NAPLÓ - 90.

Tányérvilág - grafikám

„Jönnek a napok, én meg lerajzolom őket. Le is írom, amit látok. 

Mivel mostanában nappal csak nézek, de nem látok, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel, álmomban sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. Amint a hűvös, kifeszített lepedőn elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akár, ha kabócaraj szólna, ami mellett háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér vekker pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísér –, míg odabent el nem kapcsolják a villanyt. Csak a tűzjelző fények homálya marad. A biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé. 

Aztán kigyullad az adásjelző vörös betűs, figyelmeztető szöveg. Onnét már pisszenni sem szabad. Elindult a fölvétel. (Filmhíradó nincs, mindig elmarad. A reklámok is. Ez jó.) Helyettük – in medias res – menten a történetem, a cselekmény centrumába kerülök. Odafönt nem gatyáznak – belecsapnak a lecsóba.

Legyen meg hát végre, aminek meg kell lennie. 

Jöjjön bár gyermekmese, hőseposz, erotika vagy horror, mindez reménytelenül esetleges, személyes és egyúttal teljesen értelmezhetetlen a legtöbb ember számára. Nem így nekem. (Hübrisz ide vagy oda. Hiába, hogy álomvilágban élek. Azért az életemhez is ragaszkodok, ilyetén a Teremtő művét is segítem, a magam módján.)

A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit látnom. 

Egy nagyon előkelő hotelban vagyok. Csillárok, aranynak tűnő sárgaréz fogantyúk, márványozás a lépcsőn. A végeláthatatlan terem tejfehérré fakuló fertályába puha, bordó szőnyeg szalad bele. El is tűnik, a jóég tudja csak hová vezet: talán nincs is elmetszve, elvarrva a vége, úgy kanyarog bele a semmibe. Virágillat a levegőben. Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott gólyahír fonnyadna, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. 

Régen, amikor még papsajtot ettünk az utcai vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem az elhervadó gólyahír illatát is. Hogy kerülhet ilyen odőr egy ennyire flancos helyre? 

Nincs időm töprengeni. 

Elég csak magamon végignéznem: én sem vagyok egy ötcsillagos lokálba való. Viseltes, bőr makkos cipős lábamon zokni sincs. A csupasz bokám kivillan a gyűrött lenvászon nadrágszáram aljából, mert vászon öltöny van rajtam, olyasféle, amit a trópusokon viselnek, pillekönnyű len, lyukacsos, homokszínű, minden bélés, élére vasalás híján. Két harmonikázó kályhacső a zakóm ujja, és ahogy az államhoz nyúlok, serceg a kezem: jócskán borostás lehetek. Tükör nincs, hiába tekergetem a nyakam. Szép… Egy ilyen előkelő helyen minden falon legalább egy ovális, cirombás velencei tükörnek kéne lógnia. A csüngő kristálybogyókkal díszlő csillárokból ömlik a sárga fény. Visszatükröződik a kőpadló zománcán. Körülöttem csupa jól öltözött férfi, pille-nyakkendősök, szmokingosok is akadnak köztük. Oldalukon estélyiben, báli ruhában lévő nők csacsognak. Poharak csilingelnek, metszett üvegekből abszint folyik, de sokuk pezsgőzik. Valami bálban csöppentem – villan át rajtam –, de a következő pillanatban ennek cáfolata érkezik: egy mosolygós, borvirágos orrú, brillantinos hajú idősebb férfi karol belém. Én vagyok az örömapa, Isten hozta minálunk – közli velem férfiparfüm szagú lehelettel, aztán még hozzáteszi: már nagyon vártuk ám. Az öregúr miután ilyen nyájasan üdvözöl, válaszomat sem várja meg, szelíd erőszakkal vonszol a társaság sűrűjébe. 

 – Íme, megérkezett az énekesünk – mondja széles mosollyal és olyan meleg kutyaszemekkel studíroz, hogy kétségem sincs afelől: ezek tényleg vártak rám. Jóleső a tudat, noha tisztában vagyok vele, fatális hiba történt, összekeverhettek valakivel. Úgy kezelnek, ahogy egy popsztárt szokás. Nyomakodnak mellém, a férfiak rázzák a kezem, egyik-másik nő nem átall kacér pillantással honorálni. 

Ahelyett, hogy zavarban lennék, pláne magyarázkodnék, haláli közömbösen ballagok a díszterem kettős szárnyú ajtaján befelé, a terített asztalok között, egyenesen a színpadra. 

Alaposan földíszített a tribün. Ennyi giccses dekorációtól már zsibbad a tudat, de én csak a mikrofonhoz igazodom. Elé is lépek. Íziben durran két-három reflektor. Elvakít a fény, a közönség moraját hallom, látni csupán a mikrofonállványt látom. Hangpróba nélkül fölvinnyog mögöttem a zenekar. (Hát ezek, hogy kerültek ide?) Szólni akarnék, hahó, ezt a számot ismerem, de csak az első két sorát, meg a refrént. Angolul van, pusztán konyhai módon dünnyögni tudom a textus többi részét – botrány lesz ebből gyerekek… A banda oda se bajszint rám.

Furcsa. Semmiféle izgalmat nem érzek. Amikor a megfelelő ütemhez érek, nyitom a számat, kiengedem a hangomat és nekifogok énekelni. Sose szerettem, most mégis Elvis Presley-t muszáj. Minden mindegy. Búgok a mikrofonba. Már nem is a fölső tízezernek, ennek a flitteres, becsiccsentett vendégseregnek énekelek szólót, hanem magamnak. Mivel egy ideje nincs vasárnap és nincs hétköznap, csuda jól szórakozok. Mindenemet beledalolom a gólyahír szagú éjszakába.”  

                                         Pk