A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

1.

A végéhez közeledett 1918 júliusa. Vasárnap volt.

Dél előtt néhány perccel érkezett a városba az idegen.

A mozdony sistergő gőzfelhőjéből kilépve hordár után kiáltott, de senki nem jött segítségére.

Fáradtságot érzett. Sajgott a háta a kétes tisztaságú kupé kényelmetlen ülése miatt, és bosszúságát csak növelte, amikor észrevette, hogy miközben poggyászával vesződött, folt esett a felöltőjén.

A vasútállomás olyan volt, mint a többi mezővárosi pályaudvar.

Hársfák hűsében padok, odébb ivókút. Zománcozott zöld színű, hajlított vas karjáról megannyi kéz koptatta le a festéket. A kút kávájából foszlott bordájú kutya vizet lefetyelt.  Álmos arcú, bortól pirospozsgás bakter támaszkodott a jegypénztár légypiszkos tolóablakánál. Izzadt egyenruháját be sem gombolta. Távolabb, a köztemető kerítésén túl ide látszott a gesztenyefák koronája, meg a magasabb cédrusok sötét-nyúlánk sziluettje. Fehéren világítottak köztük a családi kripták boltozatai. A két sínpár egy ideig párhuzamosan futott észak felé, aztán az egyik nyugatnak ívelten fordulni látszott és beleveszett a vasúti töltést vörösbe borító pipacstengerbe. Körös-körül levegő sem rezzent, csak a távíróoszlopokon ülő varjak némelyike ásított.

A déli napsütésben alig lézengtek a peronon. Megült a finom bácskai por a tájon. Még az Abbázia cukrászda rolója is le volt húzva. Rozsdaette pergolán fonnyadt vadszőlő és borostyán futott. Bágyadtan lógtak alá a levelek. Kiskocsmának, restinek, hűsítő italt árusító pultnak semmi nyomát nem látta.   

Két targonca pihent a fal mellett. Az állomás épülete mögött, valahol a közelben ló  nyerített. Az utazó arra gondolt, hogy legalább fiákert foghat, nem kell a bőröndjét végigcipelnie a városon. Szalmakalapját megigazította, aztán ösztönös mozdulattal nyúlt zsebébe, megcsörrent aprópénzes erszénye. Vagy a véletlen játéka lehetett, vagy a személyzet szemfülességét dicsérte, de valahonnét előkerült egy kék inges-sapkás hordár, valami középkorú, busa fejű parasztember. Köszönésfélét morgott és már vitte is a poggyászt.

A fiákeros, aki hasonlóan kelletlennek és szűkszavúnak bizonyult leszíjazta a bőröndöt, piszmogott egy sort a zabos tarisznyával. Megigazította a nyaklókat, aztán a bakra kászálódott, ostorának végével megböködte a rudas farát, és a kocsi nagyot rándulva elindult velük. A fiáker hangosan hörögve gördült a bazalt macskaköveken, vidékiesen nagy zajjal zörögtek a kovácsoltvas ráfok, így beszélgetni legföljebb kiabálva lehetett, de az idegen – polgári neveltetését tekintve - ezt méltatlannak, rangon alulinak tartotta. Pedig szeretett volna ezt-azt megtudni a mogorva kocsistól. Érdekelte volna a városkáról néhány bizalmasabb hír: hol lehet tisztességesen megebédelni? Milyenek a helyi árak? Kik azok az egyének vagy családok, akiknek respektjük van a lakosság előtt?

De a fiákeros nem fordult feléje, csak a hátát mutatta. Kihajlított ingnyaka látni engedte napbarnított tarkóját, amin körösztül-kasul mély ráncokat szántott az öregség.

Az utazó kicsit elárvultan ült a süppedő ülésben.

Sértetten szippantotta be fölső ajkát, és dühösen mérte végig a nyilvánvalóan parasztból lett parádés kocsist. Ugyanakkor erősen érezte, hogy mellőzöttségében is engesztelhetetlen kíváncsiság feszül benne.

Mást, jobbat nem tehetett: nézelődött.

A délidő tespedtségében jóllakottan szuszogott a város.

Az utcák szélesek voltak. Dél-alföldi szokás szerint nem spóroltak a hellyel. Gesztenyék, nyárfák, és egy-két méretes jegenye szegélyezte az utat. A fasorok tövében a folyó és a belvizek miatt mély árkok húzódtak. Szikkadtra égett pásztortáska és kevés nád volt bennük. Szárazon múlt el a nyár.

A körösztöződések jól látható placcain itt-ott feszület is látszott, ami kicsit idegenszerű volt, mert a szülővárosa és annak környéke, ahonnét az utazó származott inkább református vidéknek számított. A körösztök előtt elgurulva megállapította, hogy homokkőből faragták valamennyit, a korpuszok meg többnyire bronzból készültek - vagy egy ismeretlen fémötvözetből -, amiket az idő és a korrózió feketére mart, és ettől egy bizarr, bizonytalan eredetű, pogány időkbe vesző bálványra hasonlított a szenvedő Krisztus, amit elrettentésül megfeszítve a közterekre száműztek.

Nagygazdaházak ablakai lezárt spalettákkal védekeztek a tűző nap ellen. Hatalmas faragott kapuk óvták, rejtették az udvarokat, ahol ilyentájt jobbára papucsos cselédek krosnyogtak vödrökkel, vagy rázták az ebéd utáni abroszból a morzsát. Még az elköltött főtt húsok szaga is a levegőben úszott. Az utazó hallani vélte a tányérokat és az eszcajgot elmosó konyhai zajokat: az ajtók csukódását, a zsíros víz loccsanását, a kutyaugatást. A módos gazdaházak kapui mögül egy zárt, ismeretlen világ ismerős neszei szűrődtek ki. A hűvös oldalon kispad guggolt magányosan. Középületet nem látott. Csak egy sarki kocsma vaspánttal lelakatolt szárnyas ajtaja mutatta, hogy ilyenkor még a vendéglős is odahaza pihen. Cégtábláján úgy kapaszkodott össze a két barát, mintha egy mellkasukkal összenőtt torz ikerpár saját nyomorúságára ürítette volna poharát. Az egyik sarkon láthatóan újonnan épült templom állt. Nem volt kimondottan impozáns. Inkább túlméretezett kápolnának látszott. Tompa fényű szürke tetőszerkezetét a napokban bádogozhatták, mert az állványokat még nem volt idő lebontani: fosznideszkák hevertek kupacban a fiatornyok mellett. A csúcsíves ablakok komolykodva nézték a fiákert. Friss meszelés szaga terjengett.

Zsinóregyenesen vitt a központba a főút. Derékszögben jobbra-balra közök, mellékutcák nyíltak, ahol már csak poros út csalinkázott. Sárgásan izzottak a süppedt keréknyomok.

Sehol egy teremtett lélek. És minden sík. Minden reménytelenül egyenes volt, mint az asztallap.

Pk