2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. július 3., szerda

NAPLÓ – 89.


 J. részére
Faluvég - rajzom (50x30 cm)

„Péter-Pál múlott pár napja. Az Alföldön aratnak.
Míg utaztam, sárga, piros meg zöld kombájnok legeltek a gabonatáblák között. Porfelhőben dübörögtek, mentek a maguk által vert csapáson.
Hát ez a hónap is ideért. Július. Ahogy a hó végére megfogyatkozik az idő, negyvenkilenc év fog rajtam ülni. S én immáron harminc éve fogok ülni különféle asztaloknál, amiken írom, amit gondolok a világról. Ezt a nyilvános naplót, például. Csak a diárium mondandója idén ősszel egy évtizede jár körösztül rajtam.
Már nem emlékeszem, mikor volt a kezdet.
Azt sem tudom, miként lesz vége, noha egyszer biztos megszakad valahogy, és akkor nem kell többé keseregni azon, hogy az élet tulajdonképpen az elszalasztott lehetőségek sorozata csupán. (Mintha bármit is jelentenénk ebben a folyamatosságban. Mindössze epizodisták vagyunk.)
Azért, figyelemre méltó, hogy elég sokan még így sem törődünk ebbe bele, nem törünk meg. Tudatában vagyok pedig annak, hogy a születésemtől fogva a halálomig létezésem minden másodpercében én vagyok - én. Ugyanakkor már fertályóra múlva sem vagyok az, aki voltam. Testileg biztosan. Lelkileg meg még biztosabban: állítom. Abból egy darab mindig lemállik, mert amint elhagyom egy részem, az ok és okozat révén hozzámos valami többletet a velem játszódó történetem sodrása. Egyensúly van. Tetszik vagy sem.
Ha fölfordítom emlékezetem tárházát, számos esetet tudok, amikor a belső hiányt szemvillanás alatt pótolta az az üledék, az a lecsapódás, amelynek gyógyító erejét rögvest megéreztem. A velem megesett tapasztalaté. Olyan volt, mint a járási Csodakút iszapja. Kiszívta belőlem a rosszat. Utána meg jótékonyan rám tapadt, rám kérgesedett, majdhogynem megkövült. Ilyenkor a szokottól is ábrándosabban néztem fölfelé, míg iparkodtam kihámozni a bodorodó felhők alakjából, vajon mire gondol éppen a Nagy Négyarcú? Mi a terve velem? (Sosem válaszol.) Annyi bizonyos, hogy a hallgatása mögött ott lappang a szándék. Neki mindenkivel van terve. Kár emiatt izgulnunk. Jobb azt hinnünk, hogy minden rendben van. Mókázó modor alá dugva tartani a bánatot. Akkor is, ha mások veséjébe is belelátni. Akkor is, ha az ilyenek világ végeiglen azt játsszák nekünk, hogy tőlünk érdemesebbek. Nevetni kell rajtuk. Hadd higgyék, hogy csak az válik arannyá, amire ők rámondják. Addig csak rög marad a rög. Szerintük. Nem baj. Ismerjük, értjük, nem szeretjük őket és ennyi.
Mert amúgy rend van, elvégre. Annak kell lennie.
Most csak az óra percegését hallgatom. Kaptam. Elég régen, és mégsem eléggé régen. Fehér, zománcos vekker. Régi, kidobott jószág, fél esztendőnyi idő alatt negyed órát előre sietett. Ilyen, iparkodós fajta. Sürgeti az időt, ahelyett, hogy mérné rendesen, de hagyom. Olyan emberi. Mi is siettetnénk a szerencsénket, a boldogságunkat, siettetnénk a reményt, főleg a beteljesülést. Közben sokszor eszünkbe sem jut tisztességesen tenni a dolgunkat. Kivárni a sorunkat. Kivárni a megfelelő másodperceket, a perceket, az órákat. A kínálkozó alkalmat megragadni a kellő minutumban. Nem megy. Pontosabban: ritkán sikerül. Akár az ócska vekkeremnek időben, precízen tiktakolni. Ketyeg az óra. Lustán másznak a nehézkes emlékek. Kaparásznak. Hányféle húron tudnak a szívben játszani ezek a tétova, illékony képek! Gondolat-ereklyék, ahogy eldőlnek, elhullnak az idő kaszájától, ami rendet suhint a múltunkban. Azt a sok fölösleges, fájó és szép emléket egyaránt tarlóra vágja. Álmaimban olykor visszaóvatoskodok erre a tarra vágott, learatott mezőre. Rálépek, mert muszáj rálépnem a régen volt búzatáblámra. Számot vetek. Leltározok előbb szemmel. Aztán le-lehajolok. Keresem az emlékeim elhullajtott kalászát. Böngészem a tarlót, csoszogva járok, mezítláb vagyok, hisz álmodom, alszok, nem cipőben indultam a nagy útra, hanem lefekvéskor még a zoknit is levetettem… Ha elvétem a lépést, a csonka szár, a „kutú” menten bök egyet a talpamba. Fölszisszenő intés: odafigyelni! Vér ne serkedjék hiába.
Oda kell figyelni. Néha megesik, hogy mikor még nem süt a nap, alkonynak hiszem a hajnalt.”  
   
Pk

Nincsenek megjegyzések: