SÁR (regényrészlet)

Rajzom

(...)

Eljött hát a vég.
Nézem a fehér vekkert a polcon. Üti a pillanatokat, méri a hátramaradt perceimet.
A ház falán még az éjszaka árnyai, de már valahol távol, a horizont peremén bíbor csík szalad napkeleten. Lassan felvirrad majd az utolsó napom.
Ennek így kellett lennie. Nem bánom. Ez volt megírva. Ennyit is köszönök, mert a hála lévén remélek irgalmat, szegény, bűnös fejemnek. 

Mivel egész életem során nappal csak néztem, de nem láttam, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit kifigyelnem. Amint a priccsre feszített hűvös lenvásznon elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akárha kabócaraj megfestett dallama szólna a tengerparti öböl olajfa ligetei között, ami mögött háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér porcelán óra pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísért utolsó utamra –, strázsál fölöttem egykedvűen, míg odakint nemsokára elfújják a gyertyám. Már csak egy valami fontos.
Marad belőlem valami? Jó esélyem? Nem sok akad, fázok is a választól. Velem mi lesz, az sokadrangú. Aki elég merész, annak a fölöslegesség érzése sem zavaró. Célszerűséget és kegyelmet viszont még remélek. És némi bizakodással tölt el, hogy a kéziratommal együtt a déli égbolt csillagainak hunyorgó ereje is megmarad. Meg a folyosón a biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla újfent: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé.

Amíg éltem, a hosszúra mért éveken át folyton rám rontottak a kalandok. Voltak vacak napjaim és izgalmas estéim. Barangoltam szerte mezőkön, völgyeken, sikátorokban és kikövezett kastélyok udvarain, látomásaim is voltak, amikről soha hűséggel, tárgyilagossággal nem bírtam szólni a gyóntatószékben sem, mert jobb szerettem azokat lerajzolva megörökíteni, néha, ha úri kedvem arra vetett, akár vászon képen, olajjal megpingálni. A formákat, képzeteket, színeket elzáró világ nehéz ajtaja úgy nyílt ki előttem, mintha a sorsom talányos küldetésű angyala tárta volna föl előttem a kétszárnyas ajtót, mely mögé kukucskálva hamar megértettem, mi végre kell cselekednem, ha tetszik nekem, ha nem. Azt hiszik, ért valamit? Dehogy...

Még így se mondhatom magam bölcs embernek. Bölcseletek virágcsokra? Okosságok petárdái? Belesápadok a fölismerésbe, abba, hogy éppenséggel a semmitől alig valamivel van több nálam. De már ez sem számít.
Elvesztegettem, ami lehettem volna, megöltem, ami elevenné tett, szétzúztam a majdnem befejezett kerek egészemet, egy köznapi tollvonás: ennyi a nevem immáron, csupán. Az pedig, aki értékelhetne – nos, ő hallgat.
Okom van szégyenkezni. Régen vad voltam, kezelhetetlen. Mostanra szelíd vagyok, mint az ágyába süppedt beteg. Már nem lázadozok, átkozódok, csak egykedvűen restellem magam. Úgy sikerült élnem, hogy hozzákötöttem a sorsom a végzetemhez. Viszont ahelyett, hogy okultam volna belőle, hazardírozva játszottam el a lehetőségemet arra, hogy megérthessem, amit más, halandó csak elvétve ért meg: az okokat, de legeslegfőképpen az összefüggéseket.

Mindezt tetézi a jelen sanyarú rádöbbenése. Ugyanis most, mielőtt meghalnék, csak előtte vált egészen világossá, hogy nincs hatalmam az idő felett. Fegyvert az elmúlás ellen a puszta létezésem értelme adhatott volna, az hogy tanújelet hagyok magam mögött. Nem is akármilyeneket. Ha jól csináltam volna, olyasféle nyomok maradnak mögöttem, mint mikor a hófúvásban a hótorlaszokat is áttörő bölénycsorda gázol, cammog rendületlenül előre, dacolva a mindenséggel. Ha középszerűen, akkor a kullogó farkas falka keskenyedő útja maradna utánam. Ha meg sehogy se tudom beteljesíteni emberi mivoltomat, veréb csüdjének leheletnyi lenyomataként végzem, amit a legelső gyönge szél porhóval takar majd be és másnap reggelre eltüntet. Mintha nem is lettem volna. Akkor ennyit értem. Akár egy ég felé, magasba dobott, elvesző hang.
Nem lehet az okozatokat odahagyva, és mégis büntetlenül élni. Ez a szikár tanulság.

Ezt nagyon megtanultam. S immáron, életem utolsó perceiben, amikor várom, hogy beteljesüljön rajtam a végzetem, mindennél és mindenkinél pontosabban látom a visszamaradó éveim, évtizedeim összes örömét, bánatát, mintha valami csodás orvosságként egynyeletnyi esszenciába sűrítették volna, ki is voltam az elmúlt hatvan évben.

Tényleg, ki voltam? 

Kezdjem mesélni, hogy éjfél után jöttem a világra, egy olyan faluban, ahol a meséket nem csak a gyerekek hitték, hanem a nőkkel, a borral és a becsülettel együtt a legendákat, a titkok suttogását a meglett emberek is magukénak vallották, és mikor a férfiak, ezek a harsány kacajú, bajszos, szakállas hősök szembesültek a költött történetek hamisságával, akkor az arcukra fagyott a megrökönyödésük? Miként értessem meg, hogy akkoriban és ott mertem hinni a vágyaimban, hogy noha minden egyes nappal jobbára csak a rongyos szél járt a szobám ablaka alatt, mégis láttam a kisujja hegyéig a gondtalanságot, amit más nem láthatott: úgy, majdhogynem mezítelenül, áttetsző pöndölyben, de folyondárokkal, tulipiros bimbókkal kivarrott kis pruszlikban, szőke hajún és égre csodáló hatalmas szemekkel megáldottan. Úgyse hinné senki, ha azt sorolnám, miféle becsvággyal elegy kíváncsiság munkált bennem szárba szökkenésem kezdeteitől, amikor kis kalappal, kócsagtollat lóbázva szaladtam a szülém kitárt karjába, batiszt kendőbe bugyolált forró pogácsát tett a zsebemben olyankor, körülöttem pedig minden aranyból volt, a füttyszó meg a világosabb övcsatok is, amik persze akkor sem voltak igazak, pusztán sárgarézből valók. Mondjam azt, hogy abban a folyó menti falucskában mindig virágillat szállt a levegőben? Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott pipiske szirmai fonnyadnának, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. Azt is megvallhatom, hogy régen, amikor még papsajtot ettünk a kastély parkját övező vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem legerősebben az elhervadó gólyahír illatát is.

(...)

Pósa Károly: SÁR (regényrészlet)

(...)
A vidék erdeje, legelője, patakja és folyópartja a teremtett boldogság meséjét susogta bizalmas hangon. Igét kanyarított hozzá a fölöttünk köröző fecskék cikkcakkos betűje, a gyep mélységeiben horkolt a tespedtség, a közömbösségtől pedig a földi lét megvesztegethetőbb lett, mint valaha. Ez volt a legborzalmasabb.
Ez a tétlen nyugalom.  

Emlékszem, zuhogott az eső, zsinórosan verte a kis parasztházak zsúpfedeleit. A kerítésekre száradni kirakott párnacihák döglött madárként csüngtek a karókon, a kocsiszín alá behúzott szekér mellett lapítottak a kutyák, mert közben ködös felhő gomolygott be a házak közé a füzesek alól, buja illatú, halálszagú páraként, és az óarany színű sár lekvár gyanánt ragadt a hegyekből leereszkedő pásztorok bocskoraira. Jöttek orvul, alattomosan azok az idegen szívű, megkövesedett torkú csobánok a méregzöld erdővel sűrűn borított szirtek mögül, onnét, ahol nekünk, gyerekeknek még manók és tündérek daloltak újból, meg újból kezdhető életről, paradicsommadarak boldogságáról, pillangó szárnyú királylányok cikkantak a kelyhekből kelyhekbe, akik kezüket fogva, mézédes nektárt kortyolva napsugárban fürdőztek, és mindezek a tünemények egyek voltak az anyáink szájából elduruzsolt történetekkel. 

Ám azok a sáros bocskorokban közeledő, mocskos bőr öltözetű inas férfiak egyre csak lépdeltek a falu felé. Hatalmas markukban fejszéket lóbáltak, s mikor rájuk pillantottunk immáron nem a szirteken túli óriásokat láttuk, hanem a gyilkos szándékú vadakat, akik vérre, a mi vérünkre szomjaznak. Aztán az égő templomunk fénye bevilágította a plébánia elejét meg a kisbíró házának bevert ablakait, amiken a feltépett párnákból előzúduló tollak fehérlettek kavarogva, a halál pedig szilaj tort ült a sírástól és sivalkodástól megkergült éjszakában. Én akkor még gyerek voltam, a cserépben nevelt jácintomra borultam, a szülém az alsó konyhánk hátsó ablakán adott ki egy szolgálónak, aki megragadott és rohant velem a kefe sűrű bozótosba, a patak mellett alvó nádasba, ahol nyakig a vízbe szottyanva ücsörögtünk. Marták a hátunkat a piócák, de összezárt állkapcával kibírtuk hang nélkül, úgy hallgattuk a pokol zenebonáját. A fekete, vériszamos lármában fölismertem a vincellérünk ordítását. Már nem az életéért, hanem a halál megváltásáért könyörgött, szíjat hasítottak a hátából, majd a kapujára szögezték. Sosem fogom elfeledni a zsúpfedelekre dobott fáklyák nyomán fellángoló tűz ropogását, a zsarátnok fülsértő pattogását, amint húsz öles magasságba csaptak a lángok. A szomszéd asztagjai után előbb az istállókon, majd a Széles utca házain sorjában kukorékolni kezdett a rőt tarajú vörös kakas, a tollai perzselő lángnyelvek voltak, összedőlt, hamuvá lett azoktól a mindenség, csak az üszkös romok füstölögtek utána. Nem fecsegéssel akarom tölteni ki a hátra maradt időmet, hisz ember vagyok égben és földben egyaránt, akinek csak egy élet adatott. Az utolsó fejezet lezárásánál tartok. 
(...)

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

4.

Az utazó tudta, hogy a régi nagy írók az álarcot még lárva-arcnak, orcának hívták. Találóbb kifejezést nem is kereshetett volna: az ártatlanság csak egyféle álca, színes maszk, gyermeki burok, amit levetkezünk, leparancsol rólunk a környezetünk. Ez az élet menete. Azután már a bennünket körbeölelő világ karja fogja gyúrni, festeni, alakítgatni arcunkat. Kinek igézően szépre, nemesre; másoknak összekarmizsált, torzra sikeredett lesz az új ábrázatuk. Ám a szép és a csúf vonásokat a fölnőttek továbbra sem fogják tudni észrevenni. Az a gyerekek kiváltsága. Olyasmit láthatnak tisztábban, ami az érettebbek közül csak kevesek kegyelme.

Egy bizonyos életkor után szertefoszlik a varázs.

Ezt már tapasztalta.  

Többnyire ekkorra feslik ki oldalt, a varrásnál a rongyokból tákolt játék bohóc ormótlan cipője. Megüvegesedik a porcelánbabák tekintete, és ha rájuk tekintünk nem az értelem, és a kíváncsiság néz ránk vissza, hanem csak a repedezett, plezúros szemek megfakult tükre. A törött lábú kisszék még egy ideig ugyan a játék-házacska szobájában porosodik, és a babák nevére még évekig emlékezünk, de egyre kevésbé lesznek fontosak, mert a feledés szövétneke szürkén rájuk fog ereszkedni, mint lugasra a késő őszi alkonyat. 

És mégis!

Vagy a tespedtségbe zuhant utcácskák, vagy a bóklászó kocsi ringató nyugalma miatt, egyre-másra azt érezte, hogy néhány percnyi bemutatkozás, terepszemle után rálelni vélt a városka hangulatára.

Akár a kezdő medikus, ha azonnal vénát talál!

Olyan siker volt ez, mintha valaki egy ismeretlen hölgy szemében már a bemutatkozó kézfogást követően az érdeklődés fényét látja. A legyező mögötti tekintetben elsőre föllobbanó láng világának párja nincs! Vulkáni magmánál hevesebben éget! Fényereje kioltja az Esthajnalcsillag ragyogását! Százezerszer értékesebb a legdrágábbra csiszolt gyémántnál, ugyanakkor legalább annyira életveszélyes, mint a mérgezett tőr csilláma. Sok emberről tudni, akiket megszédítettek az elsőre szikrázó szempárok! Sokan vakultak bele, míg visszanéztek.

Ők többnyire már nem élnek…

Aztán persze ki szokott derülni más minden is. Kisasszonyokról, családról, a városokról és az ott élő emberek mindennapjairól. Hálószobákról, tönkrement egzisztenciákról, elfojtott érzelmekről és mindenféle tragédiákról, amik úgy belengik a százesztendős utcákat, házakat és környéküket, ahogy a jegenyefasor villámsújtotta fáinak bogain még odaképzelhetően ott lógnak a múlt cafrangjai, rongyai. Vérrel, könnyekkel és kimoshatatlan foltoktól elnehezülten foszladoznak ott, az idők végezetéig.

De a rozzant kocsi hátuljában a fölfedezés öröme és izgalma már megérintette, és ez a nesz, a szimat, az íróember ösztöne megsúgta neki, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy most itt van.

Semmi sincs légből kapva!

Tudván tudta az utazó, hogy az indulás és a végcél között minden pillanat, minden egyes lépés megérkezést jelent valahova. A megismerés nem lehet mérföldfüggő. Úgy nagyon is egyszerű lenne! A gondviselés ettől sokkal bölcsebb, mert úgy alakítja az emberi sorsokat, hogy az élet minden mozaikdarabkája lehet egy fölfedezhető lakatlan sziget, aminek bebarangolása, átélése többszörösen fölér egy egzotikus vadászkalanddal.

Az íróember pedig soha nem tagadja meg magát, ha a szó nemes értelmében igazán hisz a mesterségében. Az idegen ifjú mélyen meg volt győződve róla, hogy írása, tehetsége elsősorban csak egy adottság. Arra készteti, hogy szavakba öntve leírja a világot, amit lát. Az összefüggéseket láttassa. 

Mesterség ez, és csak igazán nagy mestereknél művészet. Elsődlegesen szakma. Nincs ebben semmi megalázó. 

Olyan, mint a kerékgyártó bognáré, a magvető paraszté, a bükkfanyelvű jogászé, vagy a kenetteljes énekű kántoré. Igaz, a könyveket kiadó szerzők, a poéták súlyosan elmarasztalónak tekintik, ha valaki pusztán ügyes kézművesként tekint rájuk. Hol volt már az antik görög szerénység! Amikor a máig csodált szobrok készítői is csak a valóság ügyes utánzóiként tekintettek magukra, amikor még képfaragónak titulálták a klasszikus festőt, és az évezredeken át idézett eposzok megíróinak a kiléte sem volt fontos: csak a mű. A művek közönségének élménye számított.

Más lett azóta a világ. 

A nagy tollú fővárosi pályatársai naponta hangoztatták: megvetik a közönséget. Az írást csupán játéknak tekintették, ami róluk és nekik szólt. Saját magukkal voltak tele ezek az ifjú titánok. Kritikusak voltak, hangosak, szertelenek és ostobák. Karcolták a valóság jegét csupán, és az utazó úgy érezte, noha a többséggel pertuban állt, egy nemzedéket képviseltek, valójában nem tartozott közéjük. Az utazó első keserves döbbenete Bácskában tört rá: valójában sehova sem tartozik.   

