CIGÁNY ÉLET

 „A király sosem aluszik,

A királynak nagy láza van.

Csak forog a kereszt alatt

Végtelenül magányosan.”

Dimovity Lukács
(1946-2014)

  

Volt nekem vezércikkem, szép cirkalmas, a decemberről értekeztem. Volt tehát egy írásom. Ez most - nem az. Ugyanis: az idő, ez a nagypofájú, sokszor kegyetlen kéjenc - közbeszólt.

Így.

Volt egy ember.

Tehát, ha megengedik, inkább róla szólnék. Merthogy mindjárt temetjük. Másfél óra múlva, kedd délben elhantoljuk a városunk egy kicsinyke, pók ette szögletét, fityfirittynyi kincsét, s vele együtt valamennyiünk emlékezet-darabját. Abból a freskóból, a templomi boltozatból, ahová Maguk, meg én is festve vagyunk, megint kihullott egy napszítta foltocska.

Az utolsó napokban dideregve, ődöngve láttam.

Vitte a nagykabátja. Ormótlan piszkos csizmákban lépkedett elfele, de kalapja alatt örökösen csillogó szemmel, hetyke kivagyisággal nézte a világot.

Sose várták sehol. Mindenhova csak megérkezett. Általában ütött-kopott gitárjával a hóna alá csapva, fázósan, mint a verebek, néha megsarkantyúzott hangulatban, a háta mögött olcsó pálinka szagát húzva az ájerben, igazi roma csávóként, ahogy némi iróniával magát jellemezte. Még a múlt héten is. 

Fiúk, apák, nagyapák nevették. Gyakran ellegyintették. Még gyakrabban meg-megszánták, és aprót nyomtak a markába. Alighanem elirigyeltük tőle a szabadságot, azt ahogy, és amint saját magát fölvállalva szuszogott a nagyvilágba, csapott vállai közé húzott füstös képével, szárny nélküli jómadár módjára, megbékélve a sorsával. Bohém volt, fehér sál nélkül is nagyúr. „Goszpodin csovek.” Tán az utolsóként lézengett a huzatmart kanizsai főutcán. Nem úgy, mint egy regénybeli mohikán, de megtestesült rézbőrűként.
A szíve viszont aranyból készülhetett a Devla agyonkalapált, sűrűn elhazudozott, összelopkodott firmájában. Aszott arc, karvalyorr, feketén fölmagasló nemezkalap. Jelenség. Ritka madár manapság az ilyesmi.

A helyét sem tudta volna jobban megválasztani. Magyarkanizsára dermedt, mint a Tisza mellett most is égig érő fűzfák. Pengevékony szája szögletében a huncutság bujkált, és amikor sárgás-olajos, vérerekkel futtatott szemével rám nézett, mindig átzsibbadt rajtam a rémület: Uram Istenem! Én már sosem lehetek ilyen hányaveti fickó!

Mert a stílust tanulni nem lehet.

Malmozni azért: megtanított. A börtönévei alatt - ahová természetesen ártatlanul került, mert az a másik csak megbotlott, és beleesett a bicskájába, körülbelül négyszer-ötször…- ráragadt a logikai játék ismerete. Babbal, kukoricával játszottuk a kocsmában, és máig tudom, hogy a taktika sikere tulajdon képen már a fölrakásban eldől. Ott kell észnél lenni. Hadvezér nem volt ugyan, de Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár is ilyesmiről írt fő művében. Vásárban, a sátornál gitározgatott, ültettem elé a fűbe a kislányt. Még pelenkás volt, de a muzsikára égbe lökte a kezecskéit, és mulattunk, hogy a májusi nap is nevetett rajtunk. A felesége, a Marina (Isten nyugosztalja szegényt, őtet is!) hátulról kontrázott, s a vidám dallamok bukfencet hánytak, mi meg gurguláztunk a jókedvtől, majd kicsattantunk. Mennyi, mennyi emlék…

Látják, nekem is csak ilyesmik jutnak az eszembe.   

Hej!

Lukács. Mennyit köszönhetünk Neked!

Mennyit fogunk nevetni, ha Rád gondolunk!

Majd meséljük a gyerekeinknek, az unokáknak. És megdicsőülsz a történeteinkben, ahogy mások, megannyi cimbora, jópofa fickó, igaz barát lelt váltott helyet szívünkben, a ránk öröklődő múltunk nagykönyvében.

Add át keszeg kis öleléssel üdvözletünket a többieknek! Nem te voltál szegény. Mi lettünk azok, nélküled.

Isten békéltessen, nyugosztaljon, Lukács!

Pósa Károly

fotó: Sarnyai Zoltán