A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

2.

Mondták neki, figyelmezték a barátai, hogy ilyen lesz.

Jó előre szóltak, hogy nagy elvárásai ne legyenek. A székesfővárosból vidékre leutazva döbben rá az ember arra, hogy a kávéházi élet, a zajos vacsorák, a villamosok csilingelése és a kokottok odőrje nélkül is van egy másik, megcsöndösödöttebb világ, túl a pesti éjszakán, több órányi semmibe vesző vonatozás után, ahol a folyó végérvényesen kanyart vesz délnek és ahol többé nem esik latba semmi törvény, szokás vagy parancsolat: ahol az időben évszázadot lép vissza minden utazó. A pezsgőbe fúló éjszakai beszélgetések, a cigarettafüstben úszó arcok között ösztönösen megérezte, hogy valami félelmes kalandba fog bonyolódni és ez a vállalkozása több, és izgalmasabb lesz, minden eddig megélt utazásánál. De mert fiatal volt, az ifjúság minden elszántságával és léhaságával ötvözötten, szilárdan hitt önmagában, miként csak az alig nagykorúvá serdült emberek bíznak olykor őrültségnek bizonyuló elhatározásukban. Megváltotta jegyét, fölült a vonatra. Ha akkor, ott visszafordul: a bohém cimborák este tízkor megint keblükre ölelnék majd a színes lampionok homályos fényében zsakettjük virágát tűznék a füle mögé, és felejtenének mindent, ami kötelez és komoly, miközben pontosan tudná, szívszorongva be kéne vallania, hogy örökre nevetségessé vált önmaga előtt. És tovább, talán az idők végezetéig örökkön emlékezne arra a férjezett asszonyra, akivel hosszú idő óta viszonya volt - és akivel szakítani akart.

Most itt ült a fiákeron, mindettől távol.

Magányosabban, mint valaha.

Nem volt elragadtatva a helytől.

Az első benyomás élményére mindig sokat adott.

Általában gyorsan ráérzett a hely szellemére.

Elvégre - író volt.

Reményteli művészember és hírlapíró, akinek akkortájt - meglehetősen fiatalon - tárcái jelentek meg országos napilapokban. Néhány sikerültebb versét, a korai zsengéket, amelyeket azóta már szégyellt, egy jó nevű irodalmi magazinban publikálták, és a magyar költészeti berkek korifeusai meleg szavakkal méltatták a tehetségét. Az utazó tudta, hogy a dicsérő szavak mögött nem mindig a jó szándék munkált, és a pozitív kritikákat a féltékenység szirénhangjai, pusmogások, gyanakvás kísérte: de nem törődött velük. Tizennyolc évesen, alig a nagykorúság küszöbén az ember hajlamos csak önmagával foglalkozni. Úgy érzi, hogy jussa van neki a boldogsághoz, személyére szabottan simogatja a gondviselés, és ezt a könnyed, semmivel sem összehasonlítható kellemes időszakot nem mérgezheti meg mások kicsinyessége, a világ gyalázata vagy a sorsot alakító égiek szeszélye.

Mentora és atyai jó barátja tanácsára választotta ezt a városkát. Az idősebb író, a híres lapszerkesztő, műfordító és költő, e tájék szülötteként látta meg a napvilágot. Jóllehet már régtől fogva Pesten élt, pontosan tudta mi hiányzik ennek a megzavarodott fejű és zabolátlan szívű fiatal írónak, aki túlontúl jó verseivel robbant be az irodalmi köztudatba, könnyű kézzel, fölnőtt módon, és mégis érthetetlenül naivan írt a világ dolgairól. A túl gyakori dohányzás, a hajnalig tartó társas estek orvosolhatóak valahol Karlsbad gyógyvizeinek tövében, mert a Doppau-hegység tűlevelű erdeiben sétálgatva jótékonyan szellőzik az elgyötört tüdő, és az emésztőszervek meg az anyagcsere zavarainak kiváló orvossága a több száz glaubersós hőforrás. Ám a szív bajait nem gyógyítják a csillogó promenádok, de még a gázégővel beragyogtatott kolonád sem. A szerelmi csalódások sebeire a semmi kihegyezett végén lévő egyedüllét és a Csodakút jótevő forrásvize tud csak hatni. A szikes puszta közepén előbugyogó forrásnál egy kis idő után minden rendben lévőnek látszik. Helyre kerül, ami alul van és fönt. Görbe gondolatokat egyenesít a kénes víz szaga és az örökösen lengedező szél orvosi műszerekkel nem mérhető lázat hűt. Tartást ad a fűcsomó is, amit sárgára aszalt a tűző nap.

Pk