 

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

3.

Zörömböltek a kerekek, ritmikusan kopogtak a vasalt lovak lábai. Az utazónak úgy tűnt, hogy Bácskában még a patkók keltette csattogó hangok is mást üzennek, mint odahaza. Ezeknek a kabak fejű, lassú léptű és tisztátlan vérvonalú dél-alföldi kancáknak minden mozdulatuk egyfajta bágyadt bizonytalanságot sugallt. Léptük, mint lelassúdott szívdobbanás.

Bezzeg a pesti flaszteron vidám kalimpálással parádézó fiákeros lovak ütemes járását hallgatva azonnal bizalom és biztonságérzet szállta meg az emberfiát! Futásuk maga a megtestesült lazaság! Tartásuk kelleme a szemnek!

És gumiarábikum a kerekeken!

Majdnem nesztelenül surrantak a viaszosvászonnal borított kocsik, amelyek mélyébe behúzódva gyakorta válthatott szerelmével csókot és szenvedélyes szavakat a boldog utas, és soha nem kellett rettegnie attól, hogy bárki titkát meglesi, vagy holnap kifecsegi.

Ó, azok a nagyon kedélyes és ravaszdi nagyvárosi fiákerosok!

Valamennyi nagy kópénak számított! Föl voltak vértezve az emberi tapasztalat bölcsességével, a türelemmel, a derű örömével és a sokat megélt emberek módján úgy kamatoztatták tudásukat, hogy az úr és a szolga időtlen viszonyrendszerét betartva tudtak a kuncsafttal kedélyesen eltársalogni: lóversenyhez tippeket adni, táncos lánykák címeit sorolni, duhaj kocsmákat vagy a legjobb bort kínáló budai pincéket ajánlani. Mikor mire volt igény.

A vastag posztóból készült lebernyeges köpönyegük alatt ott volt az egész nagyvilág igazsága és hamissága, a színe - de főleg a fonákja.

Mert az úri fuvarosnak a lovai meg a fiákerja után mindig a diszkréció volt a legfőbb parancsolata. Szállíthatott háztól-házig sejtelmes fátyolba burkolózott dámát, törvény tiltotta párbajban megszúrt gavallért egy feketén operáló sebészhez, a Klauzál téri málló vakolatú bérházba Bécsből érkező tömött erszényű zsidót, akinek bőr táskájában palotákat érő ékszerek lapultak, vagy netán hitelezői elől menekülő sápadtan reszkető bankárt: a hallgatás törvénye mindent fölülírt.

Gyakorta rúzsfoltos képű vidéki földesurat vagy ismert színészeket fuvaroztak, és úgy tudtak föltűnés nélkül megállni a hajnalig nyitva tartó kertvendéglők előtt, hogy a támolygó, botladozó minisztereket senki korán dolgára igyekvő járókelő nem ismerhette fel.

Ám ebben a kiöregedett bácskai fuvarosban semmi sem vélt látni, az odafönti világ nagyvonalúságából.

Furcsa módon úgy hatott rá a kocsis, mintha fölnőtt ruhába öltöztetett ráncos gyereket látna. Ártatlanság: ez a szó villant át agyán, s mindjárt el is szégyellte magát.
Egy kenyere végét rágcsáló száraz öregemberre sok minden elmondható, csak az nem, hogy élete során éppen semmiféle szenny nem tapadt lelkéhez. Az utazót saját példája tanította meg arra, hogy az ember az ártatlanságát többnyire akkor veszíti el végleg, amikor a gyermekkora játékos ládáján – senkitől és semmitől sem kényszerítve – saját keze által kattan a lakat, amit közönnyel és némi rosszallással tesz meg mindenki. Amikor unalmasnak érzi a meseillusztrációkat, és álmai édeskés világa helyett a napközben futtában elsuhant legtitkosabb gondolatait éli át újra. Talán a lepkék éreznek így, amikor hosszú álomszerű életfázisuk véget ér. Amikor levetkezik lárva-létüket.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

2.

Mondták neki, figyelmezték a barátai, hogy ilyen lesz.

Jó előre szóltak, hogy nagy elvárásai ne legyenek. A székesfővárosból vidékre leutazva döbben rá az ember arra, hogy a kávéházi élet, a zajos vacsorák, a villamosok csilingelése és a kokottok odőrje nélkül is van egy másik, megcsöndösödöttebb világ, túl a pesti éjszakán, több órányi semmibe vesző vonatozás után, ahol a folyó végérvényesen kanyart vesz délnek és ahol többé nem esik latba semmi törvény, szokás vagy parancsolat: ahol az időben évszázadot lép vissza minden utazó. A pezsgőbe fúló éjszakai beszélgetések, a cigarettafüstben úszó arcok között ösztönösen megérezte, hogy valami félelmes kalandba fog bonyolódni és ez a vállalkozása több, és izgalmasabb lesz, minden eddig megélt utazásánál. De mert fiatal volt, az ifjúság minden elszántságával és léhaságával ötvözötten, szilárdan hitt önmagában, miként csak az alig nagykorúvá serdült emberek bíznak olykor őrültségnek bizonyuló elhatározásukban. Megváltotta jegyét, fölült a vonatra. Ha akkor, ott visszafordul: a bohém cimborák este tízkor megint keblükre ölelnék majd a színes lampionok homályos fényében zsakettjük virágát tűznék a füle mögé, és felejtenének mindent, ami kötelez és komoly, miközben pontosan tudná, szívszorongva be kéne vallania, hogy örökre nevetségessé vált önmaga előtt. És tovább, talán az idők végezetéig örökkön emlékezne arra a férjezett asszonyra, akivel hosszú idő óta viszonya volt - és akivel szakítani akart.

Most itt ült a fiákeron, mindettől távol.

Magányosabban, mint valaha.

Nem volt elragadtatva a helytől.

Az első benyomás élményére mindig sokat adott.

Általában gyorsan ráérzett a hely szellemére.

Elvégre - író volt.

Reményteli művészember és hírlapíró, akinek akkortájt - meglehetősen fiatalon - tárcái jelentek meg országos napilapokban. Néhány sikerültebb versét, a korai zsengéket, amelyeket azóta már szégyellt, egy jó nevű irodalmi magazinban publikálták, és a magyar költészeti berkek korifeusai meleg szavakkal méltatták a tehetségét. Az utazó tudta, hogy a dicsérő szavak mögött nem mindig a jó szándék munkált, és a pozitív kritikákat a féltékenység szirénhangjai, pusmogások, gyanakvás kísérte: de nem törődött velük. Tizennyolc évesen, alig a nagykorúság küszöbén az ember hajlamos csak önmagával foglalkozni. Úgy érzi, hogy jussa van neki a boldogsághoz, személyére szabottan simogatja a gondviselés, és ezt a könnyed, semmivel sem összehasonlítható kellemes időszakot nem mérgezheti meg mások kicsinyessége, a világ gyalázata vagy a sorsot alakító égiek szeszélye.

Mentora és atyai jó barátja tanácsára választotta ezt a városkát. Az idősebb író, a híres lapszerkesztő, műfordító és költő, e tájék szülötteként látta meg a napvilágot. Jóllehet már régtől fogva Pesten élt, pontosan tudta mi hiányzik ennek a megzavarodott fejű és zabolátlan szívű fiatal írónak, aki túlontúl jó verseivel robbant be az irodalmi köztudatba, könnyű kézzel, fölnőtt módon, és mégis érthetetlenül naivan írt a világ dolgairól. A túl gyakori dohányzás, a hajnalig tartó társas estek orvosolhatóak valahol Karlsbad gyógyvizeinek tövében, mert a Doppau-hegység tűlevelű erdeiben sétálgatva jótékonyan szellőzik az elgyötört tüdő, és az emésztőszervek meg az anyagcsere zavarainak kiváló orvossága a több száz glaubersós hőforrás. Ám a szív bajait nem gyógyítják a csillogó promenádok, de még a gázégővel beragyogtatott kolonád sem. A szerelmi csalódások sebeire a semmi kihegyezett végén lévő egyedüllét és a Csodakút jótevő forrásvize tud csak hatni. A szikes puszta közepén előbugyogó forrásnál egy kis idő után minden rendben lévőnek látszik. Helyre kerül, ami alul van és fönt. Görbe gondolatokat egyenesít a kénes víz szaga és az örökösen lengedező szél orvosi műszerekkel nem mérhető lázat hűt. Tartást ad a fűcsomó is, amit sárgára aszalt a tűző nap.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

1.

A végéhez közeledett 1918 júliusa. Vasárnap volt.

Dél előtt néhány perccel érkezett a városba az idegen.

A mozdony sistergő gőzfelhőjéből kilépve hordár után kiáltott, de senki nem jött segítségére.

Fáradtságot érzett. Sajgott a háta a kétes tisztaságú kupé kényelmetlen ülése miatt, és bosszúságát csak növelte, amikor észrevette, hogy miközben poggyászával vesződött, folt esett a felöltőjén.

A vasútállomás olyan volt, mint a többi mezővárosi pályaudvar.

Hársfák hűsében padok, odébb ivókút. Zománcozott zöld színű, hajlított vas karjáról megannyi kéz koptatta le a festéket. A kút kávájából foszlott bordájú kutya vizet lefetyelt.  Álmos arcú, bortól pirospozsgás bakter támaszkodott a jegypénztár légypiszkos tolóablakánál. Izzadt egyenruháját be sem gombolta. Távolabb, a köztemető kerítésén túl ide látszott a gesztenyefák koronája, meg a magasabb cédrusok sötét-nyúlánk sziluettje. Fehéren világítottak köztük a családi kripták boltozatai. A két sínpár egy ideig párhuzamosan futott észak felé, aztán az egyik nyugatnak ívelten fordulni látszott és beleveszett a vasúti töltést vörösbe borító pipacstengerbe. Körös-körül levegő sem rezzent, csak a távíróoszlopokon ülő varjak némelyike ásított.

A déli napsütésben alig lézengtek a peronon. Megült a finom bácskai por a tájon. Még az Abbázia cukrászda rolója is le volt húzva. Rozsdaette pergolán fonnyadt vadszőlő és borostyán futott. Bágyadtan lógtak alá a levelek. Kiskocsmának, restinek, hűsítő italt árusító pultnak semmi nyomát nem látta.   

Két targonca pihent a fal mellett. Az állomás épülete mögött, valahol a közelben ló  nyerített. Az utazó arra gondolt, hogy legalább fiákert foghat, nem kell a bőröndjét végigcipelnie a városon. Szalmakalapját megigazította, aztán ösztönös mozdulattal nyúlt zsebébe, megcsörrent aprópénzes erszénye. Vagy a véletlen játéka lehetett, vagy a személyzet szemfülességét dicsérte, de valahonnét előkerült egy kék inges-sapkás hordár, valami középkorú, busa fejű parasztember. Köszönésfélét morgott és már vitte is a poggyászt.

A fiákeros, aki hasonlóan kelletlennek és szűkszavúnak bizonyult leszíjazta a bőröndöt, piszmogott egy sort a zabos tarisznyával. Megigazította a nyaklókat, aztán a bakra kászálódott, ostorának végével megböködte a rudas farát, és a kocsi nagyot rándulva elindult velük. A fiáker hangosan hörögve gördült a bazalt macskaköveken, vidékiesen nagy zajjal zörögtek a kovácsoltvas ráfok, így beszélgetni legföljebb kiabálva lehetett, de az idegen – polgári neveltetését tekintve - ezt méltatlannak, rangon alulinak tartotta. Pedig szeretett volna ezt-azt megtudni a mogorva kocsistól. Érdekelte volna a városkáról néhány bizalmasabb hír: hol lehet tisztességesen megebédelni? Milyenek a helyi árak? Kik azok az egyének vagy családok, akiknek respektjük van a lakosság előtt?

De a fiákeros nem fordult feléje, csak a hátát mutatta. Kihajlított ingnyaka látni engedte napbarnított tarkóját, amin körösztül-kasul mély ráncokat szántott az öregség.

Az utazó kicsit elárvultan ült a süppedő ülésben.

Sértetten szippantotta be fölső ajkát, és dühösen mérte végig a nyilvánvalóan parasztból lett parádés kocsist. Ugyanakkor erősen érezte, hogy mellőzöttségében is engesztelhetetlen kíváncsiság feszül benne.

Mást, jobbat nem tehetett: nézelődött.

A délidő tespedtségében jóllakottan szuszogott a város.

Az utcák szélesek voltak. Dél-alföldi szokás szerint nem spóroltak a hellyel. Gesztenyék, nyárfák, és egy-két méretes jegenye szegélyezte az utat. A fasorok tövében a folyó és a belvizek miatt mély árkok húzódtak. Szikkadtra égett pásztortáska és kevés nád volt bennük. Szárazon múlt el a nyár.

A körösztöződések jól látható placcain itt-ott feszület is látszott, ami kicsit idegenszerű volt, mert a szülővárosa és annak környéke, ahonnét az utazó származott inkább református vidéknek számított. A körösztök előtt elgurulva megállapította, hogy homokkőből faragták valamennyit, a korpuszok meg többnyire bronzból készültek - vagy egy ismeretlen fémötvözetből -, amiket az idő és a korrózió feketére mart, és ettől egy bizarr, bizonytalan eredetű, pogány időkbe vesző bálványra hasonlított a szenvedő Krisztus, amit elrettentésül megfeszítve a közterekre száműztek.

Nagygazdaházak ablakai lezárt spalettákkal védekeztek a tűző nap ellen. Hatalmas faragott kapuk óvták, rejtették az udvarokat, ahol ilyentájt jobbára papucsos cselédek krosnyogtak vödrökkel, vagy rázták az ebéd utáni abroszból a morzsát. Még az elköltött főtt húsok szaga is a levegőben úszott. Az utazó hallani vélte a tányérokat és az eszcajgot elmosó konyhai zajokat: az ajtók csukódását, a zsíros víz loccsanását, a kutyaugatást. A módos gazdaházak kapui mögül egy zárt, ismeretlen világ ismerős neszei szűrődtek ki. A hűvös oldalon kispad guggolt magányosan. Középületet nem látott. Csak egy sarki kocsma vaspánttal lelakatolt szárnyas ajtaja mutatta, hogy ilyenkor még a vendéglős is odahaza pihen. Cégtábláján úgy kapaszkodott össze a két barát, mintha egy mellkasukkal összenőtt torz ikerpár saját nyomorúságára ürítette volna poharát. Az egyik sarkon láthatóan újonnan épült templom állt. Nem volt kimondottan impozáns. Inkább túlméretezett kápolnának látszott. Tompa fényű szürke tetőszerkezetét a napokban bádogozhatták, mert az állványokat még nem volt idő lebontani: fosznideszkák hevertek kupacban a fiatornyok mellett. A csúcsíves ablakok komolykodva nézték a fiákert. Friss meszelés szaga terjengett.

Zsinóregyenesen vitt a központba a főút. Derékszögben jobbra-balra közök, mellékutcák nyíltak, ahol már csak poros út csalinkázott. Sárgásan izzottak a süppedt keréknyomok.

Sehol egy teremtett lélek. És minden sík. Minden reménytelenül egyenes volt, mint az asztallap.

Pk