J. részére
 |
| Faluvég - rajzom (50x30 cm) |
„Péter-Pál múlott pár napja. Az Alföldön
aratnak.
Míg utaztam, sárga, piros meg zöld
kombájnok legeltek a gabonatáblák között. Porfelhőben dübörögtek, mentek a
maguk által vert csapáson.
Hát ez a hónap is ideért. Július. Ahogy a
hó végére megfogyatkozik az idő, negyvenkilenc év fog rajtam ülni. S én immáron
harminc éve fogok ülni különféle asztaloknál, amiken írom, amit gondolok a
világról. Ezt a nyilvános naplót, például. Csak a diárium mondandója idén ősszel egy évtizede jár körösztül rajtam.
Már nem emlékeszem, mikor volt a kezdet.
Azt sem tudom, miként lesz vége, noha
egyszer biztos megszakad valahogy, és akkor nem kell többé keseregni azon, hogy
az élet tulajdonképpen az elszalasztott lehetőségek sorozata csupán. (Mintha
bármit is jelentenénk ebben a folyamatosságban. Mindössze epizodisták vagyunk.)
Azért, figyelemre méltó, hogy elég sokan
még így sem törődünk ebbe bele, nem törünk meg. Tudatában vagyok pedig annak,
hogy a születésemtől fogva a halálomig létezésem minden másodpercében én vagyok
- én. Ugyanakkor már fertályóra múlva sem vagyok az, aki voltam. Testileg
biztosan. Lelkileg meg még biztosabban: állítom. Abból egy darab mindig lemállik,
mert amint elhagyom egy részem, az ok és okozat révén hozzámos valami többletet
a velem játszódó történetem sodrása. Egyensúly van. Tetszik vagy sem.
Ha fölfordítom emlékezetem tárházát,
számos esetet tudok, amikor a belső hiányt szemvillanás alatt pótolta az az
üledék, az a lecsapódás, amelynek gyógyító erejét rögvest megéreztem. A velem
megesett tapasztalaté. Olyan volt, mint a járási Csodakút iszapja. Kiszívta
belőlem a rosszat. Utána meg jótékonyan rám tapadt, rám kérgesedett, majdhogynem
megkövült. Ilyenkor a szokottól is ábrándosabban néztem fölfelé, míg iparkodtam
kihámozni a bodorodó felhők alakjából, vajon mire gondol éppen a Nagy Négyarcú?
Mi a terve velem? (Sosem válaszol.) Annyi bizonyos, hogy a hallgatása mögött
ott lappang a szándék. Neki mindenkivel van terve. Kár emiatt izgulnunk. Jobb
azt hinnünk, hogy minden rendben van. Mókázó modor alá dugva tartani a bánatot.
Akkor is, ha mások veséjébe is belelátni. Akkor is, ha az ilyenek világ
végeiglen azt játsszák nekünk, hogy tőlünk érdemesebbek. Nevetni kell rajtuk.
Hadd higgyék, hogy csak az válik arannyá, amire ők rámondják. Addig csak rög marad
a rög. Szerintük. Nem baj. Ismerjük, értjük, nem szeretjük őket és ennyi.
Mert amúgy rend van, elvégre. Annak kell
lennie.
Most csak az óra percegését hallgatom. Kaptam.
Elég régen, és mégsem eléggé régen. Fehér, zománcos vekker. Régi, kidobott
jószág, fél esztendőnyi idő alatt negyed órát előre sietett. Ilyen, iparkodós
fajta. Sürgeti az időt, ahelyett, hogy mérné rendesen, de hagyom. Olyan emberi.
Mi is siettetnénk a szerencsénket, a boldogságunkat, siettetnénk a reményt,
főleg a beteljesülést. Közben sokszor eszünkbe sem jut tisztességesen tenni a
dolgunkat. Kivárni a sorunkat. Kivárni a megfelelő másodperceket, a perceket, az
órákat. A kínálkozó alkalmat megragadni a kellő minutumban. Nem megy. Pontosabban:
ritkán sikerül. Akár az ócska vekkeremnek időben, precízen tiktakolni. Ketyeg
az óra. Lustán másznak a nehézkes emlékek. Kaparásznak. Hányféle húron tudnak a
szívben játszani ezek a tétova, illékony képek! Gondolat-ereklyék, ahogy
eldőlnek, elhullnak az idő kaszájától, ami rendet suhint a múltunkban. Azt a
sok fölösleges, fájó és szép emléket egyaránt tarlóra vágja. Álmaimban olykor
visszaóvatoskodok erre a tarra vágott, learatott mezőre. Rálépek, mert muszáj
rálépnem a régen volt búzatáblámra. Számot vetek. Leltározok előbb szemmel. Aztán
le-lehajolok. Keresem az emlékeim elhullajtott kalászát. Böngészem a tarlót,
csoszogva járok, mezítláb vagyok, hisz álmodom, alszok, nem cipőben indultam a
nagy útra, hanem lefekvéskor még a zoknit is levetettem… Ha elvétem a lépést, a
csonka szár, a „kutú” menten bök egyet a talpamba. Fölszisszenő intés:
odafigyelni! Vér ne serkedjék hiába.
Oda kell figyelni. Néha megesik, hogy
mikor még nem süt a nap, alkonynak hiszem a hajnalt.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése