nevező. Nem érdekel.

Az emberek önzőek. Ez a lételemünk. Ilyen a természetünk, ezért számítunk embernek. Önzőségünk egyik föltétele annak, hogy az érdekeinket maradéktalanul érvényesíthessük. Még a jézusi tanítás is kiemeli, hogy a szabad akaratunk elnyerésekor váltunk egoistává. Döntéseket muszáj hoznunk, amik befolyásolják a sorsunkat. Egészséges tudatú meg nem szokott önmaga kárára dönteni. Hát: önzülünk, ha kell, ha nem. Így már mindenre akad magyarázat. Szakszóval, némileg finomítva, énközpontúságnak is hívhatjuk e jelenséget. Nincs kivétel alóla. A legmegveszekedettebb emberbarátok, a másokon mindig segítő jó lelkek, a humánum fölkentjei is mind-mind valahol tanúbizonyságát adták már annak, hogy az önzés halványan, alkalmanként, de ott munkált bennük. A nagy emberek is esendőek. Jónás próféta a cethal gyomrában kesergett önnön sorsa felett. Calcuttai Szent Teréztől, Mahatma Gandhitól, vagy a megboldogult János Pál pápától szerényebb halandókat keveset ismert az emberiség. Ugyanakkor az ő önzőségük a küldetéstudatukban gyökerezett. Ami fölülírt minden hozzájuk kötődő dolgot, tettet, ideált és valóságot. Ami ezzel együtt nemhogy bocsánatos bűnnek sem számít, hanem napjainkig kirívón szent elkötelezettségként tiszteli a világ. Érezzük: ha belegebedünk sem sikerül a lábuk nyomába lépnünk. Hát csak bámuljuk és becsüljük őket, noha ki-ki a saját maximája szerint igyekszik egy-egy féltéglát hozzárakni a nagy műhöz. Van egyébként másmilyen is. Aki folyton igazodik. Az a fajtájú, aki inkább beolvad, de a téglányit is sajnálja beilleszteni a közösbe. A vakolatban lapít száz éve. Lelkesen bólogat. És hittel vallja, hogy a szabadkai városháza épülete inkább szüleménye a rongyrázásnak, mintsem egy nagyszerű kor lenyomata. Szerinte a Monarchia robbantotta ki a nagy háborút, hogy utána Gavrilo Principet tüdőgyulladással kínozhassák halára a börtönben. (Nemhiába: szobor is jár a mártírnak!) Bácska mindig Szerbia része volt, Sándor király mindeközben virtigli reformernek számított, a diktatúra pedig főleg Budapesten manapság tombol, nem akkor. Újvidék visszafoglalása után ezernyi magyar hóhér kegyetlenkedett, okot adva az 1944 telén megesett igazságos revansra, amikor majdnem minden településen félfalunyi kíméletesen masnira drótozott kezű  háborús bűnöst volt muszáj likvidálni. Ízlésesen, udvariasan agyonverve, a Tiszába lődözve. Rá pár évre a bácskai parasztok maguk tépték ki a bajszukat, majd lelkesen söpörték a saját padlásukat. Elhitte mind a testvériség-egységet. Tito Goli Otokon üdülőparadicsomot szervezett, és a politikai foglyokat Brioni szigetén zsalugáteres villák várták. Moša Pijade halála előtt meggyónt, Edvard Kardelj pedig áttért zsidó hitre. Tavaszi szél vizet árasztott Csernobilban, Koncz Zsuzsa jó énekes. Milošević volt az utolsó, aki Jugoszlávia egységét akarta, a mostari híd meg azért omlott össze, mert évszázadok alatt elöregedett. Daytonban asztallábakhoz láncolt küldöttségek írtak alá, Hágában pedig gázkamrákba terelték a Balkán legnagyobb államférfijait. Most demokrácia van, a népakarat érvényesül. A világ élhető, egyre szebbek a kilátásaink.

Hiszi, vallja lelkesen az a sok vakolatarcú. A falba simulók. Pocsolyaszemük akár a szatyorban felejtett halé. A szaguk is olyan. Egy döccenőre sem akarnék velük egy légtérben maradni. Leírni leírhatóak, mégis jobb szeretem az ilyesféle alakokat, jelenségeket megrajzolni. Elvégre karikatúrák. Torzak. Pofázmányuk elnagyolt gúnyrajz. Egyenként is olyan szörnyűségesen visszataszítóak, hogy a belső űrmértékük rondasága fölülmúlja a külvilágét. Emiatt visszájára fordítható a szívük, belük, lépük és mindenük.

Kész szerencse, hogy nagy ritkán, ha gyerekeket látok és rajzolhatok, azt tapasztalom: még hiányzik belőlük mindez. Sarjad bennük legbelül más is.

Azt kéne vigyázón megtartani.”

                                                                                Pk           

DANKE MUTTI!

Az ókor - talán leghíresebb - uralkodónője Kleopátra volt. Mindenki ismeri a történetét. Előbb csókos babája lett a tőle harminc évvel idősebb Julius Caesarnak, majd annak halála után Marcus Antonius ágyába bújt. Így szerzett magának védnökséget és megszilárdította a hatalmát. 

Az események azután tragikus véget értek és a hajdani dicső Egyiptomi Birodalom maradványa is – immáron az utolsó fáraó(-nő) nélkül, akit egy áspiskígyó mart a másvilágra – szó szerint a rómaiak ölébe hullott. 

Régi ez a história. 

A jó Krúdy óta tudjuk, hogy a történelem fordulataitól csak az asszonyok titkai kifürkészhetetlenebbek. Hatványozottan igaz lehet az állítás, ha a politikában ténykedő asszonyokról van szó. A már említett ókortól napjainkig számos nőt jegyez az emlékezet, akik uralkodóként, majd később államok vezetőiként sikerrel irányították a rájuk bízott országokat. Hatalmuk csúcsa – mai szemmel vizsgálva is - egyúttal az általuk igazgatott birodalom fénykorának számított, illetve az irányításuk alatt népeik sorsa felvirágzott. Hadd ne soroljam Erzsébet, majd Viktória királynét, Nagy Katalint és Mária Teréziát, vagy az időben kicsit közelebbi mintákat: Golda Meir-t, Margaret Thatchert. 

És most nem térnék ki azon hölgyek, asszonyok hosszú listájára, akik anyaként, gyámként, szeretőként, ágyasként vagy pusztán hitvesi minőségükben beleszólással bírtak a mindenkori államirányítás folyományába. Nagyon valószínűnek tartom, hogy jóval több volt a ráhatásuk, mint azt bárki föltételezni merné. Nem újdonság, hogy Elena Ceausescu kantáron vezette a Kárpátok Géniuszát, és gondolom Peron elnök úr is csupán lábjegyzet maradt volna egy unalmas korrajzban, ha máig nem örvend népszerűségnek a bájos Eva Duarte – azaz Evita mítosza, meg az az ostoba musical.

Elcsépelten megismétlődő vélekedés, hogy a női empátia, a nők finomra hangolt belső világa sokkal alkalmasabbá teszi őket arra, hogy bonyolult ügyeket lerendezzenek.

Teszik ezt könnyedén, olykor csacsogva, olykor rájátszva, ezerféle asszonyi praktikával fölvértezve. Mindeközben saját jól fölfogott érdekeiket úgy érvényesítik, hogy a másik erről csak hosszú idő után szerez tudomást. Rend szerint túl későn. Vagy a legrosszabb esetben sohasem. Házasságban élő férfitársaim egytől-egyig igazolhatják: nem légből kapott dolgokat írok... Éppen e körmönfont képességükkel ötvözött földhözragadt alaptermészetük miatt sokan bíznak abban, hogy az egyre szaporodó női politikusok fogják jobbá tenni a fonákjára fordult világunkat. (Nem a Szabó Bernadettekről, Kunhalmi Ágnesekről beszélek.)

Példának okáért manapság igazi divat lett Angela Merkelt nem csak némethon elnökének, hanem az Európa Unió legbefolyásosabb vezetőjének tisztelni. 

Szó se róla: tényleg nagy felelősség nehezedik a vállára, ami – a lakodalmas nótát parafrazálva – a nézésén, meg a járásán is meglátszik. 

Amúgy üde színfolt az európai politika színpadán, bár ha megengedik - én a horvát elnök-asszonynál lengetném be a tízes táblát. Utóbbi fürdőruhában (Lásd a lenti képet!) összehasonlíthatatlanul jobban mutat, mint Németország vezetője lány korában meztelenül, a hírhedett napfürdőző képein (Lásd a fönti képet!). 

De még mielőtt férfisovinizmussal vádolnának, gyorsan le kell szögezni: természetesen a külcsín mit sem ér, ha a Német Szövetségi Köztársaság potenciálját kell összemérni horvát szomszédaink teljesítményével. A Vegetának akad tanulnivalója a Dr. Oetkertől. 

Ezzel együtt Merkel asszony legendás aurája mintha az utóbbi hetekben fakulni látszana. Először az a ríva fakadó palesztin iskolás kislány, akit úgy vigasztalt meg, hogy az arab fruska királykisasszonyból menten gonosz boszorkává változott. 

Aztán meg itt a minapi eset! Még most is ingatom rajta a fejemet… 

Hadd éljek újfent egy népmesei toposszal: Frau Merkel oly módon nyilatkozik a szír bevándorlókkal kapcsolatosan, mint az okos lány, akinek hoznia is kell, meg nem is; mindeközben legyen is, meg ne is. Azt már pirulva teszem hozzá, hogy mindezt felöltözve, meg nem is… Most a komplett német külügy magyarázza az elhangzott kedves biztatását, s mossák a mondandót, mint a patakparton szegény Ágnes asszony volt kénytelen. És a bajor, szász, thüringiai patakok viszik Frau Merkel szavait. Visszhangozzák a jótét lélek ígérgető, hívogató ösztönzését. Megannyi európai – férfinak mondott – politikus hisztérikus kapkodása közepette. Éppen csak a patakok partján élő bajorokat, szászokat, thüringiaikat nem kérdezték meg: mit szólnak mindehhez?           

Kleopátra óta sok víz lefolyt a Níluson. 

Két évezred vérzivatara festette olykor pirosra az áradatát. 

A Dunára sem lehet panaszunk: bő folyama lassan, kimérten hömpölyög délnek, a Vaskapu torka felé. Nekünk magyaroknak a vize tükrében ott köszönjük Mátyás igazságát, rettenthetetlenségét Jurisics vitézeinek, a lovaikat itató kurucok duhajságát, Buda ostromát majd megszabadítását, József Attila örökkévalóságig elúszó dinnyehéjával együtt. Mindazt, amit e nép a múltjának, a jeleseinek, vagyis végső soron önmagának köszönhetett. 

A Duna nem felejt. Sodrában ott úszik minden, ami emlék, ami megtörtént. Most tükre felett visszhangzik a Keleti pályaudvartól odáig hallatszó Deutschland, Deutschland, a Danke Merkel óbégatása is...

Ennek dacára, vagy tán éppen emiatt: van egy olyan érzésem, hogy nem is olyan sokára, Bécstől fölfelé bizonyosan nem fogják a kék Duna hullámai a Danke Muttit locsogni.   

Kolinda Grabar Kitarovic - horvát elnök asszony
"Mondd, te kit választanál?"

    

Pósa Károly

A kontár pedagógus buzgul - I. rész

Régtől fogva motoszkált már bennem az ötlet, hogy elindítok egy heti rendszerességgel jelentkező rovatot, amiben megkísérlem közérthetően leírni saját gondolataimat, a csöpörödő gyermekeinkkel kapcsolatos észrevételeimet. Az oktatás-nevelés kérdéseire keresgetnék adekvát válaszokat - vagy csak egyszerűen igyekszem majd megfogalmazni a mostanság mind sűrűbben fölmerülő kételyeimet, hátha mások is hozzám hasonlóan vélekednek. Hisz szülők – apák és anyák – vagyunk mindannyian. Naponta szembesülünk a reánk meredő kérdőjelekkel, amelyek mind-mind az általunk fölvállalt szülői szerepünkből adódnak. Hatványozottan igaz ez azokra, akik hivatásuknál fogva is a gyermekeink nevelésére kötelezték el magukat. Mielőtt bárki nagyképűséggel vádolna, szeretném leszögezni, hogy míg e sorokat írni fogom – a címben föltüntetett módon –mindvégig olyan suszternak tudom majd magamat, aki a kaptafa mellől ki-kitekinget a műhelye ablakán, de a saját eszére hagyatkozva értelmezni próbálja maga körül történéseket, másokat, jelenségeket: vagyis az egész teremtett világot. És ha árjával olykor meg is bököd valamit-valakit, szándéka őszinte lesz, és jóindulata megmarad.

Lesz itt (s-)írás?

Indiana az USA 19. tagállama. Hat és fél millió lakosával nagyjából a mai Szerbiához hasonlítható. Fővárosa híres az indianapolisi autó- és motorversenyekről. 

Mínuszos kis hírként olvastam róla tavaly, miszerint 2011 nyarán ebben az államban a helyi politikusok úgy döntöttek, hogy beszüntetik az iskolákban a folyóírás tanítását. 

Helyette a diákgépeltetésre szavaztak. Merthogy az inkább megfelel a mai kor elvárásainak. 

Nem kell szidni a derék – bár kétség kívül elég hülye – honatyákat, hisz az Egyesült Államok másik 40 államában sem erőltetik már a kézírás elsajátítását. Tessék-lássék még fogják a gyerekek a ceruzát, de néhány éve a billentyűzetet részesítik előnyben az oktatási intézmények. Nem követelmény megtanulni kézzel írni.. Kicsit teherként élik meg a pedagógusok, hogy a tanulók papíron, vonal-vezetve tanulhatnak írni, de azért még rendelettel nem tiltják a régen bevált módszert. 

Még nem.

Kit kéne szamárpadba ültetni? A gyerekeinket, vagy a törvényhozókat?

A rendőrviccek óta tudjuk, hogy az írás és az olvasás nem föltétlen függ egymástól. 

Lehet úgy olvasni tudni, hogy a betűírás tudományát nem ismeri valaki. 

Ám gondoljunk bele: nem éppen mindegy, hogy valamit a kezemmel, az ujjaim, a csuklóm mozdulatainak a finom összhangjával teremtek-e meg, saját magam kénye-kedve, természetem, lelki állapotom szerint rajzolva a betűhalmazokat, szavakat, vagy személytelen gépi billentyűket nyomogatva hozok létre szabvány kinézetű szöveget. 

A tasztatúrát ütve olykor kijavít a gép, aláhúzza az oda nem illő részeket, elütött betűkre, helyesírási hibákra figyelmeztet, szószerkezet módosításokat, mondattani vétségeket korrigál. Odafigyelnünk alig kell, hamar hozzászokunk a kompjúter kínálta mankóhoz, agyi kapacitásunk így majdnem nullán nivellál. A diákok gépelése egyfajta favágó mechanizmussá silányul, szemben a ceruzával, vagy – urambocsá’! - tollal kanyarított írásra, ami igazi szellemi kihívás, és ahol a belbecsért és a külalakért egyaránt felelősek vagyunk.

Kalligrafikus írásnak nevezik azt, amit a távol-keleti kultúrák mind a mai napig tanítanak a gyerekeiknek. Kínában, Japánban kötelező kézzel, ecsettel vagy tollal írni, mert évezredek alatt rájöttek arra, hogy a közös nyelv mellett a közös írás erősíti a közösségi tudatot. Önfegyelemre, kitartásra ösztönöz. A kisgyermeki agyban rögzül a finom részletekre való odafigyelés képessége. Az izmok elsajátítják a mással nem pótolható cizellált mozgás gyakorlatát. Nem utolsó sorban olyan, a harmóniára nevelő képességek birtokába kerül a kézírását tökélyre fejlesztő ember, amit az élet más területén is használni fog. A finom csuklómozdulatoknak köszönhető a hangszeres muzsika iránti adottság, az apróbb tárgyak összeszerelése, a kézimunka – hímzés, varrás, netán kötés vagy horgolás elsajátítása: és – igen – még a simogatás minősége is. 

Nem beszélve a rajzolásról, festésről, amit egy későbbi részben szándékozok taglalni.

Nem csak a távol-keleti példák, hanem nagyszüleink, dédszüleink igaza láttatja a kézírás tanításának szükségességét. 

A régi hagyomány szerint még az inasiskolát végzettek is cirkalmazott sorokat róttak, mert a szakma mellett beléjük nevelték az írás pedantériáját. Nézzük át eleink megsárgult okiratait, levelezésüket! Olyan vonalvezetésen, tiszta kézjegyű betűvetésen ámulhatunk, amit ma már műszaki főiskolákon sem tanítanak!

Bizonyos, hogy mára a helyzet összetettebb. 

Megváltozott a világunk. 

Nosztalgiával gondolhatunk a hajdan talán csak lúdtollal írott, szabatosan fogalmazott mondatokra, de tudván tudjuk, hogy az a kor már nem jön vissza. Van helyette ékezetek nélküli sms, központozásból „szmájli”, és kicsontozott, híg internetes-kommunikáció.

Ettől már csak egy ugrás az ikszek vagy keresztek világa, ahol nevünket sem kell tudni aláírni. A szöveget sem muszáj érteni. Mint a bíróságon gyakorlat, hogy peres ügyekben, a jogi bükkfanyelvet beszélő ügyvéd segít ki bennünket, úgy a nem túl távoli jövőben lehetőségként fönnáll, hogy valaki írni és olvasni tudó magyarázza majd el gyerekeinknek az eléjük tett írást.

Az emberiség átélt már ilyen időszakot. Középkornak hívták.

De ezek már orwelli mélységű gondolatok, aminek beteljesülését, ha el szeretnénk kerülni, üljünk le gyerekeinkkel, írjunk, rajzoljunk velük. 

Vezessük, és szeretettel fogjuk kicsiny kezüket. Ha eleink - onnét túlról - ránk tekintenek, teljen örömük bennünk.   

Pósa Károly   

A következő rész címe: "Kiemelt" és nem kiemelt tantárgyak