"Homoródalmás hajnalban.
Még a
marhacsordát nem hajtották ki az utcára, az esthajnalcsillag dacol csak az
idővel, s a zsindelytetők félőn billennek meg a szélvédett domb irányába.
Feszülő az érdektelenség a szorosra préselt szemű házsorok palettás ablakain. Amott
mintha egy vaskos petrence mozdulna.
A holdárnyék csábjának van kitéve az
utazó, aki álmatlanságában, míg az elveszejtett tegnapjait kesergi, negyed négy
óta rója a falu kacskaringós útját. Elgyöngült emlékezőtehetségével maga is
valónak hiszi a pirkadat előtti mesevilágot. Székelyföld ébredőben. Fölüti
fejét a girbegurba vidék. Örökkön kalandos, világokon túli álmoktól terhelt
vánkosai a karéjban álló hegyek. Paplanja a rengeteg, azok a szélbe feszülő
fekete fenyőfák, amikkel még a végzet sem mert gúnyolódni soha, mert olyan
komolyak, tiszták és erőt sugárzóak, hogy évszázadok zúzódtak össze mohos
törzsükön. Lappangón, egyet kondul a falu templomának harangja. Négy órát jelezhet.
A hang, a harang szava tompán rezeg végig az ölig élő ködbe takart kaszáló réten.
Nesztelenül mállik százezer darabra az éjszaka egésze. Enyelgő szellő fut végig
az árokparton. Néhány palló és az öreg híd eresztékei roppannak egyet-egyet,
ahogy nyújtózkodva nekifohászkodnak a csütörtöki napnak. Valahonnét leveszik a
sötét firhangot a mindenség ablakáról, s menten kékeslila árnyalatúvá lesz az
ég. Az utolsó csillag is a kelő nap szolgájává törpül.
A simára esztergált
kövecses út világos szalagja vet vállat a vele párhuzamosan csordogáló patak
menti galagonyabokroknak, s ahogy a kora hajnal homálya oszlik, más is elcsitul
az utazóban. Legszívesebben lélegzetfogyásig Homoródalmáson maradna, de nem
teheti. Tudja. Bácska öléből nem lehet és nem is kell menekülni. Lelkiismeretbe
vágó dolog. Erre feleletként megszólal egy fülemüle. Az első. Dalának szárnya
támad.
Mint valami mese, úgy ringatja el a szívet. Pont úgy, mintha tündér
bájolta volna el."
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése