NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk