Színe az Oltnak, akár az égboltnak.
Mosdatlan. Zöldesbarna.
Bolond napokat visz a Dunába,
rozsdaette hídon állva
köptem, kapaszkodva a korlátba,
a tábor bejáratába
kiszáradt szájjal, szívvel – hátha, hátha…
Teringettét!
Mindhiába.
Támadó pillantást dobtam
le a hídról, habot vetett
a folyó csipkézett háta.
Amint nyálam sercent,
máris oda képzeltem
megint magam, a Tiszába.
Egy percre felejtve lett,
az összes megesett volt,
akár az élet ábrándossága.
Egy pillanatra éreztem, illatozott
az első népkerti ibolya
amit várni jó volt,
ha vártak volna valaha,
valahova.
Kampós szögről vissza
fölnőtt álarc!
Alvadt vétkek rajta a szeplők.
Felnyikorog a cipőm, talpa
alatt a keserves párharc
jobb-bal ritmusa.
Menni kell, lebegni,
mint tarisznya a szélben,
kalapot ledobva,
körösztöt vetve délben.
Mert Bácska,
belénk van plántálva,
akár a végtelenített óda,
akár egy cigánymeggyes,
hamis nóta.
S míg hang nélkül dalolok,
a réti barázdák, fekete verssorok
szabják a szemhatár
idáig költözött hajlatát.
Gomblyukra fűzött esztendők
bütykös lábú reggelek
kísérnek, préselnek,
eszembe jutnak a festett emlékkönyvek
a drágán mért sejtések.
A kanizsai üres hombárokban
bánat egerek teremnek.
Az illatos hajfonatok alatt
ott a sok elsóhajtott gondolat.
Negyvenkilenc éves lettem én.
Nincs meglepetés.
Ez nem is költemény.
Odalett immáron negyvenem,
tegnapelőttök, a jobb felem,
s ami maradt, a bal,
az sem kikelet, csak állapot.
Levegőben legelnek a madarak,
mondtam gyerekként,
hittem teljes erőmből,
ahogy ma már nem nagyon.
Üresen sem kongnak a harangok.
Azt remélem noteszben
esetleg jegyzet maradok.
Negyvenkilenc,
semmit nem jelent.
Jobbak helyettünk az állatok.
Tusnádfürdő, 2019. július 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése