NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

Keresztek között 1. - Deszka

Járom a Nagytemetőt. Apám biciklijét tolom.

Nyikorog a huszonéves vascsődör, visszafelé pörögnek a küllők. Az eszem is visszafelé forog, ahogy emlékeim ki-kihulló küllői járnak, és közben fölöttem a gesztenyefák koronája gubancolódik. Sírföliratok. Nézelődök, olvasom, ki van odatemetve, meddig élt.

A kripták, hantok alapján megítélhető, kinek az emlékét vigyázzák az utódok, melyik az a nyughely, amit időnként látogatnak, és ki lett végképp leborítva a feledés foszló rongyú kendőjével. Gondolatok vergődnek bennem. Már mélyen bent járok a temető túlsó végén, az utolsó előtti soron, amikor előfehérlik az ismerős márványtömb.

Sokan hisznek a horoszkópban. Az indiai ember hosszú évezredek alatt nézte, vizsgálta a csillagos eget. A precíz adathalmozást csak úgy, mint a keleti észjárást áthatotta a matematika, az áhítat és a miszticizmus. Bizonyosság nem lett ugyan – a mai szemléletet látva meg eleve kudarc, hogy elfeledtük a bizonyosság erejét, mint annyi mást -, de az ősidőkbe vesző tapasztalat, megismerés és az összefüggések láttatása mégis üzen a mának.  

A fátum, a nagy játékos már a születés pillanata idején gyakorta fölmutatja, hogy az illető sorsa miként fog alakulni. Milyen lesz a természete? A vezérlő csillagának fénye vakítóan fog-e ragyogni, vagy csak pislákol? Ez az üzenet kódolt ugyan, de a beavatottnak érthető.  

Az életút végén, az egyszerűbb látásmódú is megfejti. Utólag döbbenünk rá az elrendeltetettségre.

Arra, hogy már minden volt egyszer, mert valahol meg lett írva. És a véletlen csak nekünk tűnik annak, mert a Teremtő egyébként sose pislog.

Igazi lázadó volt.

Forradalmak szülötte. 1956-ban látta meg a napvilágot.

Abban az évben, amikor a magyar nép megmutatta, hogy időnként, a történelem sötét árnyékát is el lehet kergetnünk, ha bátrak vagyunk. Hogy a szabadságáért pusztulni kész nemzet maradhat csak örök időkig.

1956 jó év volt. Lobogó fáklyák és virrasztó gyertyák fényének éveként emlékezünk róla.

Ráadásul, a kis Deszka, e lázadó, gyönyörűséges idő gyermeke éppen március 15-én látta meg a napvilágot. Hát mi ez, ha nem a gondviselés első, felhőkbe rajzolt útmutató szignója?!

A magyar história két legszentebb ünnepének dátuma, egy születendő gyermek csillagösvény kapujára függesztve! Arany szöggel volt az oda tűzve, és a küzdelmes sors kacskaringósra írva, tele tragédiával, de gyönyörűséggel, a helytállás mellett az elbukást láttatva.

De úgy, hogy mindeközben a férfias jellem, az emberi tartás, a meg nem alkuvás végig ott dobog a szívben, és igazi emberi arcot rajzol viselőjének, kinyújtott kezet mutat a nagyvilágnak.

A kalapja. A szügyig kigombolt ingje. Tarisznyás hórihorgas alak, az irgalmatlan nagy cipőkkel. Hanyagul vállán lógó bőr zekéje. Ahogy befordul a piac sarkán, fogja a kocsma kilincsét, bütykös keze szorítja a sárgaréz nyelvet és valahonnét – csak a kaján vigyorú ördög tudhatja honnét -, rögtön cigányzenét hengerít a szél a gömbakácok lombjai közé…

Ezt, csak ő tudta.

Régi rajzom

A kanizsai gázhálózat kiépítésekor többedmagammal, brigádokba osztva az utcákat ástuk. Ájult nyár volt, vakáció, nyaralásra meg sok másra kellett a pénz. Nyakig az árokban túrtunk, szentségelve budákkal nyestük a vastagabb gyökereket, betonrétegeket vertünk krampáccsal, bagrenát rágtunk, lapátoltuk a földet, köbméterre fizettek. A Deszka is ásott, legendák keringtek félelmetes munkabírásáról. Egyszer, egy péntek délelőttön, a heti fizetésosztás napján a Kispiszkos nevű becsületvesztő előtt fizetett a zenészeknek és a járókelők, piacozók legnagyobb megdöbbenésére, vidám muzsikaszóra ásott a társaság, ölig sárosan, de széles jókedvvel. Ez a virtus, a hányaveti csibészség volt az, ami annyira magával ragadta mindazokat, akik a közelében lehettek. És sokan voltunk. Mindannyinknak: mindig csak adott. Szerettük.

Volt a tartásában valami megragadó. Tiszteletet parancsolt ugyan a szálfaegyenes termete is, meg az, ahogy a keleti küzdősport legsötétebb övéig verekedte magát, de ismerek néhány megtermett, jó vágású és sikeres sportolót, akikben hiába keresem a néhai Deszkára oly jellemző nemes tartást, az igazán emberi méltóságot. Arisztokrata tudott lenni a csőcselék között is. Nem csak fejjel magasodott ki a tömegből. Úgy lehetett vele kezet fogni, hogy közben a természetes jó szándék, a tiszta jóság érzete bizsergett végig rajtam.

Abban a viseltes őzbőr zekében olyan valaki járt közöttünk, akiből - míg élt – a lélek igaz melege sugárzott.  

Persze ivott. Ittunk mi is. Ám a Deszka sorsa meg az egész lénye olyan volt, hogy ezt is a maga módján, túlfűtötten, a biztos vesztébe rohanó ember úri belenyugvásával és derűjével tette. A megdöntött pálinkásüveget meghúzta, és míg a szesz lecsorgott a torkán, az életéből, a jövőjéből kiégett egy darabka. Itta az italt, aztán meg már az ital itta őtet, emésztette föl szegényt.

Bombáztak bennünket és tavasz volt Szerbiában. Nősülni készültem, építettünk, pénztelenség járta. Bánátban, valahol Majdán környékén kellet ásni. Egy teherautónyi cigánnyal szorongtunk minden hajnalban, mi ketten. Büdösek voltunk, és szikkadtak. Hétágra sütő nap alatt, egy mezőn dolgoztunk. A Deszka meg én: egy brigád. Most is mosolyra húzódik a szám, pedig már a könny gyűlik a szemembe, mert eszembe jut az a nap, amikor láztól legyengülve abbahagytam az ásást, megroggyant bennem az akarat és föladtam. Lefeküdtem a szerszámokra akasztott ruhák árnyékába, miközben a tehetetlenség szégyene mardosott.

A Deszka odaguggolt hozzám, kopasz fejéről levette karimás kalapját, gyengéden a fejemre igazította és csak annyit szólt:

 - Te csak pihengess haverkám, meglesz a normád... – aztán betakart a bőrkabátjával.

És aznap meg utána sokszor, jaj de sokszor! ásott, dolgozott helyettem is olyan önzetlenül és olyan természetességgel, mintha neki azt parancsba adta volna valaki.

Vasárnap van. Lila kis virágokat teszek a sírhoz.

A temetőből hazafelé jövet kíváncsiságból kinézek erre a semmicske kanizsai vásárra. A hűvös oldalon, ruhahalom közepette egy bőr zeke ragadja meg a tekintetemet. Szakasztott, mint egykoron a Deszkáé, zsibbad át rajtam a fölismerés! Próbálom. Jó. Mintha rám öntötték volna. A cigány szinte ingyen adja.

Ha az előbb azt írtam, hogy nincs bizonyosság, akkor ez nem igaz.

Van, hogy a szeretet onnét is igazít a sorsunkon.

És ránk teríti a jóság a bőr kabátkáját.

Vajda János volt az igazi neve.

Április 22-én tizenegy éve, hogy pihen. 57 éves lenne.