4.
Az utazó tudta, hogy a régi nagy
írók az álarcot még lárva-arcnak, orcának hívták. Találóbb kifejezést nem is
kereshetett volna: az ártatlanság csak egyféle álca, színes maszk, gyermeki
burok, amit levetkezünk, leparancsol rólunk a környezetünk. Ez az élet menete.
Azután már a bennünket körbeölelő világ karja fogja gyúrni, festeni,
alakítgatni arcunkat. Kinek igézően szépre, nemesre; másoknak összekarmizsált,
torzra sikeredett lesz az új ábrázatuk. Ám a szép és a csúf vonásokat a
fölnőttek továbbra sem fogják tudni észrevenni. Az a gyerekek kiváltsága.
Olyasmit láthatnak tisztábban, ami az érettebbek közül csak kevesek kegyelme.
Egy bizonyos életkor után
szertefoszlik a varázs.
Ezt már tapasztalta.
Többnyire ekkorra feslik ki
oldalt, a varrásnál a rongyokból tákolt játék bohóc ormótlan cipője. Megüvegesedik a porcelánbabák
tekintete, és ha rájuk tekintünk nem az értelem, és a kíváncsiság néz ránk
vissza, hanem csak a repedezett, plezúros szemek megfakult tükre. A törött
lábú kisszék még egy ideig ugyan a játék-házacska szobájában porosodik, és a
babák nevére még évekig emlékezünk, de egyre kevésbé lesznek fontosak, mert a
feledés szövétneke szürkén rájuk fog ereszkedni, mint lugasra a késő őszi
alkonyat.
És mégis!
Vagy a tespedtségbe zuhant
utcácskák, vagy a bóklászó kocsi ringató nyugalma miatt, egyre-másra azt
érezte, hogy néhány percnyi bemutatkozás, terepszemle után rálelni vélt a
városka hangulatára.
Akár a kezdő medikus, ha azonnal
vénát talál!
Olyan siker volt ez, mintha
valaki egy ismeretlen hölgy szemében már a bemutatkozó kézfogást követően az
érdeklődés fényét látja. A legyező mögötti tekintetben elsőre föllobbanó láng
világának párja nincs! Vulkáni magmánál hevesebben éget! Fényereje kioltja az
Esthajnalcsillag ragyogását! Százezerszer értékesebb a legdrágábbra csiszolt
gyémántnál, ugyanakkor legalább annyira életveszélyes, mint a mérgezett tőr
csilláma. Sok emberről tudni, akiket megszédítettek az elsőre szikrázó
szempárok! Sokan vakultak bele, míg visszanéztek.
Ők többnyire már nem élnek…
Aztán persze ki szokott derülni
más minden is. Kisasszonyokról, családról, a városokról és az ott élő emberek
mindennapjairól. Hálószobákról, tönkrement egzisztenciákról, elfojtott
érzelmekről és mindenféle tragédiákról, amik úgy belengik a százesztendős
utcákat, házakat és környéküket, ahogy a jegenyefasor villámsújtotta fáinak
bogain még odaképzelhetően ott lógnak a múlt cafrangjai, rongyai. Vérrel, könnyekkel
és kimoshatatlan foltoktól elnehezülten foszladoznak ott, az idők végezetéig.
De a rozzant kocsi hátuljában a
fölfedezés öröme és izgalma már megérintette, és ez a nesz, a szimat, az
íróember ösztöne megsúgta neki, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy most itt
van.
Semmi sincs légből kapva!
Tudván tudta az utazó, hogy az
indulás és a végcél között minden pillanat, minden egyes lépés megérkezést
jelent valahova. A megismerés nem lehet mérföldfüggő. Úgy nagyon is egyszerű
lenne! A gondviselés ettől sokkal bölcsebb, mert úgy alakítja az emberi
sorsokat, hogy az élet minden mozaikdarabkája lehet egy fölfedezhető lakatlan
sziget, aminek bebarangolása, átélése többszörösen fölér egy egzotikus
vadászkalanddal.
Az íróember pedig soha nem
tagadja meg magát, ha a szó nemes értelmében igazán hisz a mesterségében. Az
idegen ifjú mélyen meg volt győződve róla, hogy írása, tehetsége elsősorban
csak egy adottság. Arra készteti, hogy szavakba öntve leírja a világot, amit
lát. Az összefüggéseket láttassa.
Mesterség ez, és csak igazán nagy mestereknél
művészet. Elsődlegesen szakma. Nincs ebben semmi megalázó.
Olyan, mint a
kerékgyártó bognáré, a magvető paraszté, a bükkfanyelvű jogászé, vagy a
kenetteljes énekű kántoré. Igaz, a könyveket kiadó szerzők, a poéták súlyosan
elmarasztalónak tekintik, ha valaki pusztán ügyes kézművesként tekint rájuk. Hol
volt már az antik görög szerénység! Amikor a máig csodált szobrok készítői is
csak a valóság ügyes utánzóiként tekintettek magukra, amikor még képfaragónak
titulálták a klasszikus festőt, és az évezredeken át idézett eposzok megíróinak
a kiléte sem volt fontos: csak a mű. A művek közönségének élménye számított.
Más lett azóta a világ.
A nagy
tollú fővárosi pályatársai naponta hangoztatták: megvetik a közönséget. Az
írást csupán játéknak tekintették, ami róluk és nekik szólt. Saját magukkal
voltak tele ezek az ifjú titánok. Kritikusak voltak, hangosak, szertelenek és
ostobák. Karcolták a valóság jegét csupán, és az utazó úgy érezte, noha a
többséggel pertuban állt, egy nemzedéket képviseltek, valójában nem tartozott
közéjük. Az utazó első keserves döbbenete Bácskában tört rá: valójában sehova
sem tartozik.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése