 |
| Keleti Pályaudvar - skiccem |
Este megnyílik a mindenség. Olyan helyeket lehet bejárni, ahová szem nem látott eddig. Bántódás nélkül lehet álmodni, mikor a szomorúságot és minden mást felejt a szív, mert az éjjeli, természet szerinti álmunkban oktat bennünket az Ég. Üzeneteket kapunk általa. Ez biztos.
Sokan azt hiszik, hogy az álom valami
kitaláció csupán. Hasonló, mint a tündérek tánca. Amannyian látták már, de
mindenki tudja, hogy igazából tündérek nincsenek. Boszorkányok se, varázslat
se, nemes szívű királyfiak és szőkén szerelmes királylányok se. Szerintük
csodák sincsenek. Az effélék úgy tartják: az álom is csak színes mese, aminek
köze sincs a valósághoz.
Én meg pont fordítva gondolom. Annak a
fejjel lefelé fordított világnak muszáj lennie a valósnak, ahol szemvillanat
alatt földönfutóból gazdag, öregből újból fiatal, betegből makkegészséges,
bánatosból jókedvű, vagy szeretettelenből szeretetté válhat megint valaki.
Azért lehet valóságosabb emettől, a mostani léttől, mert az az élhetőbb.
Mikor éjnek évadján ébren fekszem, és a
bolyongó hold bekandikál az ablak fölső csücskén, követem tekintetemmel, míg a
halkuló csöndben be nem borul az ég, és a felhők hullámos fodra el nem takarja
a tányérnyi képét. Aztán már meg is ered az eső. Mélabúsan kopog az ablakpárkányon
a sok kis esőcsöpp, föntről aláhulló hírnökök. A kopott fehér vekker
tiktakolásába belevegyül a morzézásuk. Üzenet amonnét. A Nagy Négyarcú ujja a
távírón. Csupa-csupa érthetetlen betűhalmaz. Néha összeáll belőlük egy értelmes
szó. Sokszor inkább nem. Hiába minden.
Kódolva van a sorsunk. Tán jobb is, ha
nem tudjuk megfejteni. A szobaszélre, sarokba húzott ágyban egyet tehetünk:
ilyenkor imádkozunk. Ha szerencsénk van, és a fohászunk tiszta, ilyenkor az orrban
deregeni kezd a régi, odaégett pirítós szaga. A zöldre kopott akácfa székek
támláján marad a tenyér melege, lassan már emlékszünk a verébnyomokra a frissen
hullott hóban, és a kutyáink megint elébünk szaladnak, mert a szeretet parancsa
erősebben lobogott bennük mindenkoron, mint némely emberben. Nem kell halogatni
a titkok föltárását. Egyszerűbb, olvashatóbb lesz az addig megfejthetetlennek
hitt. Pókhálós szemünkről esik le a hályog, mert a félálom kegyelme szelíd
hozzánk. Ott simít rajtunk, ahol a legjobban fáj. Tapintja rajtunk az anyagot,
de valójában a formát adja nekünk. A hatás viszont sohasem egyértelmű. Nincs jó
vagy rossz anyagú ember. Izgalmasnak legalább annyira izgalmasak vagyunk, mint
amennyire unalmasak is. A lélek természete meg már csak olyan, hogy minden
időben nagyobb becset igényel a teremtett testnél.
Megint álmomban komponált históriát
láttam. A gimnáziumi kedves magyartanárom fedett meg. Előbb kikérte a
füzetemet, ami nem lévén, helyette egy lány körkörös betűivel írott jegyzetét
adtam át. Persze észrevette a turpisságot, azonnal. Utána már a beadott
fogalmazásom sem tetszett neki. Sorolta a hibáit, és én hiába akartam
közbeszólni, mondvacsinált ürügyek ezek Tanár Úr, kérem... – hang nem jött ki a számon.
Megsemmisülten tűrtem a dühös orációját. Furcsa, nem szégyelltem magamat.
Tudtam, hogy a beadott dolgozatom, az írás jó. Azt is átláttam, hogy bár neki
is tetszik, a letolást teljesen másért kapom. Nyugodt volt a szívem. Álmomban
nem eshet bántódásom.
Ilyen nagy dolog az, amikor valakinek igaza
van.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése