FÜST A SZEMÉBEN

2006. nyara

Így hívták. Füst a szemében volt az indián neve. Lakota törzs béli volt, mint mifelénk mindannyian. Piros-fekete-kék-fehér arcfestéssel. Még meg sem születtem, ő már a síksági indiánok életét élte.

Rengeteg mindent köszönhetek neki. Valójában tőle tanultam meg, miként kell élnem. Azt már csak remélem – az általa mutatottak alapján –, hogy majd hozzá hasonlóan sikerül nekem is befejeznem, mert ebben is segített: láttatta a többieknek és velem is, miként kell meghalni. Ember volt. Karakter. Nagy harcos. Hű maradt önmagához.

Tudtam, hogy nagybeteg, a vakáció előtt elmentünk páran Budapestre, hozzá. Már akkor haldoklott, de jöttünkre fölkelt az ágyból, és dacára a testét kínzó fájdalmaknak, sorra köszöntött valamennyiünket. Beszélgettünk, nevetett, mókázott. Szűk óra után jött el a búcsúzás. Komolyan, már-már szigorúan nézett rám. „Nem búcsúzunk Károly. A barátok sosem búcsúznak” – mondta, s csak a kemény, hosszabb ölelésünk jelezte mindkettőnknek: utoljára láttuk egymást.

Az utcára leérve, a Bartók Béla út túloldalán mertem elsírni magamat. Bementünk a legelső budai presszóba, majd aznap rengeteget ittunk.

Tíz éve, 2009. augusztus 7-én halt meg Cseh Tamás.

Tengerparti nyaralásból utaztunk hazafelé. Vonaton ülve ért a hír. Kifordultam a kupéból, a gyerekeim ne lássák a könnyeimet. Néztem kifelé a szerelvény ablakán. Már Szerbia közepén jártunk, robogott velem a mindenség, suhantak el a sziklák, a fenyőfák, a villanypóznák, de nem láttam belőlük semmit. Az Ezredes Uramra gondoltam. A Fehér babák takarodójára, Somlai Margitra, Poremba Évára, Fáskertinére, Ács Margitra, Vetró Irénre, a régi lányokra, akik még Az ócska cipő dallamára dúdoltak. Hogy „belőlem valami útra vált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itt hagyott, az én jobbik részem…”

Aztán küldtem egy rövid, szomorú sms-t a közös barátunknak, Magyarkanizsára. Azonnal visszaüzent, fel volt dúlva, olyasmit írt, hogy „nincs igazság a világban”. (Nincs, drága Zoli bátyám. Egyformán szerettelek mindkettőtöket. Nyolc hétre rá Téged is elveszítettelek, áldjon meg az Ég…)

Tamással harminc éves koromban kezdtem levelezni.

Ráírtam. Visszaírt.

Nem feszélyezte, hogy csak egy délvidéki rajongója vagyok, egy, a sok tisztelője közül. Szerény volt, kedves, a nagynevű kollégáitól eltérően semmilyen sztárallűrt nem engedett meg magának.

Apámmal egyidős lévén, úgy is tekintettem rá: atyai jó barátra, mondhatni példaképre. Mikor először járt nálam, rendesen szétnézett.

Dicsérte a lovakat, vakarta a vizsla füle tövét, műértő szemmel vizsgálta a Robi által eszkábált csigás íjat, megpöngette a gitárt, és mindenkihez volt egy jó szava, még a csődörös cimborámmal is kedélyesen eltársalgott, pedig az Ottó életébe se hallgatott popzenét, pláne megzenésített verseket. Kocsikáztunk a városban, aztán összekapaszkodva elfurikáztunk Kispiacra. A következő nyáron Pulán a sörsátornál borultunk egymás nyakába.

A Művészetek Völgyében beszöktünk a koncertjére. Hátulról, a színpad mögötti csalitos domboldalon leereszkedve rontottunk be a küzdőtérre, a biztonságiak hiába kiabáltak, loholtak utánunk, hamar elvegyültünk a tömegben. Kővágóörsre motorral mentünk, a legelső járókelő megmutatta a házát.

Hatalmas diófa volt az udvarán. A hamisítatlan Balaton-felvidéki nádfedeles parasztház álom gyönyörű régi bútorokkal berendezve nem mindennapi ízlésről árulkodott, nyugalmat árasztott. Elszállásolt bennünket, hozta a pincéjéből a rozét két literenként, kemencés cipót haraptunk mellé sonkával meg hagymával, és az éjjel egy falusi csárdában talált bennünket, kockás terítővel, cigány zenészekkel, együtt énekelve a magyar nótákat, néha sírva, néha nevetve, vagy mindkettőt egyszerre. Aznap éjjel huszárkapitánnyá lettem avatva, és a Cseh Tamás-féle huszárbandériumban betöltött tiszti rangomra úgy gondolok azóta is, mint a legféltettebb kincsemre, ami már nem fokozható. A legnagyobb elismerésre, ami egy férfinak, egy embernek adható. Olyan rang ez, ami kötelez: általa így kaptam lámpást a kezembe, egy életre.

Fociztunk, kispályáztunk. Négyen rúgtuk a labdát, a negyedik tag az épp nála vendégeskedő rocklegenda volt: Baksa Soós János. A valaha volt legszerencsésebb tizenegyes rúgásomat úgy honorálta meg a legendás Kex együttes frontembere, hogy a fülcimpájából kiakasztotta a piros tollas indián függőjét, és ideadta.

Tamással lehetett politizálni. Ki nem állta a kommunistákat, a liberálisokat, keresztény-konzervatívnak tartotta magát. Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy „én nem is Fideszes vagyok, hanem Orbán Viktorista”. Emiatt ízekre szedték az épp akkor teljhatalma csúcsán regnáló balliberális médiában, mégsem magyarázkodott, eszébe sem jutott finomkodni, megfelelni, pedig egzisztenciálisan is érintette, hogy látványosan mellőzik. Tartotta magát az elveihez.

Szerette az életet és szerette a magyarokat.

Bennünk, délvidékiekben valami isteni kegyelmet vélt látni.

Sokat dicsérte a „déli végek népét” a kitartásért, azért amiért, és ahogyan elbánt velünk a történelem. Közben negyven éven át egy gitárral tartotta a lelket a nemzetben.

Dalain nőttek föl a lányaim is, akik egy ízben Budapesttől Horgosig csupa Cseh Tamás dallal végig énekelték az utat, és ezalatt egy nótát sem ismételtek…

Amikor tehetem, kimegyek a Farkasréti temetőbe. Vasárnaponként mécsest gyújtok egy bakonyi kövekkel kirakott, folyondárral futtatott, egyszerű sírhanton. A fejfán az ismerős név. Szokásom a kalapomat a köröszt tetejébe illeszteni. Aztán csak elücsörgök mellette.

Tíz éve pihen az Ezredesem.

Legyen neki gyönyörű az álma!

                                                   Pk

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.09.07.